*
- Mik vannak nálad? – kérdeztem Taemintől, amikor
három jó alaposan megtömött zsákot cipelt magával, a vállán pedig a táskája
lógott.
- Egy csomó anyag. Majd el kell vinnem egy
varrónőhöz, hogy fellépő ruhát varrattassak belőlük – felelte. – Lesz ám neked
is! – elmosolyodott.
- Igazán? – elindultam felé, hogy segítsek neki. –
Add azt ide – szóltam, és megpróbáltam elvenni tőle az egyiket.
- Azzal vigyázz, kiszakadt oldalt. Azért fogtam
én is olyan furcsán…
- Remélem, a kocsiig még kibírja – mondtam, és
gyorsan visszasiettem az autóhoz. Már ő is gyorsabban tudott jönni, így csak
beigazgattuk a csomagtartóba, beültünk, és már indultunk is.
- Na? Hogy tetszett az első órád? – kérdezte
kedvesen.
- Jó volt. Tényleg nem volt mitől félnem.
- Én mondtam – nevetett.
- De az egyik srác nem volt, amikor én először
jöttem. – Elgondolkodva nézett felém, mire magyarázatba kezdtem. – Másfél hete.
Mindenkinek rémlett az arca, de Minhoé nem.
- Ja, ő akkor tényleg nem jött el. A fesztiválon egy
részeg tag kicsit megrúgta a bokáját, és szólt, hogy másnap elmegy az orvoshoz,
és hétvégén pihentette a lábát. De aztán tartottam neki is egy felzárkóztató
órát, úgyhogy szerencsére nem maradt le.
- Gyakran csinálsz ilyet? Mármint ezt, hogy
felzárkóztató órákat tartasz.
- Ha szükség van rá, akkor nem sajnálom rá az
időt. A próbákon jó szokott lenni a társaság, meg a hangulat, szóval nincs okom
hazasietni az üres lakásba – mosolygott az orra alatt.
- Tényleg, neked most nem lenne próbád? – Egy
pillanatra megrémültem.
- Nem. Ilyenkor a kezdő csoportommal lenne, de
velük hétfőnként nincs órám. Majd visszamegyek busszal az esti edzésre, addig
pedig legalább le tudom pakolni a cuccaimat.
- Remek
– bólintottam, és az útra szegeztem a tekintetem. – Már azt hittem,
elraboltalak, és nem is tudok róla – nevettem, aztán ő is.
Gyorsan a lakás elé értünk, és parkolót
is könnyebb volt találni, mint este, amikor már mindenki hazaért munkából.
- Segítsek?
– kérdeztem, amikor a csomagtartóhoz mentünk.
- Megoldom,
de azért köszi. Van lift.
- Ne
hősködj, neked is csak két kezed van. Ugye nem vagy mutáns? – vetettem rá egy
játékos-gyanakvó pillantást.
- Nem
– kuncogott. – Ember vagyok, de köszi a feltételezést, nagyra értékelem.
Nevető arcába néztem. Az egyik kezével a
szája elé nyúlt, a szemei édes kis holdacskákba görbültek.
A fülemben haloványan visszhangzott az
utolsó mondata. Nem tűnt emberinek, amikor vele voltam, mindig olyan érzésem
volt, mintha Isten a túlvilágról küldte volna vissza hozzám, mert valamit meg
kell tanítania nekem. Olyan volt, mint egy hírvivő, csak még ő sem tudja, mit
kell átadnia nekem. Egy angyal szárnyak nélkül, aki elfelejtette honnan jött,
és nem találja a helyét – talán ezért olyan elvarázsolt.
- Oké,
segíthetsz, mert tényleg nagyon nehéz egyedül felvinni. Úgy tűnik, mégsem
vagyok szuperhős…
- Ha
az lennél, felrepülhetnél, és bedobálhatnád az ablakon.
- Az
ablakok zárva vannak, de ez a repülés-ötlet tetszik – vigyorgott, és végre nem
azt a „mindenkinek kijutó” kedves mosolyt kaptam tőle, hanem egy őszinte
arckifejezést. Kihúztam magam, és úgy válaszoltam neki.
- Naná,
hogy tetszik, az én ötletem!
Persze,
hogy tetszik neki, hiszen erről az angyalról már csak a szárnya hiányzik. Sőt,
talán ott is van, csak ő sem tud róla…
Kivettem a csomagtartóból az utolsó és
egyben a legnagyobb zsákot, Taemin a többivel már elindult az ajtó felé. A
liftben a negyedik emeletig mentünk, aztán balra fordulva a második ajtónál
elővette a kulcsait. Negyvenhatos lakás.
- Kérsz
egy kávét?
Rám nézett, de annyira megrémültem a
hirtelen kérdésétől, hogy nem is tudtam azonnal válaszolni. Aztán a kulcsaival
kezdett babrálni.
