28. rész

Zene: Zara Larsson – Uncover

http://www.youtube.com/watch?v=gdzJ9wyV3QU

28. rész

*

Hamar besötétedett, miután Taeminnel megbeszéltük a dolgainkat. Mikor lement a nap, visszakísértem őt a lakásáig, majd az utcán egy rövid, gyors csókkal váltunk el.

A fellegekben jártam. Újra és újra visszapörgettem a fejemben a friss emlékeket, képtelen voltam betelni velük. Alig mertem elhinni, hogy ez igaz, és Taemin tényleg belement a kapcsolatba. Hihetetlen volt, hogy megszereztem őt!

Szerencsére Jonghyunnak elmesélhettem a dolgot. Nem is várattam meg őt a hírrel, azonnal hozzá kormányoztam a kocsit, és hívatlanul becsengettem hozzá.

- Ki az? – szólt bele a kapucsengőbe.

- Key vagyok, és híreim vannak! Engedj be!

- Milyen híreid…?

- Mindjárt elmondom! Engedj már be!

Végre ki tudtam nyitni az ajtót, berohantam, és a lakása ajtajáig meg se álltam. Izgatott voltam. Dörömböltem egy kicsit az ajtón, amikor odaértem, s mikor kinyitódott, Jonghyun nyakába borultam.

- Sikerült!

- Micsoda?

Eltávolodtam tőle, a szemébe néztem, és kissé félénken belekezdtem:

- Hát… Taemin… és én…

- Micsoda? Összejöttetek? – Erősen bólogattam. Örömömben még a könnyeim is majdnem kicsordultak. – Hát ez remek! – Szorosan megölelt. – Találkoztatok is?

- Persze, most jövök onnan. – Egy fél lépéssel eltávolodtam tőle, s kitöröltem a könnyeket a szemeimből.

- Miért sírsz?

- Örülök, Jonghyun! Te is szoktál örömödben sírni… – megböktem a vállát.

- Jó, igazad van. Na, gyere ide, hadd öleljelek meg megint! – A vállamnál fogva magához szorított egy kis ideig. – Gratulálok, Kibummie. Megérdemelted!

*

Reggel könnyes szemekkel ébredtem. Felültem az ágyon, miközben a fejemben még kavarogtak az álmom emlékképei. Szomorú és részeg voltam, rengeteget sírtam, és mindössze Jonghyun arcára emlékeztem. Átölelt, én pedig zokogtam…

Borzalmas volt.

Megráztam a fejem. Hatással volt rám az álom, eléggé lenyomta a hangulatom, de elszaladtam zuhanyozni, ami kitisztította a fejem. Mikor elindultam az irodába már nem éreztem jelentőségét.

Alig vártam, hogy véget érjen a munkaidő, és mehessek táncolni. Remegtek a kezeim, borzasztóan izgultam, kíváncsi voltam, Taemin hogy fogja kezelni a helyzetet. Vajon nekem kéne odamennem hozzá? Vagy oda se menjek?

Hazaszaladtam a cuccomért, és már rohantam is az iskolába. Vidáman köszöntem Sohee-nek az információs pultnál, aztán a megszokott terembe siettem. Nem voltak sokan, ám nem sokkal később mindenki odaért. Én már a próbateremben nyújtottam, amikor Taemin belépett.

Köszönt a csapatnak, végignézett rajtunk, de nem vettem észre, hogy rám másképp tekintene. Megijedtem, féltem, hogy az előző délutánt talán csak álmodtam, amikor Taemin feje felém fordult, és egy gyors kacsintással jutalmazott. A szívem kihagyott egy ütemet.

Boldog voltam – talán az én mosolyom volt a legszélesebb a csapatból, és hiába kérdezték, minek örülök, csak azt feleltem, hogy jó napom van.

Szerettem volna elmondani nekik. Szerettem volna a világon mindenkinek elmondani, sőt, kedvem lett volna odamenni, és megcsókolni, de nem tehettem. Ez magánügy. Senkire sem tartozik, csak kettőnkre, és jobb, ha ez egyelőre így marad.

