23. rész

Zene: Bee – I love you (2NE1 cover)

http://www.youtube.com/watch?v=LRzGWcGIGOM

23. rész

*

Szokás szerint elkalandoztak a gondolataim a pénteki órán. Próbáltam titkolni őket, de újra és újra magukkal ragadtak. Reggeli elhatározás ide vagy oda, egyáltalán nem sikerült összeszednem magam. Már szinte tragikus volt. Nem tudtam figyelni, ráadásul a csapat éppen egy nagyon bonyolult mozdulatot próbált megtanulni. Rengeteget időztünk vele, míg végül mindenkinek sikerült jól elsajátítani – kivéve engem.

Nem fogtam fel a körülöttem zajló eseményeket, csak képeket kaptam el belőlük, az pedig kevés volt. Taemin még meg is jegyezte, hogy figyeljek oda jobban, mert le fogok maradni… bár akkor már mindegy volt.

Minden figyelmem igyekeztem a táncra összpontosítani, így végül több-kevesebb hibával sikerült megjegyeznem a koreográfiát, de nem volt tökéletes.

Sóhajtottam egy nagyot, aztán újra eszembe jutott egy emlék, ami valamiért egész héten vigaszt nyújtott… „Nekem elmondhatod” – hallottam újra a fejemben, amit hétfőn mondott nekem a tükör előtt. Emlékszem, a vállamat érintette, és szemeivel aggódóan nézett, mikor ezt mondta. Hányszor felidéztem már magamban azóta ezt a pillanatot, s hányszor elmerengtem azon, hogy mit tennék, ha tudnám, hogy nem utasítana el… még a gondolat is fájdalmas volt. Tudtam, hogy nem szabad…

Visszaráztam a gondolataim a valóságba. Vége volt a próbának, és tudtam, hogy segítségre van szükségem. Tehát lépnem kellett.

Összeszedtem a bátorságom és óra végén odasétáltam hozzá. Nem igazán tudtam, hogyan is akartam a tudomására hozni, így felelőtlenül a szerencsére bíztam mindent. Sóhajtottam egy nagyot, aztán amikor elindultam felé próbáltam a legtermészetesebb formámat nyújtani.

- Taemin, segítenél? – érdeklődve nézett felém, és bólintott. – Tudnál rám szakítani egy kis időt? Azzal a bonyolult lépéssel problémáim vannak, valamit mindig eltévesztek, pedig próbáltam figyelni, de egyszerűen szét vagyok esve…

- Persze – mondta, és az órájára nézett. – Csak várjuk meg, amíg a többiek elmennek, utána annyi időm van, amennyit csak szeretnél, mert ma kivételesen nincs több órám – mosolygott. – Addig igyál egy kis vizet.

Sosem voltam szerencsés típus, de úgy éreztem, ekkor mellém szegődött. Azt kívántam, bár kitartana mellettem még egy rövid ideig, csak aznap estére… csak pár órára…

- Na, akkor vegyük át még egyszer – szólt, amikor az utolsó lány is elhagyta a termet. Megmutatta, elmagyarázta, de még mindig bénáztam. Ő annyira jól csinálta, olyan szépen fordult a csípője annál a bonyolult mozdulatnál, ám nekem nem ment… de talán jobb is volt így. – Várj, segítek – szólt.

Közelebb jött, megállt előttem, és megfogta a csípőm. Elég zavarodott lettem az érintésétől… az arcom enyhén elpirult, a szívem pedig nagyot dobbant, de ő semmit nem vett észre. Az arcát figyeltem, miközben ő nagyon lassan, a kezével irányítva vezetett végig a táncmozdulaton – szinte fel se fogtam, mit csinál… a kezének az érintése megbabonázott.

- Na, már jobban megy? – kérdezte, bennem pedig egy pillanatra megállt az ütő.

- N-nem tudom… – suttogtam.

Halkan nevetett. – Oké, megmutatom még egyszer…

Újra óvatosan a csípőmre nyúlt, amitől gyengén végigszántott a hátamon egy hideg fuvallat. Megmozdította a testem, így egy fél lépéssel közelebb kerültem hozzá. Éreztem az illatát, s a tapintását a ruhám fölött… láttam az arcát, amint a testem mozgását figyeli… egy pillanatra elvesztem a látványban.

