2014. január 18., szombat

27. rész

Zene: James Arthur – Impossible

27. rész

*

Miután szombat reggel Jonghyun ölelésében ébredtem, és elfogott a sírhatnék. Meghatott, hogy ilyen barátom van, hogy a legrosszabb pillanataimban is mosolyogva próbál meg kihúzni a bajból, és annyi időt szán rám, amennyire csak szükségem van.
Aztán tudatosult bennem az előző este valósága, eszembe jutott minden, ami a problémát és a rekordidejű lerészegedésemet okozta, s ekkor már nem tudtam visszatartani a könnyeim.
Jonghyunt a vállam remegése ébresztette fel.
- Bocsánat…
- Baj van?
Sóhajtottam egy párat, hogy megnyugodjak, aztán picit elhúzódtam tőle, és felültem az ágyban.
- Hazamegyek, Jonghyun.
- Biztosan jó ötlet ez?
- Igen. Egyedül akarok lenni. És ha esetleg átjönne Miyeon, nem akarom, hogy így lásson. – Féltően nézett rám. – Nyugi, nem fogok kárt tenni magamban…
- Rendben… Ha hazaértél, vegyél egy forró fürdőt, hogy megnyugodj.
Bólintottam, majd hazaindultam.
Az egész hétvégét végigsírtam. Hiába próbáltam mással foglalkozni, nem tudtam másra gondolni, így csak szenvedtem és szenvedtem. Ám vasárnap délutánra már elfogytak a könnyeim, s már csak az üresség maradt.

