17. rész

Zene: Lee Hi – 1, 2, 3, 4

http://www.youtube.com/watch?v=6Q0D8VSWbxQ

17. rész

#

Odabent kellemes zene szólt. Kibum rögtön a bárhoz vezetett, megkérdezte, mit kérek, aztán a csaposhoz fordulva elmondta neki. Már készítettem a pénztárcám, amikor a kezemre nyúlt, és mondta, hogy ezt a kört ő fizeti. Hiába próbáltam ellenkezni, nem engedett.

A csapos végül két nagy poharat, egy üveg vörösbort és két újabb pohár pezsgőt tett elé a pultra. Magasra emeltem a szemöldököm, amikor megláttam a pajkosan buborékozó italt.

- Hát az meg? – a fejemmel az italok felé intettem.

- Valamivel koccintani is kell, nem? – vidáman rám vigyorgott. – Menjünk ahhoz az asztalhoz, úgy látom, az még szabad!

Bólintottam, aztán fogtam a két pezsgőt, és az említett asztal felé indultam. Leültem, aztán szétnéztem – a hozzánk legközelebbi asztalnál egy huszonéves házaspár ült, de nagyon sok fiatal volt odabent, közülük néhányan a bejárattól nem messzire kialakított tánctéren táncolgattak. A hely hangulata tagadhatatlanul jó volt, örültem, hogy végre volt társaságom, akivel eljöhettem ide.

- Szóval! – szólalt meg Key, aztán lerakta az asztalra a két üres poharat és az üveg bort. Leült, kényelembe helyezte magát, és kíváncsi szemekkel rám nézett. – Hogy érzed magad?

- Jól, köszi – vigyorodtam el. – Itt sokkal jobb a hangulat és a társaság is, mint otthon.

- Ezt bóknak veszem – nevetett fel, aztán elém rakta a pezsgőmet. – Hát akkor… igyunk a legjobb táncos egészségére, akit ismerek – féloldalasan mosolygott, én pedig zavartan nevettem fel. – Ezt veheted te is bóknak. Boldog születésnapot.

A kecses poharak csilingelve koccantak, aztán mindketten beleittunk a frissítően buborékos italba.

- Imádom, hogy itt mindig olyan jó a pezsgő.

- Tényleg finom – helyeseltem. – Gyakran ünnepelsz itt?

- Nem, csak egyszer ünnepeltem itt a szülinapom pár haverommal, meg néha eljöttünk ide csak szórakozni. Hoppá – szólalt meg hirtelen, aztán elővette a zsebéből a telefonját. Kíváncsian néztem felé.

- Ki az?

- Jonghyun sms-t küldött. „Érezd jól magad, Key, de ne rúgj be, mert most nem viszlek haza. Ja, és jól itt hagytál, senki se ér rá, és most nincs kivel söröznöm péntek este…” – felnevetett, aztán leírt egy pár szavas választ, és elküldte.

- Key? Ez valami becenév?

- Igen – a poharát piszkálta, majd rám nézett –, még ő ragasztotta rám évezredekkel ezelőtt, és azóta a legtöbb barátom így hív.

- Én eddig nem is hallottam. De tetszik… illik hozzád – mosolyodtam el.

- Hívhatsz így is. Neked nincs valami különleges beceneved?

- Nem, nincsen. Sajna nincsenek évezredes barátságaim.

- Nem is értem, miért nincs… tök normális vagy. Oké, a túlzott kedvességed kicsit szokatlan, de egyébként szimpatikus!

- Túlzott kedvesség? – nevettem fel, majd belekortyoltam a boromba.

- Igen, de könnyen meg lehet szokni, csak elsőre fura, hogy élnek még ilyen emberek. De ugye nem ezzel akarsz eltitkolni valamit? – gyanakvóan nézett rám. – Nem vagy őrült, vagy bérgyilkos, vagy hasonló, aki így próbál közel kerülni a célszemélyhez…

- A francba, lebuktam… tudtam, hogy jobb lett volna, ha elhitetem veled, hogy szuperhős vagyok.

- Szóval őrült vagy, vagy bérgyilkos?

- Sajnos mindkettő – elhúztam a szám, aztán elnevettem magam. – De mivel ezt elmondtam, ezért meg kell, hogy öljelek.

- Hé, ez már titkosügynök-duma!

Megint megszólalt Key telefonja, de másodszorra már hívták. Ő ránézett a kijelzőre, és egy mozdulattal kinyomta.

- Ne zaklass! – mondta a telefonjának, mintha ezzel a vonal másik végén lévő személy is meghallotta volna. – Jonghyunra rájött a hiszti.

- Miért?

