40. rész

Zene: Breaking Benjamin – Diary of Jane

https://www.youtube.com/watch?v=AiBG6vuLrzY

40. rész

*

Erősen dobogó szívvel léptem be Taemin lakása ajtaján. Halkan becsuktam az ajtót, és ledobtam a kulcsokat az előszobaszekrényre. A konyhába mentem, beraktam a majdnem üres hűtőbe az ételt, amit otthonról hoztam, majd feszülten kifújtam a levegőt, és a hálószoba felé indultam.

Ő odabent volt – az ágyon feküdt. Nem festett valami jól, de még így is jobban nézett ki, mint délelőtt. Odamentem hozzá, leguggoltam az ágy mellé, és a vállára tettem a kezem.

- Taemin…

Mordult egyet, aztán lustán rám nézett. Erőtlen volt, a szemei beestek, az arca sápadt volt, az ajkai kiszáradtak. Még mindig nagyon rossz passzban volt.

- Mit keresel itt?

Nem úgy reagált, ahogy vártam. Nem számítottam kitörő örömre, de ez az… utálat, amit a szemében láttam…

Talán csak a karikás szemei miatt láttam így – gondoltam. Nem akartam elfogadni, hogy így viszonyul hozzám. Hiszen nem tettem semmit…

- Délelőtt is voltam itt, de aludtál, valószínűleg nem is emlékszel. – Megforgatta a szemeit, de nem foglalkoztam ezzel sem. Próbáltam tovább beszélni hozzá, hogy érezze, nem akarok rosszat neki. – Láttam, hogy nincs kajád, úgyhogy hoztam neked egy keveset, a hűtőben majd megtalálod, ha éhes leszel.

Egy percig nem szólalt meg, csak a sarkot bámulta. Dühöt láttam a szemében, és ekkor már kezdtem azt gondolni, hogy talán tényleg így lehet, mivel nem enyhült.

- Látom, már egy ideje ébren vagy… – kezdtem. – Miért nem hívtál fel?

- Eltűnt a telefonom, valószínűleg kiesett a zsebemből – válaszolta hidegen.

Egy fél percig megint hallgatott, közben végig engem méregetett. Nem tudtam, mire gondolt, amíg ki nem bökte:

- Mit csináltál velem?

- Én? Semmit…

- Valamit adtál nekem…

- Ja, hogy az… Délelőtt mondtad, hogy fáj a fejed, úgyhogy elindultam fájdalomcsillapítót keresni, de nem találtam, úgyhogy adtam neked egy altatót, és…

- Nem. – A hangja szokatlanul keményen szakított félbe, sosem hallottam még így beszélni. Már kezdtem érezni, hogy valami nagyon nincs rendjén. – Éjszaka… volt valami a poharamban, amitől kifeküdtem… Mi volt az?

- Én… hát én csak annyit tudok, hogy nem parti drog volt, hanem annál valami erősebb.

- Honnan tudod?

- Hát… csak sejtem, de…

- Te voltál, igaz? – Hirtelen felkaptam a fejem és a szemeibe néztem, amelyekben akkor először láttam könnyeket csillogni. Egy pillanatig magával ragadott a szomorú, összetört látványa. – Tudtam…

- Micsoda? Nem, dehogyis, nem én voltam!

- Menj el.

- Taemin, esküszöm, nem én voltam! Nem csináltam semmit!

- Menj már…

Elfogott a pánik. Tényleg azt hitte, hogy én tettem! De miért?

- Kérlek, hallgass meg! Nem én voltam! Nem ártottam neked semmit! Rosszul lettél és én hazahoztalak…

- Nem érdekel! – kiáltott fel. Félig fel is ült az ágyban, és csak ekkor látszott igazán, milyen gyenge még. Nagyon megviselte őt az előző este, az egész teste remegett, de a tekintete vadul dacolt velem. – Nem kell elmondanod semmit! Adtam neked egy második esélyt, reméltem, hogy helyrehozhatunk mindent, elhittem, hogy az a csók csak egy botlás volt, és soha többé nem történik meg újra! Aztán tudod mi történt? Elájultam! Nem emlékszem semmire, fogalmam sincs, hogy jutottam haza, és hogy itthon mi történt velem! Csak azt tudom, hogy amikor magamhoz tértem minden porcikám fájt!

- Taemin, túlreagálod…

- Aztán mikor végre sikerült kimásznom az ágyból szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy nem tudok kimenni, mert eltűnt a kulcsom! Bezártak a saját lakásomba, Kibum, hát nem furcsa?

A tekintete már lángolt az indulattól. Az arca vöröslött, annyira dühös lett, hogy félő volt, mindjárt rosszul lesz. Megpróbáltam lenyugtatni, de épp az ellenkezőjét sikerült elérnem:

- Taemin, kérlek…

- Mondd csak, mi történt, amikor hazajöttünk? Mit csináltál velem? Újabb csók, esetleg több? Vagy ne is akarjam tudni, különben elfogna a hányinger? Mégis magyarázd már meg, miért érzem úgy magam, mint akit a falhoz vágtak! Valami oka csak van!

- Esküszöm neked, nem csináltam semmit! Félreérted! Nem bántottalak, nem is állt szándékomban! Hosszú volt a tegnap este, párszor elestél, és biztosan kimerült vagy… Engedd, hogy elmondjam! Kérlek!

- Hagyj békén – sziszegte. – Menj innen…

- Csak hallgass meg! Elhiszem, hogy összezavarodtál, de nem kéne ennyi…

Váratlanul megmozdult az ágyon, letette a lábát a földre, és felállt. Nehezen tartotta meg magát, remegtek a lábai, de akkor se kapaszkodott belém, pedig nem löktem volna el. Inkább csak bámult rám a sajnálat nélküli gyilkos tekintetével, amit soha nem láttam még az arcán.

- Talán nem tudod, merre van az ajtó? Azt mondtam, menj el innen! A kulcsot pedig hagyd i…

Az előző heves viselkedése után nem számítottam rá, hogy a karjaimba dől, bár úgy tűnt nem önszántából tette. A hirtelen felállás miatt újból elájult, és ha nem kaptam volna el, a földre esett volna.

Átöleltem a kábult testét, és visszafektettem az ágyára. Hoztam vizet, meg is itattam, reméltem, hogy ettől helyrejön, de nem ébredt fel. Hiába volt minden igyekezetem, hiába próbáltam meg tisztázni a helyzetet, Taemin makacsul ellenállt, majd a kimerültségtől a karjaim közé omlott.

Én nem akartam ezt…

A vártnál is gyengébb lehetett, így ott maradtam mellette egy kis ideig, vártam, hogy felébredjen, de semmi. Néha megmozdult egy picit, aztán húsz perc elteltével jobbnak láttam magára hagyni. Elég bajt okoztam már így is…

Újból megsimítottam a haját, aztán elrendeztem az ágyát, és egy szomorkás mosollyal az arcomon kisétáltam a lakásból. A kulcsot felkaptam a szekrényről, ahová érkezésemkor letettem, és bezárva magam után az ajtót csendben továbbálltam.

 .