Óra végén már mindenhol izzadtam, de a kedvemet ez se vette el. Az öltözőbe mentem, a csapnál kicsit megmosakodtam, aztán felvettem az utcai ruhámat, kicsit még rendbe szedtem magam, és kimentem a már üres öltözőből.

Taemin még ott volt, de akkor kivételesen nem a kameráját nézegette, hanem egy pohár vizet szürcsölgetett. Amikor meglátott elmosolyodott, lerakta maga mellé a poharat, s csak nézett.

- Jó volt a mai óra – mondtam. Tovább nézett ugyanazzal a hívogató arckifejezésével. Leengedte a kezeit maga mellé, aztán a fenekével nekidőlt az asztalnak, de nem szólalt meg. Közel sétáltam hozzá, a cuccom ledobtam az asztal mellé, és felé fordultam. – Mit szólnál egy kávéhoz?

- Nem is tudom… lehet, hogy jól esne.

- A múltkor megígérted, hogy eljössz, úgyhogy jönnöd kell – kuncogni kezdtem. – Most épp nem lesz órád, jól tudom?

- Jól.

Nem válaszoltam. Felemeltem a közelebbi kezét az asztal széléről. Egyszer megsimítottam a kézfejét, majd egy kicsit az ujjaival játszottam. Egyszer csak a csípőm felé nyúlt, és lassan közelebb vont magához.

- Remélem, nem baj, ha közel húztalak.

- Dehogy. – Halkan sóhajtottam egyet. – Taemin, el se tudom mondani, milyen boldog vagyok…

- Miattam?

- Igen, mert én… nem hittem volna, hogy ez sikerülhet. És most annyira örülök, hogy azt el sem tudom mondani…

Kedvesen rám nevetett. Élveztem, hogy velem foglalkozik, hogy nekem mosolyog, és hogy végre tudja a titkom. De azt a csodálatos érzést semmi sem múlta felül, hogy ő ezt elfogadta – akkor is, ha nem voltak olyan mély érzelmei, mint nekem. Ha undorodott volna tőlem, nem lett volna velem.

Egymás szemébe pillantottunk, aztán félénken közelebb hajoltam. Azt akartam, hogy érezze, hogy ha nem akarja a csókot, akkor elhúzódhat. Nem akartam ráerőltetni magam. Ám ő nem húzódott el, s még az utolsó pillanatban is csak cikázott a tekintetem a szemei és a szája háromszögében, mikor végül egy enyhe sóhaj kíséretében egymásra találtunk.

A nyakát, a haját és az álla vonalát simogattam, ő pedig a kezemhez ért. Képtelen voltam betelni a selymes bőre és a puha haja tapintásával, de megpróbáltam visszafogni magam. Ő azonban jól viselte, piciny mosoly bujkált a szája sarkában, amikor elvált tőlem. Elengedte a derekam, és ragyogó arccal megszólalt:

- Gyere, igyuk meg azt a kávét.

- Meghívlak. Ne is ellenkezz.

Nevetett. – Hát jó. A sarkon lévő kávézó megteszi?

- Ha szerinted finom, akkor igen.

- Nagyon finom – angyalian vigyorgott. – Neked is ízleni fog. Gyere, induljunk – a vállára kapta a táskáját, majd tenyerét a hátamra tette, jelezvén, hogy kövessem. A kezére néztem, de mindkettőben volt valami, így elvetettem az ötletet, hogy kézen fogva menjünk… talán még korai is lett volna – sőt, jobb is, ha az iskolában egyelőre titokban marad – már csak Minho miatt is.

De ezeket a gondolatokat megtartottam magamnak. Addig éreztem jól magam, amíg Taemin nem tudta Minhoról azt, amit én már a kezdetektől fogva láttam rajta. Ám inkább elvetettem a gondolataim, és egy enyhe vállrándítással becsuktam magam mögött az ajtót.

 .