20. rész

Zene: Justin Timberlake – Loosing my way

http://www.youtube.com/watch?v=SmT2sXTW6Lo

20. rész

*

Vasárnap nem tudtam mit kezdeni magammal a panellakásban.

Éhes voltam és unatkoztam, de nem volt kedvem egyedül elmenni otthonról. Eszembe jutott, hogy előző nap küldtem Taeminnek egy üzenetet, de nem válaszolt rá. Írtam hát neki még egyet, hogy ha van kedve, ebédelhetnénk együtt. Két percen belül megérkezett a válasz – leírta, hol és mikor találkozzunk, én pedig abban a pillanatban rohantam a szekrény elé.

Gyorsan elkészültem, mert nem volt sok időm, de rendesen akartam kinézni. Nem Taeminért – emlékeztettem magam –, hanem magamért. Ez fontos. Szükségem volt erre a gondolatra ahhoz, hogy ne őrüljek meg.

Arra a partszakaszra mentünk, ahol legelőször is voltunk. A szerelmes pároktól kicsit odébb húzódva kerestünk magunknak helyet, így letelepedtünk a parton, a víz mellett, az ölünkbe vettük az ételes dobozainkat, és jóízűen falatozni kezdtünk.

- Még egyszer köszi a pénteket – szólalt meg. – Azt is, hogy hazavittél. Hálás vagyok érte.

- Semmiség.

- Tartozom egyel – mosolyodott el.

- Jaj, ne már… múlt héten engem is hazavittek egyszer, nem nagy ügy.

- Nem baj. Ha gondolod, majd kérhetsz valamit.

A városra mosolyogtam.

- Igazából… lenne valami, amit kérni szeretnék… vagyis inkább kérdezni.

- És mi az?

Elgondolkodtam egy picit. Jó ötlet ezt megkérdezni…?

- Remélem, nem fogod tolakodásnak venni, mert nem azért kérdezem… csak szeretnélek jobban megismerni.

- Nem fogom, mondd csak.

- Szóval… régóta egyedül vagy, és… azt szeretném kérni, hogy… – nyeltem egy aprót, aztán összeszedtem magam, és kiböktem. – Elárulod, miért ment tönkre az előző kapcsolatod?

- Ez egy hosszú történet… – húzta el a szája szélét.

Úgy tűnt, nem szívesen beszél róla. Biztosan nagyon fájt neki, ha azóta se heverte ki…

- Az én hibám volt, magamnak köszönhetem.

- Miért, mit csináltál? Kérlek… szeretném tudni.

Közelebb ültem hozzá, ő pedig egy nagy sóhaj után belekezdett.

- Tudod… szerettem Ahyoungot. Azt én magam sem tudom, mennyire volt ez mély, de akkor nagyon annak éreztem. Másfél évig voltunk együtt, amikor egy nagy baráti társasággal elmentünk bulizni az egyik fiú házibulijába Szilveszterkor. Voltunk legalább ötvenen. Én akkor még új tanár voltam az iskolában, csak fél éve tanítottam, nem is volt sok diákom, szóval az idősebbeket elhívtam, mivel a házigazda azt mondta, hogy bárkit meghívhatunk, aki jó fej. Szóval szóltam nekik, hogy akinek még nincs programja aznapra, az jöjjön el. Páran el is jöttek, én pedig örültem nekik, mert rajtuk kívül nem nagyon ismertem senkit, de Ahyoungnak voltak ismerősei, szóval szétváltunk, és amíg ő a rég nem látott barátaival beszélgetett, addig én a csapatommal dumáltam, és elkezdtünk iszogatni is.

- Van egy olyan sejtésem, hogy ez nem egy vidám lerészegedős történet lesz… – kotyogtam közbe.

Bólintott, aztán folytatta.

