34. rész

Zene: Puskás Peti – Ha volna két életem

http://www.youtube.com/watch?v=_Y9AoM6LomU

34. rész

*

Igaza volt Lorae-nek. Mikor reggel felébredtem és munkába készültem végiggondoltam az előző esti kiruccanásom.

Az éjjel drogot használtam – ért utol a felismerés. A fejem fogtam… Hogy lehettem ennyire hülye? Mire volt ez jó? Örülhetek, hogy nem történt semmi, ami miatt főnie kéne a fejemnek…

Szerencsém volt, hogy emlékeztem a dolgokra. Magam alatt voltam, idiótán viselkedtem, és ennyi, nem akartam többet még csak gondolni se rá.

Kivettem a kabátom zsebéből a maradék fehér bogyókat. Haragot éreztem, amikor először rájuk pillantottam, aztán valamiért megnyugtatott a látványuk. Tudtam, hogy előző este ennek köszönhettem, hogy nem egy ismeretlen kocsmában, nyilvánosan álltam neki részegen ecsetelni a problémáimat. Helyette elfelejtettem, és inkább szórakoztam egy kicsit. Utáltam erre gondolni, de talán nem bántam meg, hogy egy alkalommal kipróbáltam.

Fájt egy kicsit a fejem, de nem volt vészes, s miután megittam a kávém már egyáltalán nem érdekelt, milyen bajom van, vagy milyen nincsen, csak bementem a munkahelyemre, és elkezdtem a monoton adminisztrációt. Nagyon utáltam ezt csinálni, de akkor jó volt más felé terelni a gondolataim. Végre nem magamra koncentráltam.

Délutánra összekaptam magam, s ezzel együtt a negatív gondolatok is visszatértek. A tánciskola felé vettem az utam. Tudtam, hogy mi fog ott várni, így csak magamra erőltettem a békés álarcom, majd megkezdődött az óra.

Taeminben szerencsére volt annyi együttérzés irántam, hogy nem nehezítette meg a dolgom, nem kezelt másként, mint a többieket, és akkor pont erre volt szükségem – hogy egy legyek a tömegből, aki elvegyülhet, azonosulhat, és láthatatlanná válhat. Reméltem, hogy így nem látnak az álarcom alá.

A dolog működött. Senki sem szentelt nekem több figyelmet, mint általában – még Taemin sem. Kicsit bántott a dolog, de aztán arra gondoltam, hogy még mindig jobb ez, mintha sajnálkozó, esetleg szánakozó pillantásokat kapnék tőle.

Óra után nyugodtan öltöztem, mikor Minho kedvesen felém fordult.

- Valami baj van?

Kellett pár másodperc, mire felfogtam, hogy engem kérdez.

- Ja, nem… – ingattam a fejem – csak fáradt vagyok. Miért, ennyire látszik? – Magamra erőltettem egy szelíd mosolyt.

- Hát, látszik egy kicsit… De akkor nincs gond?

- Másnaposság. Mindenki túléli.

Halkan felnevetett, aztán bólogatva visszafordult a cuccához, majd végül elment. Mikor elpakoltam a cuccaim, s én is otthagytam az öltözőt. Alig vártam, hogy végre hazaérjek, és egy kicsit megpihenjek az előző nap után.

Aznap nem vágytam semmire és senkire, csak egy kis csendet és nyugalmat szerettem volna kapni, hogy ki tudjam pihenni az előző este fáradalmait. Az ágyamba akartam dőlni, s csak aludni, míg a nap felkel…

*

Szépet álmodtam.

Taemin szerepelt benne. Ismerős helyen voltunk… a lakásán, igen, már emlékszem a nappalijára. Egymás mellett ültünk, beszélgettünk, nevettünk… Emlékszem, az örökös mosolyára, a csillogó szemére, a lágy, kellemes hangjára…

Majd fákat láttam a közelben, mélyen egymás szemébe néztünk, aztán kérte, hogy csókoljam meg… és én megtettem, és élveztem, sőt, még ő is képes volt élvezni. Nem húzódott el tőlem, nem nézett rám úgy, mintha elárultam volna, nem csalódott bennem. Mintha egy másik világba nyertem volna bepillantást… egy olyan világba, ahol jó dolgok történnek, és ahol szerencsével jártam. Ahol Taemin elfogadott, talán szeretett is, de mindenképpen kedvelt, mert nem voltam neki közömbös. Ahol talán egy pár lehettünk…

Ahol boldog voltam.

Majd rám tört a rideg valóság. Mérgesen nyomtam le az ébresztőt és ültem fel az ágyban. Megdörgöltem a szemem, aztán kinyitottam, és újra rácsodálkozhattam, milyen szürke a világ. Milyen hideg, és mennyire elveszettnek érzem benne magam a ballépésem óta. Alig pár napja történt, s már is kezdtem tönkre tenni magam miatta… Gyenge voltam.

Egy ideig még ücsörögtem az ágy szélén, és az álmomban látottakon gondolkodtam. Vissza akartam menni oda. Ott mindenem meg volt, ami hiányzott belőlem: az örömöm, a reményeim… a szerelmesen dobogó szívem…

Furcsa volt, amikor ezt éreztem, mert korábban hiába tapasztaltam hasonlót, de… ehhez foghatót soha. Ez mégis, annyira igazinak tűnt…

A mellkasomhoz kaptam, tenyerem a bordáimhoz szorítottam, s még mindig éreztem azt a heves, bolond szívverést, amit álmomban is. Idegen volt ez az intenzív érzés, és annyira valós…

A gyomrom nem kívánta a reggelit, alig tudtam magamba tömni pár falatot. Csak bámultam a tányéromra, miközben továbbra is járt az agyam.

Miért volt olyan igazi? Hiszen éreztem a szívem heves zakatolását, a csókja selymes ízét, a finom érintéseit! Olyan volt, mintha egy másik valóságba csöppentem volna, ahol nem rontottam el semmit. Olyan érzésem volt, mintha az a kiszakadt, vidám részem, tovább élt volna egy másik életben, egy párhuzamos valóságban, s élvezi az életet, amíg én egyedül sanyargattam magam, és vadidegenekkel drogoztam.

Hülye vagy, Kibum… Teljesen megőrültél.

Szép elgondolás volt az előbbi, de nem hittem, hogy igazam lenne. Bár az emlékeim még élénken éltek bennem, mégis elaltattam magamban a reményt.

Egy másik világ, ahol boldog vagyok…? Micsoda ötlet… Mégis hogyan történhetett volna meg? Hogyan szakadhattam volna ketté? Hogy lehetne az egy életemből hirtelen kettő? Butaság… egy embernek nem lehet két élete.

Csak áltatom magam…

Felálltam a konyhaasztaltól, megmosakodtam, majd fogmosás közben megfigyeltem a tükörképem. Az arcom sápadt, a hajam csapzott volt – a szokványos külsőm teljesen oda volt. Fáradt voltam, és haragot éreztem magam iránt, amiért így tönkre tettem magam pár nap alatt. De valahol mélyen nem érdekelt a dolog – már nem számított, milyen a hajam, vagy hogy áll a ruhám, az se, hogy mennyire mutatok lehangolóan… csak fel akartam dolgozni az engem ért tragédiát, és majd később, mikor már képes leszek rá, szépen túllépni rajta.

Nem nagy kívánság. Csak időre volt szükségem.

Utoljára még belenéztem a tükörképem fekete íriszeibe, majd elfordultam. A sírba tett ez a fojtogató tehetetlenség, s nem tudtam szabadulni tőle…

 .