- Azért
kérdezem, mert még van időm meginni egyet, amíg vissza kell indulnom.
Csatlakozol?
Behívott a lakásába… Nem, Key, ne legyél ennyire mohó, lassan már így is süt rólad, hogy
odáig vagy érte… Csak szépen utasítsd el és menj haza.
- Nem
hiszem, talán majd máskor.
- Gyere
csak.
- De…
- Amiért
tök sokszor hazahoztál – indokolta. – Na, ne kéresd magad.
Felkapta a zsákjait, az utolsót pedig nem
is vette át tőlem, szóval hiába terveztem el magamban, hogy nem jövök be, végül
kénytelen voltam.
Az ajtó mögött egy kicsi lakás volt. Ő
ment be előbb, azonnal a nappaliba ment, és letette az első ülőalkalmatosság
mellé a csomagját. Én is mellé tettem az enyémet, majd felegyenesedtem, és
szétnéztem.
- Hogy
szereted a kávét? – kérdezte, és a konyha felé indult.
Hangulatos lakás volt. Alacsony
mennyezet, magas ablakok, otthonos berendezési tárgyak, kényelmes ülőgarnitúra,
és néhány dísznövény a kevésbé igényes fajtából, de jó állapotban voltak.
- Egy
cukorral, kevés tejjel – feleltem, miután körbenéztem.
- Én
két cukorral, és sok tejjel – mondta ő is, közben pedig elővett mindent, amire
szüksége volt. – Ülj le nyugodtan, ha szeretnél – nézett fel rám. – Vagy várj,
amíg lefő a kávé, inkább megmutatom a dolgozószobám. – A szemei lelkesen
csillantak, soha korábban nem láttam még ezt az arckifejezését.
- Dolgozószoba?
Van mellékállásod is?
- Várj,
amíg meglátod.
Mint kiderült, a lakásnak két hálószobája
volt – a nagyobb, amelynek ajtaján csak egy rés volt nyitva, és a kisebb, amely
majdnem teljesen üresen állt, az egyik fala előtt pedig egy nagy tükör foglalt
helyet.
- A nappaliban kényelmetlen volt koreográfiát
komponálni, az iskolában pedig nem tudtam annyi időt tölteni, szóval…
létrehoztam ezt a kis zugot, amikor pár hónapja visszaköltöztem ide.
Az ajtóban állva bámultam befelé. A táncos dolgozószobája – gondoltam
magamban, és alaposan körbenéztem. Világos színű falak, amelyen poszterek és
egy nagy parafatábla lógott, tele pici fecnikkel, az ablak előtt egy kicsi
asztal állt, alatta pedig elég nagy teljesítményűnek kinéző hangfalak.
- A
szomszédokat nem zavarja, ha hangos vagy?
- Nem.
Itt minden lakás hangszigetelt – vigyorgott. – Jelenleg úgy tervezem, hogy
ebben a lakásban fogok lakni halálomig, hacsak közbe nem jön valami. Legfeljebb
egy kapcsolatot tudnék elképzelni elég jó oknak, de amiatt úgy néz ki, nem kell
aggódnom. Úgyhogy hosszú távra terveztem itt.
- Kipróbálhatom?
– kérdeztem félszegen a küszöbről a szobára célozva, s úgy álltam ott, mint egy
kisgyerek. Taemin röviden felnevetett, aztán bólogatni kezdett.
- Persze.
– A hátamra tette a kezét, és betolt maga előtt. – Sőt, egy dalt meg szeretnék
mutatni neked. Ezt bele akarom tenni a mostani koreográfiánkba.
Előkapta a telefonját, és a hangfalakon
lejátszotta a dalt. Kellemes hangzású volt, de erőteljes, mégsem túl vad.
Tetszett. Csak álltam, hallgattam, közben picit hullámoztam a dallam ritmusára,
majd amikor Taemin kecses mozdulatokkal táncolni kezdett előttem, elvesztem
benne.
.

2 megjegyzés:
Jajj imádom őket <3 ._. Nekem van egy olyan sejtésem, hogy talán Taemin is egy "picivel" jobban kedveli/közelebb áll Key-hez mint a többi táncosához ;) Reméljük hogy így van! És olyan jó hogy már nem olyan mesterkéltek egymással, főleg Taemin. Egyre jobban szerelmes leszek belé :'D
Jahajj mindig úgy várom a következő részt, és folyamatosan olvasnék T-T nem tudod kicsit hamarabb hozni?? :D Na nem ám nem követelőzök.. annál jobb érzés amikor van új ;)
Mindketten olyan édesek :-) *.* <3 És nekem is az jött le mint Kittynek h Key közelebb áll hozzá ^^ Key nehogy legyökerezz Minnie látványától xD Remélem a kövi rész hamar jön :-P
Megjegyzés küldése