12. rész

Zene: Lydia Paek – Bad boy (BigBang cover)

https://www.youtube.com/watch?v=RbnDxUQm9XA

12. rész

*

- Mik vannak nálad? – kérdeztem Taemintől, amikor három jó alaposan megtömött zsákot cipelt magával, a vállán pedig a táskája lógott.

- Egy csomó anyag. Majd el kell vinnem egy varrónőhöz, hogy fellépő ruhát varrattassak belőlük – felelte. – Lesz ám neked is! – elmosolyodott.

- Igazán? – elindultam felé, hogy segítsek neki. – Add azt ide – szóltam, és megpróbáltam elvenni tőle az egyiket.

- Azzal vigyázz, kiszakadt oldalt. Azért fogtam én is olyan furcsán…

- Remélem, a kocsiig még kibírja – mondtam, és gyorsan visszasiettem az autóhoz. Már ő is gyorsabban tudott jönni, így csak beigazgattuk a csomagtartóba, beültünk, és már indultunk is.

- Na? Hogy tetszett az első órád? – kérdezte kedvesen.

- Jó volt. Tényleg nem volt mitől félnem.

- Én mondtam – nevetett.

- De az egyik srác nem volt, amikor én először jöttem. – Elgondolkodva nézett felém, mire magyarázatba kezdtem. – Másfél hete. Mindenkinek rémlett az arca, de Minhoé nem.

- Ja, ő akkor tényleg nem jött el. A fesztiválon egy részeg tag kicsit megrúgta a bokáját, és szólt, hogy másnap elmegy az orvoshoz, és hétvégén pihentette a lábát. De aztán tartottam neki is egy felzárkóztató órát, úgyhogy szerencsére nem maradt le.

- Gyakran csinálsz ilyet? Mármint ezt, hogy felzárkóztató órákat tartasz.

- Ha szükség van rá, akkor nem sajnálom rá az időt. A próbákon jó szokott lenni a társaság, meg a hangulat, szóval nincs okom hazasietni az üres lakásba – mosolygott az orra alatt.

- Tényleg, neked most nem lenne próbád? – Egy pillanatra megrémültem.

- Nem. Ilyenkor a kezdő csoportommal lenne, de velük hétfőnként nincs órám. Majd visszamegyek busszal az esti edzésre, addig pedig legalább le tudom pakolni a cuccaimat.

- Remek – bólintottam, és az útra szegeztem a tekintetem. – Már azt hittem, elraboltalak, és nem is tudok róla – nevettem, aztán ő is.

Gyorsan a lakás elé értünk, és parkolót is könnyebb volt találni, mint este, amikor már mindenki hazaért munkából.

- Segítsek? – kérdeztem, amikor a csomagtartóhoz mentünk.

- Megoldom, de azért köszi. Van lift.

- Ne hősködj, neked is csak két kezed van. Ugye nem vagy mutáns? – vetettem rá egy játékos-gyanakvó pillantást.

- Nem – kuncogott. – Ember vagyok, de köszi a feltételezést, nagyra értékelem.

Nevető arcába néztem. Az egyik kezével a szája elé nyúlt, a szemei édes kis holdacskákba görbültek.

A fülemben haloványan visszhangzott az utolsó mondata. Nem tűnt emberinek, amikor vele voltam, mindig olyan érzésem volt, mintha Isten a túlvilágról küldte volna vissza hozzám, mert valamit meg kell tanítania nekem. Olyan volt, mint egy hírvivő, csak még ő sem tudja, mit kell átadnia nekem. Egy angyal szárnyak nélkül, aki elfelejtette honnan jött, és nem találja a helyét – talán ezért olyan elvarázsolt.

- Oké, segíthetsz, mert tényleg nagyon nehéz egyedül felvinni. Úgy tűnik, mégsem vagyok szuperhős…

- Ha az lennél, felrepülhetnél, és bedobálhatnád az ablakon.

- Az ablakok zárva vannak, de ez a repülés-ötlet tetszik – vigyorgott, és végre nem azt a „mindenkinek kijutó” kedves mosolyt kaptam tőle, hanem egy őszinte arckifejezést. Kihúztam magam, és úgy válaszoltam neki.

- Naná, hogy tetszik, az én ötletem!

