50. rész

Zene: Blueneck – Epiphany

http://www.youtube.com/watch?v=WImTh9-m3sQ

50. rész

*

Megint azt álmodtam, hogy Taemin szeretett. Buliztunk, és vadul csókolóztunk, s ő is kívánt engem. A fülemben hallottam visszhangozni a szenvedélytől édes, részeges nyögdécseléseit. Éreztem a simogatását a bőrömön, ahogy belém markolt, és közelebb húzott a testéhez, magára rántott, s a szájával érintett, ahol csak tudott.

Majd váltott a kép, és a nyílt utcán engedte, hogy megcsókoljam. Az iskola parkolója, igen, az volt az a hely. Gyors volt, de édes, mint a méz. Ajkai gyengéden simultak az enyémek közé, s nem löktek el maguktól.

Aztán egy olyan jelenetet láttam, aminek minden bizonnyal az volt a célja, hogy megforgassa bennem a kést. Taemin lakásában voltunk, ami már önmagában felért egy hasba rúgással. Minden rendezett volt, nem úgy, mint amikor legutóbb nála jártam, s mi ketten a nappaliban múlattuk az időt. Hozzám bújt, a testemhez simult, majd megcsókolt, s az ölembe ülve fokozta a szenvedélyt. Kapkodtam a csókjai után, viszonoztam az érintéseit, majd az érzelmektől szédelegve követtem őt a hálószobájába.

Abba a hálószobába.

Az Élet szemen köpése volt az a pillanat, amikor láttam magunkat az ágyra borulni. A csókok szaporodtak, a ruhák elfogytak, a sóhajok egymást kergették, majd megtörtént… Megtörtént, amire a világon a legjobban vágytam – de nem is hasonlított arra, amit a saját valóságomban tapasztaltam. Szeretetteljes volt, nem pedig kényszerített.

Miért kísértenek ezek a képek?

Mikor felébredtem, már szinte kínosan, és egyszerre hisztérikusan nevetve gondoltam vissza ezekre a képekre a fejemben, majd egy dühös mozdulattal töröltem ki a könnyeket a szememből. Annyira nem illett az én valóságomba, olyan idegen volt tőle… Mégis vágytam abba a világba, amit az álmaimban láttam. Akartam azt az életet!

Már egy ideje bámultam a plafont, amikor csengőszót hallottam a bejárat felől. Kelletlenül nyúztam le magamról a takarót. Lassú voltam, így a csengő újra türelmetlenül szólalt meg.

- Megyek már!

Semmi kedvem nem volt semmihez, főleg nem egy látogatóhoz. Kinyitogattam a zárakat, és lassan kitártam az ajtót.

- Ahj… mit akarsz…?

- Ennyire azért ne örülj nekem! – nézett rám vigyorogva Jonghyun.

- Nem vagyok épp beszélgetős hangulatomban… mondd gyorsan, hogy mit szeretnél, ha kérhetem.

- El vagy tűnve, nem is kerestél. Majdnem egy hete nem is láttalak. Aggódtam, ennyi az egész.

- Nos… élek. Azt nem mondom, hogy virulok is, mert láthatod, hogy nem. Most megnyugodtál?

- Nem annyira. Mi történt veled?

- Mire célzol?

- Arra, hogy borzalmasan nézel ki. Történt valami?

Keserűen elnevettem magam.

Hogy történt-e valami? Vajon ha el akarnám mondani neki, hol kezdeném a mesélést? Mióta is titkolóztam előtte? Csak pár napja, igaz…? Mégis annyi minden történt az alatt a pár nap alatt, ami másokkal hónapok alatt sem. Nem csoda, hogy borzalmasan festettem…

- Kösz a bókot, haver.

- Nem válaszoltál. Történt valami? Voltál valahol a hétvégén?

- Jaj, Jonghyun, ne aggódj már… nem ittam meg a kávémat, az történt.

Lemondóan sóhajtott, aztán megfogta a csuklómat, és mélyen a szemembe nézett.

- Nem vagy beteg?

- Talán egy kis gyomorrontás, nem komoly.

- Gyomorrontás? Mitől?

- Fogalmam sincs. Nem nagyon bírok enni, úgyhogy most diétázok; ennyi. Majd elmúlik, nem kell megijedni tőle.

Az egyik hazugságot követte a másik, de ő hitt nekem. Tudtam, hogy nem szabad tagadnom túl sokat, mert azzal csak gyanússá válnék a szemében. Hazudni, torzítani a valóságon egyszerűbb volt, és őt is megnyugtattam, ráadásul így időt nyertem, hogy kicsit összeszedjem magam.

- Hát jó… – sóhajtott. – Te tudod. Biztosan nem kell segítenem semmiben?

- Jonghyun, elég nagyfiú vagyok már, egyedül is be tudom kötni a cipőmet. Nem lesz bajom.

- Rendben. Ne rendeljek kaját?

- Gyomorrontásom van, emlékszel?

- Ah, igaz. Bocsánat, már is elfelejtettem. – Legyintettem, és kedvesen rámosolyogtam a barátomra. Ő egy pillanatra elgondolkodva nézett maga elé, a szemöldökét ráncolta, majd kimondta, ami a fejében járt: – Taemin hogy van?

- Mi?

- Taemin. Ő nem beteg?

- Ő… Hát ő nem. Neki semmi baja. – A mosolyom keserű lett, mint az éretlen citrom, de ő nem vette észre.

- Voltál tegnap táncolni?

- Én… hát, nem… izé…

- Rosszul érezted magad?

- I-i-igen… fájt a gyomrom, nem is tettem ki a lábam a lakásból.

- Ha legközelebb ilyen lesz, szólj nekem, jó?

- Miért?

- Jaj, Kibum! Azért, mert akkor hívok orvost! Tényleg nagyon álmos lehetsz, akkor szoktál ilyen értetlen lenni…

Az álom már akkor kiment a szememből, amikor az állítólagos gyomorrontásomról beszélgettünk, de könnyebb volt tettetni, és továbbra is tartani a látszatot előtte, hazudni, ahogy csak nem szégyelltem, mint bevallani neki a bűneim, amiket még Istennek se mertem volna elismerni…

- Bocsánat, Jonghyun…

- M-most miért?

- Amiért ilyen… értetlen vagyok. Bocsi.

- Egy pillanatra megijesztettél. – Halkan kuncogott egyet. – Semmi baj. Viszont… gondolom éjszakára nem vagy vevő egy italozásra, ugye?

- Eltaláltad…

- Kár, pedig biztosan felvidulnál tőle. Majd ha jobban leszel, szólj, és elmegyünk megint! – Kedvesen mosolygott, amit halványan sikerült viszonoznom.

- Lehet, hogy tényleg jót tenne egy kis alkoholos felejtés…

- Mit akarsz elfelejteni? – Egy másodpercig összevont szemöldökkel nézett rám, a szívem is hatalmasat dobbant azt gyanítva, hogy elszóltam magam, végül mégis megúsztam. – Ja, azt hogy Taemin kikosarazott… bocsi, hirtelen eszembe se jutott.

- I-igen, azt.

- Elmegyek, Kibum. Csak meg akartalak nézni, hogy jól vagy-e még. Pihenj még egy kicsit, aztán ha rosszabbra fordulna a helyzet, menj el orvoshoz! Hívhatsz engem is bármikor.

- Rendben, köszönöm, Jonghyun.

Integetett, majd kilépett a folyosóra, s végül bezáródott mögötte az ajtó. Újra egyedül voltam – szerencsére.

 .