42. rész

Zene: Blueneck – Lilitu

http://www.youtube.com/watch?v=zWbsnAHXyBU

42. rész

*

Egész éjjel sírtam, valamikor hajnalban sikerült elaludnom. Bíztam benne, hogy reggelre valahogyan kiheverem, de az ébredésem sem volt jobb az éjszakámnál. Nem volt étvágyam, a fáradtságtól néha megszédültem, és egész nap a kóros bőghetnékemmel küzdöttem.

Képtelen voltam feldolgozni, hogy Taeminnel ennyire félreértettük egymást. Felrémlett előttem az arca, mikor dacosan vágta a képembe a véleményét és elzavart a lakásából. Nem is tudtam elmagyarázni neki, ráadásul egy szavamat se hitte el…

Sejtettem, hogy a drog, amit kapott túl erős volt, és összezavarta a gondolatait – talán ez volt a probléma… Aztán eszembe jutott az a vad, gyűlölködő tekintet, amellyel addig soha nem találkoztam, s belém mart, felhasította a húsom. Tudtam, hogy soha nem fogom tudni kitörölni az emlékeim közül azt a pillanatot.

El kellett volna mennem hozzá. Féltem ugyan, de tudtam, hogy ez lenne a legjobb megoldás. Már két napja történt az eset, talán nyugodtabb lett azóta, és kiheverte a másnaposságot… de ott volt az a talán. Bíztam benne, hogy tényleg csak nagyon másnapos, és pár nap múlva kutya baja se lesz – hiszen amikor ilyesmi történik valakivel érthető, hogy elhagyja az ereje, nem? Felhívhattam volna egy orvost, megkérhettem volna, hogy nézze meg, de féltem, hogy ha társasággal állítok be a lakásába, pláne hívatlanul, akkor még jobban fog utálni. Hogy elvigyem, még rosszabb ötletnek tűnt, mikor feltett meggyőződése volt, hogy én tettem vele mindent… még a végén engem is bajba kevert volna, mikor nem is csináltam semmit. Még így is rettegtem attól, hogy megint olyan szemekkel nézzen rám, amelyből az öröm legapróbb szikrája is hiányzik. Nem akartam, hogy újabb sebet ejtsen rajtam, de muszáj volt kitennem magam a veszélynek.

A fogasra akasztott kabátom felé mentem, melynek a zsebéből előhúztam a lakása kulcsait – azonban amikor lenyúltam a zseb aljára, néhány furcsa dolgot tapintottam, így azokat is kivettem.

Apró bogyók voltak. Fehérek, úgy néztek ki, mintha gyógyszerek lettek volna, de tudtam, hogy nem azok. Az elmúlt időszakom legfelelőtlenebb pillanatában sózta rám egy ismeretlen, s nekem egészen eddig a pillanatig eszembe se jutottak az apró szemek. Felidéztem arról az estéről a ködös emlékeim – ott volt az a lány, Lorae, akivel végigbuliztuk az éjszakát, és emlékszem, akkor pár óráig nem érdekeltek a bajaim. Elfelejtettem őket. Nem léteztek.

Erre volt szükségem akkor is – hogy felejtsek.

Ki kellett törölnöm az emlékeimből azt a gyűlölködő tekintetet ahhoz, hogy tudjak valamit kezdeni a helyzettel.

Még végig se gondoltam teljesen, de már éreztem a számban az egyik pirula kesernyés ízét. A maradékot lecsaptam az előszobaszekrényre, és a konyhába szaladtam, hogy egy kis vízzel leöblítsem a bogyót. Gyorsan kortyoltam a vizet, aztán erősen zihálva vettem el a számtól a poharat.

Tisztában voltam vele, hogy hülyeséget csináltam – de akkor már késő volt.

Nem kellett sok idő hozzá, hogy hasson a szer. Húsz perccel később már zúgott a fejem és nem láttam tisztán a környezetem, és ez csak egyre rosszabb lett. Ám a legrosszabb mégiscsak az volt, hogy ekkor már a buszon ültem, és úton voltam Taemin lakása felé.

Mikor leszálltam a buszról, már éreztem azt az ismerős ködöt az elmémen, amit a tabletta okozott. Gondolkodni még tudtam, de az ítélőképességem odalett, így csak arra voltam képes, hogy eltaláljak a megfelelő utcába, majd az ismert ajtó előtt megálljak.

Előszedtem a kulcsokat a zsebemből, és a zárba tettem őket. Az állapotomhoz képest feltűnően könnyen bántam velük, és erőm is volt elegendő – állapítottam meg, amikor nagy lendülettel beléptem az ajtón.

A konyhába mentem, hogy megnézzem az üres dobozt, amiben előző nap ételt hoztam neki. Emlékeztem, még akkor csomagoltam be neki, mielőtt heves önsajnálatba kezdtem, és bevettem a tablettát. Altató volt a rizsbe keverve – még ez is felrémlett a homályos gondolataim között.

A nagy hangzavarra, amit az érkezésemmel keltettem, Taemin is felfigyelt, és a bejárat felé indult, ám mielőtt elhagyhatta volna a lakást, becsuktam, és ráfordítottam kettőt a fő zárra.

- Menj innen! Nem akarlak látni!

Nem foglalkoztam a megjegyzésével. Láttam rajta, hogy gyenge még, hiszen lassan mozgott, és ettől túlzottan törékenynek tűnt. Még a ruhái is lógtak rajta. Az arca még mindig beesett volt, de a szemeiben égett az a vad láng, ami elvette az eszem…

Elindultam felé, és mivel ő lassabb volt nálam, nem tudott messzire menekülni az aprócska lakásban. A falnak nyomtam őt, kezeit lefogtam, s közelről az arcába nézve, mély, kéjvágyó sóhajok közepette megcsókoltam. Gyorsan cselekedtem, így nem tudott ellenkezni, csak akkor próbálkozott vele, amikor a nyelvemmel az ajkait simogattam.