- Éjfélkor koccintottunk, akkor még nem volt semmi baj. Az este folytatódott tovább, nekem pedig a fejembe szállt az alkohol, akkor már feloldódtam, akárkivel szóba álltam, olyanokkal is, akikkel akkor találkoztam először, de nem csináltam semmi olyat, amit nem szabadott volna. Vagyis én ezt hittem… csak… sajnos mindig elég naiv voltam, úgyhogy nem vettem észre a jeleket. Így amikor hajnali kettő körül Ahyoung megkeresett, az italos asztalnál talált rám, és… épp egy srác ölelgetett, és visszagondolva… tényleg elég félreérthető volt a helyzet, nagyon közel voltunk egymáshoz. Ahyoung persze félre is értette, és nem hibáztatom…

Lehajtotta a fejét, én pedig szomorúan húztam el a szám sarkát. Belül éreztem valamit, amit talán a kellemes meglepődöttséghez hasonlíthattam volna, de sajnáltam őt. S mikor belegondoltam, hogy a szakítás előtt milyen életvidám lehetett, akkor összeszorult a szívem, hogy én azt az oldalát talán már sosem láthatom.

- Történt is valami azzal a… sráccal?

- Nem. Emlékszem az estére, tudom, hogy ezen kívül semmi nem történt, de Ahyoung mondta, hogy milyen szemekkel nézett rám, és… én a karjaiba omoltam. Nagyon részegek voltunk, én pedig… olyan hülye voltam… – homlokát a tenyerébe támasztotta.

- Szóval Ahyoung otthagyott?

- Igen. Másnap sikerült rávennem, hogy találkozzon velem, de nagyon megsértettem, és nem akart velem túl sokat beszélni, úgyhogy… elkeseredtem. Várnom kellett volna pár napot, és akkor újra próbálkozni, de türelmetlen voltam. Azt akartam, hogy megbocsásson, aztán szépen helyrehozzunk mindent. Ő viszont elküldött, én pedig komolyan vettem, amit mondott, tehát nem kerestem többet, és itt szúrtam el…

- Azóta nem is láttad? – A fejét ingatta. – És a srácot?

- Őt igen. Megbeszéltem vele is, kiderült, hogy félreértés történt. Ő is túl sokat ivott, és… ez lett a vége. Talán a sors akarta így – sóhajtott. – De már mindegy.

- A fiúval szoktál még találkozni? – Lassú bólogatásba kezdett, és meredten bámulta a térdét. – Hogyhogy?

- Most már jóban vagyok vele. Nagyjából egy éve megbeszéltük, hogy elfelejtünk minden kellemetlenséget, azóta barátok vagyunk – felém fordult és elmosolyodott.

- És a sráccal mikor találkozol? Azt mondtad, nem jársz szórakozni, csak velem, meg… várj. – A szemébe néztem, egy pillanatra a levegő is megakadt bennem. – Egy éve… akkor… Taemin, te most Minhoról beszélsz?

- Ne ítéld el emiatt – mondta. Kihúzta magát, aztán megtámaszkodott a térdén. – Semmi rosszat nem tett, sőt, sokat segített nekem azóta. Ne értsd félre, kérlek.

Bólintottam, de nem szóltam semmit.

Minhoról… nos, tudtam, amit tudtam, tisztán emlékeztem a legutóbbi Szilveszterre, ahogy arra is, amikor röviden szájon csókolt egy fiút. A saját szememmel láttam. Taemin talán naiv, és részeg volt, amikor ez történt… de én nem voltam egyik sem.

Továbbra is tartottam a hidegvérű maszkom, nem akartam, hogy lássa a nemtetszésemet. Nem akartam, hogy bármit is lásson abból, ami akkor a fejemben zajlott. Bezárkóztam, hogy még csak sejtelme se legyen róla, mennyire… féltékeny voltam.

Eszembe jutott az a nap, amikor először találkoztam Minhoval az iskolában, s megjelent lelki szemeim előtt a tekintete, amivel Taemint méregette. A napnál is világosabb volt számomra, hogy Minho hasonlóan érez iránta, ahogy én is – talán ugyanúgy szereti, mint én, csak ő sem mert lépni… Taeminnek pedig mindvégig fogalma sem volt az egészről.

Minho és én… ennyire hasonlóak lennénk? És ha így van… biztosan én is azt az utat akarom járni, amit ő? Megtagadni az érzelmeim azért, hogy a közelében lehessek? Hogy a barátja maradhassak?

Ami azt illeti, már régen eldöntöttem. Ezt kellett tennem, ha nem akartam elveszíteni őt. Nem kockáztathattam. Tudtam, hogy inkább titokban tartom az egész világ előtt, és eltűröm, ha néha fájdalmat okoz.

Meg kellett próbálnom, még annak ellenére is, hogy erősen kételkedtem magamban… Vajon tényleg képes vagyok ekkora áldozatra?

 .