21. rész

Zene: Henry – Trap

https://www.youtube.com/watch?v=UlRqj1ymcVU

21. rész

*

A hétfői napom a szokottnál is lassabban telt. Végig a vasárnapi beszélgetés járt a fejemben, egyszerűen nem bírtam elüldözni, vagy kiverni onnan, mert folyton visszakúszott a gondolataim közé. Nem tudtam megszabadulni tőle…

Taemin és Minho múltja… egyszerre aggasztott és megnyugtatott – bár talán az aggályaim erősebbek voltak. Egyszerűen hihetetlennek tűnt, képtelenségnek tartottam, hogy Taeminnek semmi sem tűnt fel évekig, mégis… amikor eszembe jutott Minho tekintete a táncteremben, az a titkos leselkedő, de szinte már vetkőztető pillantás…

Megráztam a fejem, és a papírjaimra néztem.

Minho sem hülye – jegyeztem meg magamban. – Ő sem akarja elijeszteni magától, ő is inkább… a biztonsági zónában maradt. Ha nem érné meg neki, valószínűleg nem ezt tenné.

A homlokomon kocogtattam a tollam végét. Ki kell vernem a fejemből őket. Már amúgy is csak pár óra, és találkozom velük – szögeztem le magamban, aztán sóhajtottam egyet, és folytattam a munkát.

*

- Mi a baj, Key? – kérdezte Taemin a bemelegítés előtt. Aggódó szemeit rám emelte, s érdeklődve vizslatott. – Olyan letörtnek tűnsz mostanában.

A fejem ingattam. Hogy is mondhatnám el…

- Bánt valami?

- Nem szeretnék most beszélni róla – motyogtam magam elé, majd egy pillanatra rá emeltem a tekintetem, és vetettem felé egy szomorkás mosolyt. Megveregette a vállam, és biztatóan a szemembe nézett.

- És Jonghyun? Neki elmondtad már?

- Igen… tud róla. – Sóhajtottam. – De nem tud segíteni. – Felemeltem a fejem, és gyengéden rá mosolyogtam. – Ne aggódj, túl fogom tenni rajta magam.

- Rendben. Ha meggondolnád magad… nekem elmondhatod – mondta kedvesen, aztán a csoport felé fordult.

Tudtam, hogy nem fogom neki elmondani, mégis hogyan mondhatnám el? Csak álljak oda elé, és közöljem vele, hogy a rövid ismeretségünk ellenére fülig belé szerettem…? Ugyan, dehogy… Viszont jól estek a szavai.

Mikor elkezdődött az óra, végig Minhot figyeltem. Nem csinált semmi feltűnőt, leszámítva, hogy párszor a kellőnél egy picivel tovább legelt a tekintete Taemin más-más testrészein. Szóval csak a szokásos.

Tudtam, hogy nem szabadott volna ezzel foglalkoznom, mert csak a kedvemnek ártottam vele, és egy idő után azt vettem észre, hogy már erőltetni kell a mosolyom. Az órát élveztem, jó volt együtt táncolni a többiekkel, nem ez volt a gond – a gondolataim tették tönkre a hangulatomat, amelyektől továbbra is képtelen voltam megszabadulni.

Már csak fél óra volt hátra, amikor Minho kicsit bicegve odament Taeminhez. Váltottak pár szót, aztán Minho meghajolt és megszólalt.

- Elnézést kérek mindenkitől, nem tudom folytatni a próbát, mert a lábam nagyon fáj. Találkozunk szerdán – biccentett egyet a csapat felé egy kissé fájdalmas mosollyal az arcán, és az öltözők felé indult.

- Ti még nem menekültök – fordult hátra mosolyogva Taemin. – Még három nyolcadot megtanulunk.

Néztem, ahogy Minho elbiceg az öltözők ajtajáig. Megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, amikor kilépett a képből, valahogy felszabadultam, mintha kicsit távolabb vitte volna tőlem a problémáimat, hogy fellélegezhessek. Nem utáltam őt, nem is volt rá okom, így hát hálás voltam neki, amiért elment.

Óra után boldogan léptem ki az öltözőből, de amikor megláttam Taemint az asztal mellett ácsorogni, megálltam, és néztem őt egy kis ideig. A kamerájával foglalkozott, az utolsó felvételt elemezhette. Megvártam, amíg végez, aztán összecsukta a kis kütyüt és rám nézett.

- Kibum! Mi az?

- Semmi. Ma nem mész haza?

- Nem. Kicsit dolgoznom kell még a gimis csoport koreográfiáján, úgyhogy most maradok.

- Értem – mosolyodtam el. – Akkor szerdán találkozunk, ugye?

- Hát, remélem – nevetett.

- Esetleg nincs kedved meginni egy kávét? – már az ajtóból fordultam vissza.

- Lenne, de nem lehet. Legközelebb elmegyek – ígérte.

- Rendben – bólogattam. – Szia!

- Szia!

Egy kis szívfájdalom töltött el, amikor becsuktam magam után az ajtót, és nem értettem, miért. Megráztam a fejem, és hazaindultam.

Túlreagálod, Key… térj észhez.

#

Nem értettem, mi lehet vele. Kicsit értetlenül néztem az ajtót miután kilépett rajta.

Kibum erős, kitartó és életvidám volt, amikor megismertem, az első edzésein is zokszó nélkül csinálta, amit kell. Lelkes volt. Az elmúlt egy hétben viszont valami egyértelműen bántotta, és ez valahol engem is bántott. Nem azért, mert rosszabbul teljesített, nem, szó sem volt erről… hanem mert a barátomnak tartottam, aki közel mert hozzám merészkedni, elfogadott és érdeklődött az életem iránt.

Kedveltem Keyt. Nem régóta ismertem, de a barátomnak tartottam, és nem akartam elveszíteni. Fájt látni, hogy ennyire maga alatt van, és nem tud mit kezdeni a problémájával. Ha elmondta volna, segítettem volna neki, de tudtam, hogy a jelenlegi helyzetemben nem tehetek semmit.

Meg kellett várnom, amíg kinyílik előttem.

Egy sóhaj hagyta el a számat. A tükör felé fordultam, végignéztem magamon, megvontam a vállam. Eldöntöttem, hogy ha később is így viselkedik majd, akkor beszélek a fejével, aztán lassú mozdulatokkal táncolni kezdtem.

.