Persze, hogy tetszik neki, hiszen erről az angyalról már csak a szárnya hiányzik. Sőt, talán ott is van, csak ő sem tud róla…

Kivettem a csomagtartóból az utolsó és egyben a legnagyobb zsákot, Taemin a többivel már elindult az ajtó felé. A liftben a negyedik emeletig mentünk, aztán balra fordulva a második ajtónál elővette a kulcsait. Negyvenhatos lakás.

- Kérsz egy kávét?

Rám nézett, de annyira megrémültem a hirtelen kérdésétől, hogy nem is tudtam azonnal válaszolni. Aztán a kulcsaival kezdett babrálni.

- Azért kérdezem, mert még van időm meginni egyet, amíg vissza kell indulnom. Csatlakozol?

Behívott a lakásába… Nem, Key, ne legyél ennyire mohó, lassan már így is süt rólad, hogy odáig vagy érte… Csak szépen utasítsd el és menj haza.

- Nem hiszem, talán majd máskor.

- Gyere csak.

- De…

- Amiért tök sokszor hazahoztál – indokolta. – Na, ne kéresd magad.

Felkapta a zsákjait, az utolsót pedig nem is vette át tőlem, szóval hiába terveztem el magamban, hogy nem jövök be, végül kénytelen voltam.

Az ajtó mögött egy kicsi lakás volt. Ő ment be előbb, azonnal a nappaliba ment, és letette az első ülőalkalmatosság mellé a csomagját. Én is mellé tettem az enyémet, majd felegyenesedtem, és szétnéztem.

- Hogy szereted a kávét? – kérdezte, és a konyha felé indult.

Hangulatos lakás volt. Alacsony mennyezet, magas ablakok, otthonos berendezési tárgyak, kényelmes ülőgarnitúra, és néhány dísznövény a kevésbé igényes fajtából, de jó állapotban voltak.

- Egy cukorral, kevés tejjel – feleltem, miután körbenéztem.

- Én két cukorral, és sok tejjel – mondta ő is, közben pedig elővett mindent, amire szüksége volt. – Ülj le nyugodtan, ha szeretnél – nézett fel rám. – Vagy várj, amíg lefő a kávé, inkább megmutatom a dolgozószobám. – A szemei lelkesen csillantak, soha korábban nem láttam még ezt az arckifejezését.

- Dolgozószoba? Van mellékállásod is?

- Várj, amíg meglátod.

Mint kiderült, a lakásnak két hálószobája volt – a nagyobb, amelynek ajtaján csak egy rés volt nyitva, és a kisebb, amely majdnem teljesen üresen állt, az egyik fala előtt pedig egy nagy tükör foglalt helyet.

- A nappaliban kényelmetlen volt koreográfiát komponálni, az iskolában pedig nem tudtam annyi időt tölteni, szóval… létrehoztam ezt a kis zugot, amikor pár hónapja visszaköltöztem ide.

Az ajtóban állva bámultam befelé. A táncos dolgozószobája – gondoltam magamban, és alaposan körbenéztem. Világos színű falak, amelyen poszterek és egy nagy parafatábla lógott, tele pici fecnikkel, az ablak előtt egy kicsi asztal állt, alatta pedig elég nagy teljesítményűnek kinéző hangfalak.

- A szomszédokat nem zavarja, ha hangos vagy?

- Nem. Itt minden lakás hangszigetelt – vigyorgott. – Jelenleg úgy tervezem, hogy ebben a lakásban fogok lakni halálomig, hacsak közbe nem jön valami. Legfeljebb egy kapcsolatot tudnék elképzelni elég jó oknak, de amiatt úgy néz ki, nem kell aggódnom. Úgyhogy hosszú távra terveztem itt.

- Kipróbálhatom? – kérdeztem félszegen a küszöbről a szobára célozva, s úgy álltam ott, mint egy kisgyerek. Taemin röviden felnevetett, aztán bólogatni kezdett.

- Persze. – A hátamra tette a kezét, és betolt maga előtt. – Sőt, egy dalt meg szeretnék mutatni neked. Ezt bele akarom tenni a mostani koreográfiánkba.

Előkapta a telefonját, és a hangfalakon lejátszotta a dalt. Kellemes hangzású volt, de erőteljes, mégsem túl vad. Tetszett. Csak álltam, hallgattam, közben picit hullámoztam a dallam ritmusára, majd amikor Taemin kecses mozdulatokkal táncolni kezdett előttem, elvesztem benne.

 .