Aztán még közelebb léptem, s ő az arcomba nézett. Nem tudtam tisztán gondolkodni… Fél kézzel a dereka felé nyúltam, a másikkal pedig lágyan megérintettem az állának szép vonalát, s ez után azt hiszem, valamiféle elvarázsolt transzba estem… majd egy pillanattal később érzéki csókba hívtam ajkait.

Meglepődött, teste teljesen megfagyott, de éreztem, hogy azok a gyönyörű, telt ajkak párszor tétován csókolják az enyémeket, mintha néha csak megfeledkeznének önmagukról, s én nem engedtem őket.

A szívem kalapált, aztán a keze a hasamra siklott – és gyengéden eltolt magától. A tekintete kérdő volt, amikor az arcom kezdte pásztázni. Nem tudtam, mit mondhatnék… vagy mit kérdezhetnék.

- Key…

Csak suttogta a nevem, mintha attól tartana, hogy megijeszt. Talán ő is érezte rajtam a bizonytalanságot és azt az átláthatatlan tejködöt, ami az elmém borította. Lassan elszakítottam a tekintetem a selymes, rózsaszínű ajkairól, és a szemeibe néztem, melyekben kérdések ezrei úgy kavarogtak, mint tomboló viharban a fák letépett levelei.

- Key, miért csináltad ezt? – Aggódó arcát figyeltem. Hiába próbáltam mondani valamit, a torkomban rekedtek a szavak. – Key…

- Ne haragudj… – suttogtam, és lehajtottam a fejem.

Elbizonytalanodott, a vállát is leengedte, aztán kicsit oldalra döntötte a fejét. Még mindig engem figyelt, éreztem magamon, de nem bírtam a szemébe nézni. Így álltunk egy kis ideig, aztán nagyot sóhajtott.

- Nem haragszom. – Ezzel a két szóval sikerült rávennie, hogy hosszan a szemeibe nézzek, és ő sem fordította el a fejét. Csak állt előttem, fél keze még mindig a csípőmhöz ért, s hagyta, hogy az övébe fúrjam a tekintetem. – De… át kell még ezt gondolnom. Meg kell emésztenem.

Bólintottam. Hát persze… ahogy csak szeretné.

- Addig, kérlek… ne beszélj erről senkinek.

- Nem fogok. Én…

- Nem csak arról – suttogta, aztán felemelte az állam, a keze remegett, nagyon bizonytalanul nézett a szemembe, majd lassan, érzékenyen megcsókolt.

Szívem egy őrületeset dobbant, amikor ajkait az enyémekhez érintette, s olyan érzés lett úrrá rajtam, mintha egy hatalmas erő kitépte volna a testemből a lelkem, ami egy másodperccel később már újra a helyén volt, mégis égetően zizegős érzést hagyott maga után a testem összes porcikáján. Rövid csoda volt, mégis úgy éreztem, ez életem legboldogabb pillanata. Talán kiszakadt belőlem a lelkem, mégis akkor voltam a legelevenebb.

Elvált tőlem, de nem távolodott el. Egész közelről nézett a csillogó szemeimbe, majd hüvelyk ujjával gyengéden végigsimított az alsó ajkamon.

- Ez maradjon titok… egyelőre.

*

- Ne haragudj…

- Key, én… – Sóhajtott egyet, és egy picikét hátrébb lépett. – Azt hiszem… nem is tudom, mikor, de mi… félreértettük egymást.

Mikor ezek a szavak elhagyták az ajkait, úgy éreztem magam, mintha a lelkem darabokra hullott volna a szemeim előtt, hogy utána a kisebb-nagyobb csillogó szilánkok között rájöjjek, mennyire elvesztem. Egyedül voltam.

Taemin óvatosan, mintha sajnálna, a szemembe próbált nézni, de én csak a földet bámultam – aztán hozzám ért, és véletlenül találkozott a tekintetünk. Sóhajtott, majd szólásra nyitotta a száját, melyet végül egyetlen szó hagyott el…

- Sajnálom.

 .