29. rész

Zene: Jason Walker – Everybody lies

http://www.youtube.com/watch?v=xYN3GZ0316Y

29. rész

#

Hiába beszéltem meg próba után Kibummal a múltkori esetet, nem bírtam túltenni magam rajta. Belém ivódott, amikor az egyik pillanatban még nevetgélve próbáltam neki segíteni, a következőben pedig már a számat ízlelgette. Az a sokk, amit akkor éreztem semmihez sem volt hasonlítható… azt sem tudtam, mit cselekszem.

Megbocsájtottam neki, mert nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Láttam rajta, hogy szenvedett emiatt egész hétvégén, ezért nem akartam még tetézni a bűntudatát. Hiszen a barátom, nem bánthattam meg a viselkedésemmel, és tiszteltem őt annyira a tette ellenére is, hogy ne tiporjam még jobban a porba.

Nem akartam fájdalmat okozni neki, ahogy nem akartam hitegetni sem. Azt szerettem volna, ha mindketten elfelejtjük az egészet, és egy kis ideig tartunk egy kis távolságot.

Úgy gondoltam, hogy elutazhatnék valamelyik hétvégén a szüleimhez. Ebben a nagy hajtásban, és a fura események közepette jót fog tenni egy kis pihenés, gondoltam. Majd hazamegyek, ha kicsit összeszedtem magam, hogy ne kezdjenek el kérdezősködni.

Nem tudtam, Jinki mikor volt otthon utoljára, de az biztos, hogy nagydobra verték. Én nem akartam felhajtást, főleg a jelenlegi helyzetem miatt. Csendre vágytam, nem a zsibongó nagycsaládra, szóval eldöntöttem, hogy nem szólok nekik az érkezésemről. Legyen csak meglepetés!

#

Nyűgösen nyúltam a telefonom után. Jinki hívott.

- Szia – szóltam bele színtelen hangon.

- Mizu? – Ő sokkal lelkesebbnek tűnt nálam.

- Ah… hagyjuk. Mesélj inkább te.

- Anyáék hívtak ma délelőtt. Képzeld, Jiyeon újra terhes! – újságolta izgatottan.

- Akkor otthon biztosan nagy bulit csapnak – nevettem.

- Csapnak? Te is jössz. A hétvégén lesz náluk egy grillezés. – Sóhajtottam egyet, de nem akartam válaszolni. – Most mi van?

- Nem hiszem, hogy elmegyek.

- Miért? Dolgod van?

- Jövő hét végén terveztem hazamenni. Vagy később.

- Akkor hívd fel anyát, és…

- Nem, Jinki… én… nem akarok nagy bulit. Se nyüzsgést, se semmit, csak látni akarom őket, és ennyi. Úgyhogy ne is említsd nekik, hogy hazamegyek, mert akkor tuti, hogy kitalálnak valamit.

Egy kis ideig hallgatott.

- Baj van? – kérdezte végül.

- Fáradt vagyok, és szeretnék pihenni. Ennyi az egész.

- És még? Mi van még, amit nem mondasz el?

Folyton átlátott rajtam, és ez idegesített… Nem akartam neki elmondani, jobb szerettem volna titokban tartani az esetet. De tudtam, hogy hiába próbálom elaltatni a gyanakvását, ha az már egyszer felébredt benne, akkor úgyis kihúzza belőlem.

Várt még egy kicsit arra, hogy magamtól meséljem el. Esélyt adott rá, hogy úgy mondjam el, ahogy akarom, ám én nem éltem a lehetőséggel. Talán rosszul döntöttem.

- Nem tudsz hazudni, Taemin… nekem meg főleg. Úgyhogy ne is próbálkozz.

Óriásit sóhajtottam és a hajam kezdtem el piszkálni, amíg ő tovább beszélt hozzám. Nagyon utáltam magamban, hogy én sosem tudtam így átlátni az embereken… ha értenék hozzá, talán nem kerültem volna olyan helyzetbe, mint amilyenben voltam.

- Mesélj, mi történt? – ekkor már finomabban kérdezte. – Emlékszem, egy hete még majd kicsattantál.

- Semmi komoly, csak egy apróság…

- Taemin…

- Oké… volt egy kis incidensem az egyik diákommal.

- Összevesztél vele?

- Nem, egyáltalán nem, csak… – némán várta, hogy folytassam – csak… megcsókolt, és…

- Taeminnie – vágott azonnal a szavamba –, te becsajoztál? Végre már!

- Ez nem az, amire gondolsz…

- Miért, rosszul csókolt a lány, vagy mi? – nagyon izgatott volt.

- Nem, hanem… az a baj, hogy ő egy… fiú.

Egy pillanatig azt hittem, megszakadt a vonal. Jinki jókedvét egy pillanat alatt elvágtam ezzel a kijelentésemmel.

- Nincs ezen semmi szégyellnivaló – szólalt meg egy kis idő múlva. – Legjobbakkal is megeshet az ilyen. Hogyan fogadtad?

- Rosszul. Elég nagyot csalódtam…

- Miért?

- Mert a barátomnak tartottam, vagyis… most is annak tartom, de nem tudok rá ugyanúgy tekinteni, mint eddig.

- Ki volt az? Minho?

- Nem! Miért lenne Minho?

- Azt mondtad, barátok vagytok, és ő jutott eszembe – magyarázta, amíg én meglepődve pislogtam magam elé. Jaj, dehogy, Minho nem tenne ilyet…

- Nem ő volt, hanem az egyik új táncos. De most ne beszéljünk erről, jó?

- Oké, befejeztem. – Sóhajtott. – Szóval akkor a nagy bulira nem jössz? Rengeteg jó kaja lesz…

- Nem hiszem.

- Akkor megint nem találkozunk egy jó darabig, de… ha történik valami, hívjál nyugodtan, ne emészd magad, rendben?

- Ah, rendben! – Végre képes voltam elnevetni magam. – Jó legyél, bátyó!

- Te is! Szia!

Imádtam a bátyám. Ő annyira… lazán veszi az élet dolgait, mégis olyan komoly. Szerettem benne, hogy előtte semmi sem ciki – neki azt is elmondhattam, amit másnak soha eszembe sem jutott volna. Örültem, hogy beszélhettem vele – megkönnyebbültem tőle.

Nyújtóztam egyet, aztán szétnéztem a lakásban, mikor a szemem a fali órára tévedt. Épp ideje volt végre valami hasznosat is csinálni.

Ledobtam a telefonom a dohányzóasztalra, megvakargattam a karom, ittam egy pohár vizet, és a dolgozószobámba vonultam, hogy végre kikapcsolhassam az agyam, és csak a táncra figyeljek.

 .