*

A hétfőtől egyenesen rosszul voltam. Előre rettegtem a délutántól, féltem, hogy Taeminnek milyen lesz a reakciója, ha meglát. Megvet? Sajnál? Vagy úgy tesz, mintha meg sem történt volna? Nem is tudtam, melyik lett volna a rosszabb…
Az irodában direkt lassan csináltam mindent, ettől reméltem, hogy majd az óra is lassabban fog ketyegni – de még így is váratlanul gyorsan véget ért a munkaidő.
Mikor beléptem az iskola ajtaján, gyorsabban kezdett verni a szívem. Felmentem a szokásos teremhez, beléptem, és hálát adtam az égnek, amiért nem találkoztam vele odabent. Őrületes tempót diktált a szívem, amíg átöltöztem, majd mikor kimentem a terembe, és beálltam a helyemre, ő már ott volt.
Mikor meglátott a tükörben egy pillanatra megakadt rajtam a szeme, aztán másfelé nézett, hogy a többieknek ne tűnjön fel semmi a kettőnk közötti fagyos hangulatból.
Mikor a csapathoz fordult elgondolkodtam azon a rövid pillantáson, amit nekem szentelt. Semmit nem tudtam kiolvasni belőle.
A próba ideje alatt előfordult néhány baki, amiket Taemin humorral leplezett. Láttam a szemében, hogy ő maga nem szórakozik jól a poénokon, de a csapatot megmosolyogtatta, így ők egyáltalán nem gyanakodtak. Az óra vége felé már kezdtem azt gondolni, hogy talán még nincs minden veszve, hiszen a körülményekhez képest normálisan viselkedett velem, ugyanolyan hangsúllyal szólt hozzám is, mint máshoz. Végül az óra után, amikor elköszönt a csapattól, s mikor az öltözők felé indultam, utánam szólt.
- Kibum, ha átöltöztél, válthatnék veled néhány szót?
A szája mosolygott, de a szemei komolyak maradtak.
- Persze.
Eltűntem az öltözőben, és amíg ruhát cseréltem azon gondolkodtam, hogyan foghatnék hozzá, viszont ötletem se volt, mit mondhattam volna neki.
Kimentem a próbaterembe, addigra mindenki elment, és úgyszintén csak ketten maradtunk.
- Nincs sok időm – kezdte –, mert mindjárt jön a következő csoport. De szeretnék beszélni veled.
Bólintottam. Nem tudtam mit felelni. A hangja nem volt se kedves, se szigorú, s emiatt az állandó érzelemmentesség miatt még amit mondani akartam volna is a torkomra forrt.
- Pénteken… miért csináltad azt? Miért csókoltál meg?
Túlzottan nekem szegezte a kérdést. Nem akart letámadni vele, mégsem tudtam válaszolni. Egy hangot se tudtam kicsikarni magamból.
- Sokat gondolkodtam ezen a hétvégén, és… furcsán érzem magam. Mindig mást gondolok vele kapcsolatban, és ez összezavar. Először borzasztó meglepett voltam, utána kicsit mérges is lettem rád. Aztán amikor megnyugodtam azon gondolkodtam, hogy mi lehet az oka…
Elakadt a lélegzetem. Már alig mertem az arcára nézni…
- Key, te… érzel irántam valamit? Lehetséges ez?
Az ajkam harapdáltam. Muszáj volt végre megszólalnom. – Igen.
Egy pillanatra megilletődött.
- És… mit érzel irántam? – Nem tudtam felelni, így tovább kérdezett: – Amit érzel, az… komoly?
- Igen, komoly. Taemin, én… bocsánatot kérek, tudom, hogy hibáztam. – Kérdésére kirobbantak belőlem a gondolatok. – De pénteken semmi sem úgy történt, ahogy kellett volna, teljesen szét voltam esve, és a helyzet azóta se javult. Az egész hétvégét végigszenvedtem emiatt, pedig csak egy véletlen volt, épp csak egy pillanatra elveszítettem a fejem! Nem akartam ezt csinálni, tudtam, hogy ennek rossz vége lehet, és tessék! Nem akarom, hogy így érjen véget, nem akarom itt hagyni az iskolát, se téged, mert a hibám ellenére a barátomnak tartalak! Ígérem, jóváteszem, csak adj egy esélyt!
- Key… lassíts.
- De annyi mindent szeretnék mondani, csak tudnám, hogyan…! Annyiszor átgondoltam, és annyi gondolatom van! És egy valami nem hagy nyugodni… ezt tudnom kell… de félek, hogy ha megkérdezem, csak rontanék a helyzetemen…
- Kérdezd csak meg nyugodtan. Nem fogok megharagudni.
Sóhajtottam egy nagyot.
- A csók után… a-azt mondtad, sajnálod. Tényleg sajnáltad?
Furcsa volt a csókot a nevén nevezni úgy, hogy előtte három napig csak gondoltam rá, de szinte nem is beszéltem róla. Idegennek hangzott a számból ez a szó, mintha nem írná le rendesen azt, ami akkor történt. Nem megszokott csók volt, nem olyan, aminek a felek örülnek, nem olyan volt, mint az eddigiek, hiába vágytam erre az egyre sokkal jobban, mint bármelyik másikra…
Taemin szomorkásan sóhajtott, az állát dörzsölte, végül rám nézett, mikor válaszolt.
- Igen. Olyan érzés volt, mintha elárultál volna. – A szívem összeszorult. – Most már jobban érzem magam, de akkor nem találtam a helyem. Zavart voltam, semmit sem értettem, közben aggódtam érted is, úgyhogy utálni se tudtalak, mert folyton azon gondolkodtam, hogy fel kellene hívnom téged, és feltenni a kérdéseim. Nem volt egyszerű…
- Aggódtál értem?
- Igen, mert féltem, hogy talán hülyeséget csinálsz. De látom, semmi bajod – nagyon halványan elmosolyodott.
- Taemin… – a kellőnél hosszabb idő után szólaltam meg –, tényleg sajnálom, amit tettem. Remélem, meg tudsz bocsájtani. Helyre akarom hozni, szeretném, ha minden a régi lenne. Ha mondjuk pénteken ráérnél, akkor elmennék valahová, és megbeszélnénk mindent… – Láttam, hogy kicsit félrehúzta a szája sarkát. – Nem innánk semmit, és nyilvános helyre mennénk!
Gondolkodott egy percet – aztán bólintott.
- Rendben. Pénteken.
 .

6 megjegyzés:

Névtelen írta...

Hm. Egy kicsit furcsa érzésem volt,miköben olvastam a részt, kicsit nekem fájt Taemin őszintesége...Nagyon kíváncsi vagyok, hogy teljesen másfelé viszed-e a majd a szálakat, vagy egy icipicit majd összefügg...kövit :3

KeyGiCat írta...

Hmm...ez egyre érdekesebb, viszont nagyon örülök, h Tae ilyen jól kezeli a dolgot :)) Kis cuki, és Key! FIGHTING! :D

Park Il-Joon írta...

Jaj anyám T_T Amúgy, attól függetlenül hogy "szomorkás" rész volt, tetszett. Olyan reális volt az egész, nem hullott Kibum ölébe minden. Sajnálom szegényt... de tényleg merész volt a részéről a lépés. Taemin meglepően nyílt és őszinte vele, de jó, hogy nem rossz indulatú. Azt hittem elutasítja a találkáját Keynek, de örülök hogy nem ^^ Kíváncsi vagyok, miről fognak majd beszélni :)

Unknown írta...

Koszi a reszt:3 meglepo volt de jo :D remelem azert ossze fognak jonni :3

Unknown írta...

bocsi hogy ennyit zaklatlak minden resznel de mikorra varhato a kovetkezo? :3

Via írta...

Köszönöm a hozzászólásokat - és kedden ^^

Megjegyzés küldése