22. rész

Zene: Nickelback – Do this anymore

http://www.youtube.com/watch?v=Fnu5KnnJRJE

22. rész

*

- Hát te?

Jonghyun a lakásom előtti lépcsőn ült, minden kétséget kizáróan engem várt.

- Hoztam kaját! – újságolta büszkén.

- Király, legalább hasznodat veszem! Na, gyere! – Bementünk a lépcsőházba. – Miyeon merre? Hogyhogy nem vele vagy, és inkább engem zaklatsz?

- Szombat este együtt voltunk, de tegnap hazautazott a szüleihez, úgyhogy pár napig a szokottnál is többet boldogítalak majd – vigyorgott. – Előre szólok, hogy holnap te veszel kaját.

- Oké… – sóhajtottam.

- Taeminnel mi van? Milyen volt az óra?

- Volt már jobb is, de tetszett.

- Ezt hogy érted?

- Tegnap… dumáltam vele egy csomót. Órákat. És kicsit elvette a kedvem, amit mondott.

- Elmeséled?

- Menjünk be, odabent elmondom. – Kitártam a lakás ajtaját és beengedtem. – Ülj le valahová – mondtam, de ő már meg is találta a helyét a konyhában.

- Kezdheted.

- Szóval… – sóhajtottam – tegnap elhívtam Taemint kajálni meg beszélgetni a városba, és mondta, hogy nyugodtan kérdezhetek tőle, úgyhogy megkérdeztem, hogy miért szakítottak a barátnőjével.

- Megint olyan dologba ütötted az orrod, amibe nem kellett volna, ugye? És még te nem akarsz tőle semmit…

- Ezt most hagyjuk. A lényeg az, hogy egy félreértés miatt szakítottak, mivel… Taemint egy másik srác ölelgette, amikor a lány meglátta őket. Az a másik srác pedig történetesen az egyik csapattársam, Minhonak hívják, és… és azt vettem észre rajta, hogy… hogy neki is tetszik, csak… titkolja. Szóval…

- Szóval elkeseredtél, hogy neked is titkolnod kell… – fejezte be helyettem. – Elég kellemetlen. Mik a terveid, mit fogsz csinálni?

- Semmit. Pont ez a lényeg. Minho nyomdokaiba lépek, és jó barátja leszek, hogy a közelében lehessek. Lehet… lehet, hogy egyszer majd esélyem nyílik, és akkor ki tudom használni, aztán végre boldog lehetek majd, de… egyelőre ennél a tervnél maradok. Ez lesz a legjobb.

- Nem akarok kötekedni, de egyszer már nyílt egy tökéletes esély… – motyogta.

- Ha nem akarsz, akkor ne is kötekedj.

Jonghyun nagyot sóhajtott, aztán rám nézett.

- Miért nem hívod el egyszer velünk szórakozni? – kérdezte egy kis hallgatás után. – Segíthetnénk.

- Nem! – vágtam rá azonnal. – Nem, nem, az kizárt…

- Miért? Én szeretném megismerni, biztos vagyok benne, hogy a többiek is kíváncsiak rá. Nem lennénk szemetek, tudod, hogy a komoly dolgokban nem viccel egyikünk sem. A fiúk múltkor is nagyon örültek, amikor elmondtam nekik, biztosan ők is szívesen segítenének, csak…

- Jonghyun! Nem. Ez az én ügyem, és szeretném a magam módján kezelni a helyzetet.

- De…

- Bízz már bennem!

- Hát jó. De ha mégis segítség kell… csak szólj.

*

Két nappal később újra a próbán voltam. Előző nap volt egy nyugis estém, így volt alkalmam átgondolni mindent, és ez megnyugtatott. Talán még boldogabbá is tett. Már vagy egy óra elment a másfélből, és még mindig őszintén mosolyogtam, hiába folyt rólam az izzadtság.

Oldalra néztem – úgy tűnt, Minho már rendbe jött. Éppen mellettem állt a bal szélen. Taemin épp az állát vakargatva próbálta összeállítani a koreográfia soron következő szakaszának a részleteit, úgyhogy addig oda fordultam Minhohoz.

- Hogy van a lábad?

Kissé meglepetten nézett vissza rám, de kedvesen elmosolyodott.

- Már jól, köszi.

- Mi baja volt?

- A fesztiválon jól bokán rúgott egy részeg fazon, azóta kicsit könnyen kifárad, ennyi történt. De nem vészes – legyintett.

- Vigyázz rá jobban!

- Muszáj lesz… – nevetett. – De szerencsére óra után Taemin húsz percig ráér, úgyhogy behozom a lemaradást.

- Igazán? – kérdeztem vissza már egy kicsit fanyarabb arckifejezéssel, amit próbáltam elrejteni. Bólogatott. – Akkor sok sikert!

- Köszi.

A vigyorát látva féltékenységet éreztem, pedig tudtam, hogy nem én voltam az egyetlen kiváltságos, aki plusz órákat kapott. Mégis… a gondolat, hogy Taemin Minhoval kettesben marad, zavart.

Hála Istennek, Taemin ekkor szólalt meg, és fél perc alatt átrendezte a csapatot, így távolabb kerültem Minhotól. Jobb is volt így. A gyomrom még mindig görcsben állt, aztán megráztam a fejem, hogy kitisztítsam egy kicsit az elmém.

Nem avatkozhattam bele, az olyan kicsinyes lett volna… így amikor véget ért az edzés, szokatlanul gyorsan átöltöztem, és elhagytam az iskolát.

Ne gondolj rájuk, Kibum. Te is akármikor kérhetsz segítséget. Felejtsd el, és menj haza.

*

„Tegnap nem vettél kaját, úgyhogy ma már tényleg te jössz. Pizzát kérek. J.”

Nevetnem kellett, amikor a telefonom kijelzőjére néztem. Leparkoltam a lakásom előtt, és már hívtam is a kedvenc pizzériámat, aztán amikor letettem, válaszoltam Jonghyunnak.

„Megrendelve, fél óra múlva jöhetsz. Hozz valami jó filmet. K.”

Tudtam, hogy újabb hosszú estének nézek elébe, ám ezt nem akartam a saját gondolataimmal tölteni, sőt, Jonghyun tanácsaira se voltam kíváncsi. Figyelemelterelésre vágytam, kikapcsolódásra, menekülésre. Azt akartam, hogy az aggályaim kicsit békén hagyjanak, és egy estét vígan eltölthessek nélkülük.

Nem voltam hajlandó magammal foglalkozni – aznap este nem, s szerencsére ez az elhatározásom egészen péntekig kitartott, amikor is arra keltem, hogy délután újra láthatom. Kibújtam az ágyból, és nagyot sóhajtottam.

Gyerünk, Key, viselkedj természetesen. Jónak kell lenned, össze kell végre szedned magad. Menni fog!

 .