15. rész

Zene: Jang Wooyoung – Sexy lady

http://www.youtube.com/watch?v=pLZ_Y-4XU8k

15. rész

*

- Figyelj már, Key… – Mir a vállam bökdöste, hogy odafigyeljek rá. – Mondtam már neked, hogy… te tökre perverz vagy?

Felvontam a szemöldököm, és meredten néztem rá. A tekintetem már nem volt tiszta, ahogy az övé sem… túl sokat ittunk, és már nem voltunk a helyzet magaslatán.

- Mondod ezt te, aki legutóbb rám akart mászni…

- Hogy mi van? – kérdezte Jokwon, aki már az asztalról kaparta fel magát.

- Nem emlékszel? – Jonghyun felé fordította a fejét.

- Jaj, Kibum, azt csak viccből mondtam! – Mir kissé ijedt arckifejezéssel mentegetőzni kezdett.

- Nem úgy tűnt – feleltem, és jó erősen megböktem a combját, mire felszisszent.

- Tökmindegy, attól még perverz vagy… Belezúgtál a tanárodba, ember! Ez szerinted nem… mocskos egy kicsit?

- Jaj, hagyjál már!

- De te mondtad, hogy szerelmi bánatod van – megfogta a vállam, és úgy dumált nekem. – Meg azt is, hogy az a fiatal csávó…

- Tévedsz, Mir, azt Jonghyun mondta – szólt közbe Jaejoong is.

- Hát te meg mér’ nem iszol? – emelte rá ködös tekintetét Jokwon. – A fesztiválon is tök józan voltál!

- Igazad van… Oké, fiúk, még most szólok, hogy legközelebb én rúgok be, és ti visztek haza engem!

- Jól van – morogtam oda neki –, majd legközelebb. Jonghyun, ha megkérhetlek, hívj meg engem valami erősre.

- Minek az neked? Nagyon ki fogod ütni magad.

Felé fordultam, és a nyakába kapaszkodtam.

- Azért, drága barátom, mert Mir már megint leelőzött, és nem bírom hallgatni a részeg szövegeit. Vagyis nekem is kell még egy kis ez-az, hogy szót tudjak érteni vele.

- Aztán meg vihetlek haza, ugye? – sóhajtott, de már nyúlt is a farzsebébe a pénztárcájáért.

- Aaa… aha. Na, de siess, szükségem van arra az italra!

*

Csörögtek a kulcsok a kezemben. A derekamat egy erős kar tartotta, nehogy elhasaljak a saját lábaimban. Szerencsére a lakásom ajtaja közel volt a lifthez, így nem kellett már sokat cipelnie.

- Jonghyun… itt lakok, ugye?

- Igen, itt, de… Key, kapaszkodj egy kicsit a falba, majd én kinyitom az ajtót. Úgy gyorsabban bejutunk.

- Álmos vagyok… – sóhajtottam.

- Mindjárt alhatsz. – A kulcsokkal babrált, aztán kinyílt az ajtó, én pedig elrugaszkodtam a faltól. – Gyere – mondta, és újra átölelte a derekam, hogy be tudjon vinni az utcai lámpák gyenge megvilágításában fürdőző lakásomba.

Magához szorított, becsukta az ajtót, aztán utánam kapott, amikor lazítani kezdtem a szorításán. Talán azt hihette, megint eldőlök, de csak a dzsekimtől próbáltam megszabadulni.

- Várj, segítek – suttogta, aztán a vállamtól kezdve letolta rólam a ruhadarabot. Elengedett, hogy felakaszthassa a fogasra, ám addig én tovább folytattam, amit elkezdett. Megmarkoltam a pólóm alsó szegélyét, és meglepően egyszerűen lehúztam magamról, aztán a földre dobtam. – Key, már megint kezded…?

- Micsodát?