- Mert megírtam neki az előbb, hogy sörözés helyett inkább látogassa meg az új barátnőjét, mert én is találtam új játszópajtást. Valószínűleg valami hülyeséggel akart cukkolni, kinézem belőle – vigyorgott. – De hagyjuk őt, nem fogok a telefonommal szöszölni.

Halványan mosolyogva elhelyezkedtem a székemen.

- Egyébként – kezdtem – örülök, hogy jobban megismerhettelek. A csoportjaimból általában nem szoktam jól ismerni az embereket, csak azt szoktam tudni róluk, ami fontos, elég kevés kivétel van köztük…

- Kik a többiek?

- Az egyik Hyunwoo, a másik Minho, a többi csoportból senkivel nincs közelebbi kapcsolatom. Hyunwoo és én amikor gimisek voltunk egy tánccsoportba jártunk, szóval őt régebb óta ismerem. Csak ő egy baleset miatt egy időre kimaradt, én pedig jó tanárhoz kerültem, szóval most én tanítom őt. Kicsit fura, de már hozzászoktunk – nevettem. – Minhot úgy egy éve, de vele is hozzád hasonlóan barátkoztam össze. Néha elhívott a baráti társaságával szórakozni, de aztán egy páran összevesztek, és mindenki a maga útján ment tovább. De szerencsére Minho és én nem kaptunk össze, csak egy ideje kevesebbet találkozunk, mert azóta elköltöztem a régi lakásomból, szóval már messze lakok tőle. És… és most jó, hogy megint van valaki, akit megismerhetek közelebbről.

*

Belém égett az a bájos tekintet, amit akkor kaptam tőle, amikor azt mondta, mennyire örül nekem. A szívemet melengette a kedves mosolya.

Sokat beszélgettünk, közben a bor is fogyott az üvegből, aztán rájöttem, hogy túl erős volt az az évjárat. Taemin többet ivott belőle, mint én, ráadásul ahogy láttam rajta, elég könnyen kiütötte őt az alkohol. Mindenen nevetett, és bár édesek voltak a kacajai, láttam, hogy lassan kezdi elveszíteni az irányítást.

Elég későre járt már az idő. Kiöntöttem magamnak a maradék néhány korty bort és megittam.

- Gyere, Taemin, hazakísérlek.

- Mennyi az idő?

- Fél egy, de nem is ez a baj, hanem az, hogy jön a vihar, és egyikünk sem szeretne bőrig ázni.

Felállt ő is, felvette a felsőjét, aztán elhagytuk a szórakozóhelyet. Odakint még nem esett, de már esőszagú volt a szél. Kicsit izgultam, végül átkaroltam a derekánál, majd ő a vállamba kapaszkodott, és elindultunk.

A ház elé érve úgy gondoltam, hogy megállok, és hagyom, hogy egyedül bemenjen, de még mindig nem állt túl biztosan a lábán. Megkért, hogy kísérjem fel az ajtóig, én pedig kis hezitálás után belementem.

A liftbe lépve ő nyomta meg a négyes gombot, aztán amikor kiszálltunk, a negyvenhatos lakás elé vezettem.

- Honnan tudtad, hogy ez az enyém? – kérdezte kicsit lazán artikulálva a szavakat, aztán előhúzta a zsebéből a kulcsait.

- Emlékeztem rá. – Rá néztem, aztán elvettem tőle a kulcsokat, és kinyitogattam a zárakat az ajtón.

- Key… bocsánat, amiért így berúgtam, nem állt szándékomban… és sajnálom, hogy haza kellett hoznod.

- Ne kérj bocsánatot! Ma te vagy az ünnepelt, szóval megteheted! Hazafelé pedig egyébként is eljöttem volna – nyugtattam meg. – Tudod, itt áll az autóm a ház előtt.

- Ne vezess most, jó? – a tekintete hirtelen aggódóvá változott, s nagy, őszinte szemekkel nézett rám. – Te is ittál, és még a végén… baleseted lesz.

A nyakamba kapaszkodott, így igyekezett felhívni a magára a figyelmemet, és nagyra nyílt szemekkel próbált hatni rám. Gyönyörű volt. Már megint majdnem elbűvölt, de még idejében észbe kaptam, és leállítottam magam. Aztán újra megszólalt.

- Itt van az utca végén egy buszmegálló, menj haza azzal – kérte.

- Rendben, akkor busszal megyek – mosolyogtam. Nagyon aranyosan viselkedett, és jól esett, hogy így aggódott értem. – Te jól megleszel?

- Aha, jól. Nagyon köszönöm az estét, jól éreztem magam.

- Ennek örülök. Menj, zárd be az ajtót, aztán feküdj le.

- Vigyázz hazafelé – szólt még utánam, amikor már az ajtót nyitotta.

- Rendben, jó éjszakát!

 .