Utálta a helyzetet, s éreztem a heves reakcióján, hogy ha lehet, még nagyobbat csalódott bennem, de nem érdekelt. Felnevettem, majd finoman a dühtől remegő ajkaira haraptam.

Éreztem a tenyereit a mellkasomnak nyomódni, el akart lökni magától, de esélye sem volt. Túlságosan legyengült, míg én erőteljesebb lettem a szertől, így könnyűszerrel le tudtam fogni. Fél karommal magamhoz láncoltam, a másik kezemmel a testét simogattam ahol csak értem. Nem szégyenkeztem, ott és akkor készen álltam, hogy megvalósítsam az összes vágyam, amit vele képzeltem el, s nem akartam leállni.

Taemin hangos felkiáltással fejezte ki nemtetszését, mikor kezem a csípőjéről a fenekére csúszott. Egy pillanatra megálltam. Mi van, ha valaki meghallja?

Ködösen néztem dühös tekintetébe. Láttam rajta, hogy nemsokára összeesik, de még makacsul tartotta magát, és továbbra is próbált eltaszítani magától.

Egy emlék bukkant elő a zavaros gondolataim közül – egy emlékfoszlány arról a napról, amikor először jártam ezen a helyen, s ekkor már tudtam, hogy senki sem fog meghallani minket, hiszen ő maga mondta, hogy hangszigetelt a lakása. Akármit tehettem vele…!

- Mégis mit csinálsz? Engedj el! Hallod, amit mondok? Kibum, hülye vagy? Mi van veled, miért viselkedsz ilyen furcsán? Engedj el!

Keserűen felnevettem. Ha te azt tudnád…

Újra magamhoz rántottam, amikor kezdett volna elszabadulni a karjaim közül, és hátrafelé kezdtem tolni – be a hálószobába. Mikor a lába az ágy szélének ütközött, háttal ráesett, s fájdalmasat kiáltott, de mire észbe kapott volna máris fölötte voltam. Rémülten nézett rám, aztán újra csókolni kezdtem, majd kíméletlenül rángattam a ruháit.

Látni akartam őt. Azt akartam, hogy fedetlenül feküdjön a karjaimban, s csak az enyém legyen. Azt akartam, hogy a nevem ismételgesse, s az már nem izgatott, hogy a kéj, vagy az indulat mondatja-e vele.

Mérgesen nyögött alattam, ütött, amikor csak tudott, de olyan tompa volt már az elmém, hogy meg sem éreztem. Csak szaggattam a gombokat a ruháinkon, majd a haszontalanná vált ruhadarabokat könyörtelenül dobáltam le az ágyról. Alig telt bele két percbe, s Taemin már meztelenül feküdt az ágyán, a takaróval próbálta meg elfedni a testét, majd mikor azt is lehúztam róla, összegörnyedt, mint egy védtelen csecsemő, s rettegve zokogta a nevem.

Ezt akartam hallani…

- Key… Kibum, kérlek… – reszketett – kérlek, hagyd abba! Kibum… ne csináld ezt! – félelemtől csillogott a szeme. – Megbocsájtok mindent, de kérlek, hagyj békén…

Mintha nem is hallottam volna, miket beszél, megcsókoltam a vállát, s neki az egész teste beleremegett az érintésembe. Kívánatos volt, vadító, törékeny, és gyönyörű… nem tudtam ellenállni.

A következő csókom az állát érte.

- Key… könyörgöm, ne tedd ezt…

- Látni akarlak – suttogtam a fülébe, majd a vállánál fogva a hátára fordítottam őt, s innentől kezdve nem volt mit rejtegetnie előlem. Csodáltam a könnyes szemeit, a kivörösödött ajkait, a gyorsan fel-le emelkedő mellkasát, az adrenalintól verejtékes bőrét végig a karcsú, s izmos testén.

Megbűvölten értem hozzá és simítottam végig rajta. Újabb lökésekkel próbált meg eltaszítani magától, de már láttam rajta, hogy kezdi elveszíteni a reményt. Tudta, hogy meg fogom tenni, ahogy azt is, hogy a mihaszna kérleléssel semmire sem megy. Majd elkaptam a csuklóját, és mindkét kezét a feje fölé szorítottam. Ekkorra az elmém teljesen elveszítette az irányítást, s már csak az ösztönök domináltak, így csak csókoltam, ahol értem, végül hangos üvöltésétől kísérve magamévá tettem.

A testem úszott a mámoros gyönyörben, minden egyes pillanatot úgy élveztem, mint addig soha semmit. Hangos sóhajok hagyták el a számat, mikor erőtlenül a vállára dőltem, s utoljára a megcsókoltam a nyaka édes bőrét. Testének melege feltüzelt, ő mégis remegett, amikor a könnyektől csillogó szemeibe néztem.

Meredten nézte a sötét plafont – ekkor már tudtam, hogy végzetes hibát követtem el. A gondolataim kezdtek kitisztulni, ám már késő volt. Taemin sokkos állapotban volt, nem reagált semmire, mintha kikapcsolt volna. Egy báb volt lélek nélkül.

Ijedten másztam le róla, és tudván, hogy semmit sem tehetek ráterítettem a takarót, és sietősen ott hagytam a szobájában.

 .