- A vetkőzést. – A fejét ingatta, aztán felkapcsolta a villanyt. – Így. A sötétben még a végén pofára esnél…

- Dehogy esek pofára! Nézd! Még táncolni is tudok! – és már kezdtem is bemutatni neki a legutóbb tanult elemeket, s csak alig párszor szédültem meg, egyébként egész stabilan álltam a lábamon. Mozgattam a csípőm, a kezem, a lábam, már szinte megvadultam, amikor Jonghyun szaladt felém, hogy elkapjon. Nem sokon múlt, hogy nem vertem be a fejem a konyhapultba.

Először fel se fogtam, mi történt… A földön ültem, szinte feküdtem, a kezei a hátamat fogták. Ő fektetett le a csempére, miután elkapott, hogy ne tanyáljak akkorát… Sóhajtottam egyet, és Jonghyunra emeltem a tekintetem.

- Ó, én hősöm…

- Ezt a táncikálást most inkább hanyagoljuk, rendben? Majd holnapután táncolhatsz.

- Holnap nem? – nagy, őszinte szemekkel néztem rá.

- Holnap nem mész suliba, ráadásul szerintem iszonyú másnapos leszel…

Kicsit feljebb ültem és gyorsan megpusziltam az arcát, amit ő már végképp nem tudott hová tenni. Nem húzódott el, csak felemelte a szemöldökét, és úgy nézett vissza rám.

- Megcsókolhatlak?

A szemöldöke még feljebb szaladt a homlokán.

- Miért akarnál te engem megcsókolni? Nem volt elég a múltkori?

- Azért… azért, mert Taeminnie-t sosem fogom… – Egy hosszú sóhaj hagyta el a számat.

- Azért nem fogod, mert nem is akarod.

- De… nagyon is akarom… Ha most itt lenne, én…

- Ne részletezd, mit csinálnál vele, ha most itt lenne. Ennyire azért nem érdekel a magánügyetek. Inkább gyere, segítek felállni.

- Te nem tudod, milyen nekem… – nyögtem, ő pedig a karom alá nyúlt, és óvatosan felhúzott a földről. – Nem tudod milyen, amikor odáig vagy valamiért, és tudod, hogy soha nem lesz a tiéd… Téged még soha nem utasítottak vissza!

- Gyakorlatilag még téged sem.

- Nem is akarom, hogy visszautasítson. Akkor… akkor minden tönkremenne – méláztam. – De Jonghyun, én… én annyira szívesen elmondanám neki, annyira szeretném, hogy tudja, de nem lehet. Úgyhogy jobb, ha elfojtom…

Sajnált, amikor rám nézett. A fejemhez kaptam, szédültem, sőt, szégyelltem magam, amiért hangosan, szinte kiabálva adtam ki előtte mindent, ami nyomta a lelkem. Kótyagosan ránéztem, már a fáradtságtól is zúgott a fejem.

- Álmos vagyok, Jonghyun… Kibummie álmos – ásítottam egyet, és a szobám felé indultam, ő pedig jött utánam, nehogy megint elessek. – Szia, Ágyikó, megjöttem! – kiáltottam be a küszöbről, aztán előre siettem, és rávetettem magam.

- Key, jól megleszel? – Jonghyun leguggolt a térdem elé, onnan nézett fel rám, amikor újra felültem. – Nem vagy rosszul?

- Nem, jól vagyok… de… nem alszol itt velem?

- Nem.

- Miért?

- Azért, mert itt lakok három sarokra, meg azért is, mert holnap fél kilencre dolgozni kell mennem, és ha itt maradok veled, az biztos, hogy elkések. Mellesleg holnap te is dolgozol, úgyhogy szedd össze magad addig.

- Aj, jól van… – nyögtem, és újra hanyatt dőltem.

- Holnap reggel egyél egy szendvicset, különben meg fogsz halni az irodában.

- Oké, apu…

- Az ajtót bezárom, a kulcsot pedig bedobom a levélnyíláson. Ott majd megtalálod. Jó éjszakát, Kibummie, pihend ki magad!

- Te is… és köszi, hogy vigyáztál rám…

 .