26. rész

Zene: Ed Sheeran – Give me love

http://www.youtube.com/watch?v=QlNQD98lfUY

26. rész

*

Vasárnap is melegen sütött a nap, nagyon kellemes idő volt. A nem messze lévő park felé pillantottam, majd felsétáltam Taemin lakásának bejárati lépcsőjén, és megnyomtam a megfelelő csengőt, végül leültem a lépcsőre, és vártam.

Boldog voltam – határtalanul, pedig még nem lett volna okom rá, mivel nem tudtam, Taemin hogyan fog viszonyulni hozzám. Izgultam, de nem aggasztott a dolog – olyan volt, mintha az összes aggodalmam elhagytam volna, amikor megcsókoltam. Nem voltak bennem negatív érzések. Mintha… elszakadtak volna tőlem, hogy külön utat járjanak, s meghagyják nekem a boldogságot.

Percekkel később már mélyen a gondolataim között jártam – újra felidéztem magamban az utolsó találkozásunkat, aztán a számat rágva mosolyogtam a járda betonjára.

Ábrándozásomból az ajtó nyikorgása, majd két láb lépteinek hangja zökkentett ki, de nem fordultam hátra. Őrületesen kíváncsi voltam, mégis türtőztettem magam, és megvártam, hogy ő lépjen. Nem akartam, hogy rámenősnek érezze a közeledésem, így adnom kellett neki egy kis teret, hogy lássam, ő hogyan viszonyul hozzám…

Az idegeim pattanásig feszültek, amikor végül leült mellém a lépcsőre.

- Szia.

Felé fordítottam a fejem. Arcán halvány mosoly ült, szemei érdeklődően néztek rám. Nem utált, nem vetett meg – legalább is nem látszott rajta, és ez megnyugtatott.

- Szia – leheltem. – Köszi, hogy kijöttél. – Kiszélesedett a mosolya, aztán köhintett egyet. Zavarban volt, azt hiszem. – Beszélnünk kéne.

- Ez igaz… Menjünk a parkba, az ilyenkor már csendes szokott lenni.

A nap éppen lefelé indult az égen, már az égbolt is sötétedni kezdett a fejünk fölött. Kerestünk egy félreeső padot, és leültünk. Pár percig csend volt köztünk, aztán én törtem meg a csendet.

- Még egyszer elnézést kérek a péntekiért…

- Key, nem kell…

- De igen. Tudod… – hosszút sóhajtottam – nem így akartam elmondani…

A feje teljesen felém fordult.

- Ne mondd tovább – állított meg. Sóhajtott és folytatta. – Én is gondolkodtam rajta és… olyan… furcsa volt az egész. Tudod, Kibum, ez elég személyes, de úgy érzem, neked elmondhatom. A helyzet az, hogy hosszú idő óta nem csókolt meg senki… egy másik srác még sosem. – Felcsillant a szemem, amikor beismerte, hogy én voltam neki az első. Izgultam, hogy mit fog mondani vele kapcsolatban, de jobban izgatott az a tény, hogy közte és Minho között tényleg nem történt semmi. Az ajkaim automatikusan felfelé görbültek, ő pedig maga elé nézve tovább beszélt. – Tegnap nem hívtál, szóval sokat gondolkodtam, és…

- És?

- És… kíváncsi lettem. Kibum, kérlek, mondd el nekem, mióta tart ez? Mert te… kedvelsz engem, igaz? – kérdezte félénken.

- Hát… – Kicsit meglepett a kérdésével, de nem titkoltam tovább: – Igen…

- És mióta?

- Nem is tudom. Nem akarlak megijeszteni, de… talán már akkor, amikor megláttalak a színpadon táncolni. – Picit mindketten elpirultunk. – A hatása alá kerültem, felnéztem rád, azért is jelentkeztem a csoportodba, mert meg akartam ismerni azt a táncost a fesztiválról. Aztán gyakran találkoztunk, és… és én… – Nagyot nyeltem. Nem tudtam, hogy el szabad-e mondanom, de egy ilyen őszinte pillanatban nem tudtam visszafogni azokat a szavakat, amelyek szinte gondolkodás nélkül kibuktak belőlem. – Én… szinte rögtön vonzódni kezdtem hozzád, aztán egyszer csak… beléd szerettem.

A vállaival is felém fordult, szemei az arcom pásztázták, ajkai lágyan elnyíltak. Lassan vettem a bátorságot, és rá néztem. Szótlan meglepődöttségében észre sem vette, hogy találkozott a tekintetünk.

- Key, én… – pislogott néhányat, amikor újra magához tért – én nem gondoltam, hogy ez ennyire… komoly…

- Bocsánat, én csak… nem akartam, hogy…

- Ne kérj bocsánatot. Csak megleptél, erre nem számítottam. Azt hittem, hogy az a csók… nem gondoltam, hogy ennyire sokat jelentett neked. É-én sajnálom, hogy ennyire nem vettem észre rajtad, csak tudod…

- Ne sajnálj semmit. Én örülök, hogy így történt. Boldog vagyok, hogy végre el tudtam mondani neked.

Továbbra is döbbenten meredt előre, a szemei rám szegeződtek, szinte ki lehetett olvasni belőle a gondolatait.

- Jonghyun tudja?

- Ő a kezdetektől fogva mindent tudott. Ő bátorított és ő vigasztalt, amikor magam alatt voltam. – Halványan elmosolyodott. – És… tudom, hogy legutóbb megkértél, hogy ne mondjam el senkinek a péntekit, de tegnap Jonghyun átjött, aztán meglátta, hogy mennyire boldog voltam, szóval… muszáj volt elmondanom neki.

- Nem haragszom. Azért kértelek meg, mert nem akartam, hogy mindenki tudjon róla.

Bólintottam, majd rövid csend állt be a beszélgetésben. Elgondolkodtam Taemin viselkedésén – nem volt elutasító, nem lökött el magától. Talán van is egy kis esélyem, gondoltam remélve, hogy igazam lehet.

- Key, mi lesz velünk?

- Ez rajtad áll.

Éreztem, ahogy megfeszül mellettem – értette a célzást.

- Ezt még ma le kell zárnunk, igaz? Holnap nem mehetünk úgy próbára, hogy nem tudjuk, mi legyen… – Én csak néztem őt. Nagyon jól tudta, én melyik megoldásnak örülnék a legjobban, de nem akartam ráerőltetni magam. Azt akartam, hogy ő mondja ki, mert csak akkor hihettem abban, hogy ő is így akarja. – Key, én félek kimondani azt, amire gondolok…

Az ujjait tördelte, borzasztó zavarban volt, még az arca is belepirult az idegességbe. Nyugtatóan megfogtam az alkarját, simítottam rajta párat, amitől kicsit lehiggadt.

- Key, én…

- Nincs mitől félni. Csak mondd ki, vagy ha nem tudod… nekem úgy is jó. Csak ne kelljen búcsút vennem tőled.

- Az eszem ellenzi, de… úgy érzem, szükségem van valakire. Key, azt hiszem…

- Igen?

- Azt hiszem, szükségem van rád – jelentette ki. – Hogy barátként, vagy társként, azt nem tudom, de… nem akarlak elveszíteni.

- Köszönöm – suttogtam. – Már ennyi is elég.

- Nem, Kibum, nem elég, ezt valahogy le kell zárnunk. Key, én azt szeretném, ha… – közelebb hajolt az arcomhoz, és úgy nézett a szemembe, mintha mondani akarna valamit, de nem tudná kiejteni a száján. Szuggerált a tekintetével, ami az első pár másodpercben nem volt világos, aztán rájöttem, mit szeretne. Egy kicsit én is megijedtem, de nem várathattam tovább. Finom óvatossággal megcsókoltam.

Egy pillanatig egyikünk sem vett levegőt. Nem tudtam, hogy érjem be ennyivel, vagy folytassam, de mivel ő kérte, így gyengéden tovább kényeztettem ajkait. Megpróbált csak a csókra figyelni és elveszni benne, én pedig igyekeztem a kedvére tenni és nem túl sokat követelni. Viszonozta a gyengéd érintéseim, majd mikor ajkai megálltak a mozgásban, lassan elhúzódott tőlem, és magabiztosan a szemeimbe nézett. Kíváncsian vizsgáltam az arca rezdüléseit, kerestem bennük valamit, ami árulkodó lehet…

Nagyot sóhajtott, de nem nézett más irányba. Már nem bírtam magammal, így halkan megkérdeztem: – Most mi lesz velünk?

- Key, nekem nagyon új ez a helyzet – kezdte –, viszont azt hiszem, én… téged választalak. Időre van még szükségem, soha nem éltem át hasonlót, de melletted döntöttem.

A feltörő érzelmeim a torkom szorongatták, majdnem sírva fakadtam a gyönyörtől. Hihetetlen volt, hogy ezt az ő szájából hallhattam, hogy ez tényleg a valóság, és nem csak egy álom.

- Biztos vagy benne? Komolyan ezt akarod? – újra hallani akartam, ahogy kimondja.

- Igen, biztos. – A szívem felrobbant az örömtől. – Adj egy kis időt, és utána minden tökéletes lehet.

- Annyi időt kapsz, amennyit szeretnél, de azt kétlem, hogy ennél tökéletesebb lehetne. Mindent megkaptam tőled, amit remélhettem… Ennél többet már nem is kívánhatok.

 .