38. rész

Zene: Limp Bizkit – Behind blue eyes

http://www.youtube.com/watch?v=fEGI9NbH-mk

38. rész

*

A kezemben zörögtek a kulcsok, amikor a lift felé baktattam. Benyomtam a negyedik emelet gombját, és lazán neki dőltem a lift falának. Fáradt voltam, de szerencsére elkerült a másnaposság, és az előző este óta a kedvem is jobb lett.

Mondhatni újra barátok voltunk Taeminnel. Persze nem ringattam magam tévhitekbe, tisztában voltam vele, hogy sokat kell még dolgoznom azon, hogy újra megbízzon bennem, de azt gondoltam, hogy megérte. Hiába szerettem őt, ettől még nem lehetett az enyém, de a hátam is borsódzott attól a gondolattól, hogy lemondjak róla. Ha csak barátként lehetek a közelében, és azt kell hazudnom, hogy nem kívánom őt… akkor azt teszem.

Kiszálltam az emeleten és az ajtajához sétáltam. Eltartott egy darabig, amíg bejutottam, hiszen előző este, félrészegen sikerült bezárnom, de végül nagyobb nehézség nélkül ki tudtam nyitni az ajtót.

Vajon hogy van? Alszik még? Talán beteg?

Csak reméltem, hogy aznap reggel még nem akarta elhagyni a lakását…

Mikor a kulcsokkal küszködtem, eszembe jutott, amit előző este már félig beszámíthatatlan állapotban mondott a lakásáról. Elmesélte, hogy egyszer régen Ahyoung nem tudta, hogy otthon alszik, így véletlenül bezárta a lakásba, amikor elment, ő pedig nem tudott kijutni egy napig, mivel Ahyoung sürgősen elutazott egy éjszakára. Akkor tudta végre elhagyni a lakását, amikor a lány legközelebb visszament. Emlékeztem a nevető arcára, amikor elmondta, majd azt is, hogyan reagáltak az iskolában, mikor azt mondta, hogy nem tud menni aznap dolgozni, és mennyire nem hitték el az indoklását. Azt mondta a lakása olyan, mint egy erőd, és erre csak akkor jött rá, amikor bent ragadt.

Bár akkor nevetett rajta, amikor mesélte, én mégis féltem, hogy azzal, hogy előző este bezártam, nem segítettem sokat a barátságunkon. Igaz, nem hittem, hogy kikelt volna az ágyból, hiszen előző este szörnyen nézett ki, de akkor is… nem akartam ezzel elrontani, amit eddig sikerült helyretenni. De sajnos én is ittas voltam, és a megszokott forgatókönyv szerint cselekedtem, ami talán nem volt a legjobb ötlet.

Beléptem az ajtón. Direkt nem siettem, vertem egy kis zajt a cipőmmel, de nem hallottam mozgást. Nem jött ki elém a szobájából, úgyhogy biztosan alszik… De ha már eljöttem idáig, nem mentem el egyetlen kérdés nélkül.

Lassan belöktem a szobája ajtaját. Odabent volt, az ágyán feküdt, a törölközők összegyűrve ölelték körbe vékony testét. Közel sétáltam, láttam, hogy a szeme csukva volt, az alatta lévő karikák sötétlettek sápadt arcán. Leszedtem róla az összekoszolt törölközőket, és tisztákat tettem a helyükre.

Taemin hányt egy keveset az éjjel. Még szerencse, hogy odafigyeltem rá, amikor hazahoztam, különben meg is fulladhatott volna. Megőrültem volna, ha megtudom, hogy azért halt meg, mert engem próbált jobb kedvre deríteni…

Elhessegettem ezeket a gondolatokat és mellé térdeltem. – Taemin… hallasz? – újra csak nyögött egyet. A fejéhez nyúltam, óvatosan simogatni kezdtem a haját. – Key vagyok. Fel tudsz kelni?

Nem reagált. Igazából nem lepődtem meg rajta, mert a jelek nagyon is arra utaltak, hogy tegnap valaki drogot csempészett az italába, és attól feküdt ki ennyire – ugyanis lehetetlen volt, hogy annyi alkoholtól, amennyit ő ivott, valaki így kikészüljön. Képtelenség.

- Taemin? – lágyan megrázogattam a vállát, úgy tűnt, mintha kicsit feleszmélt volna. – Taemin, nem emlékszel, ki rakott valamit a poharadba?

- Key… – Erőtlenül nyögött, de ki tudtam venni a motyogását.

- Hallasz?

- Fáj a fejem…

A fürdőszobába mentem, szétnéztem, hogy merre lehetnek a gyógyszerek. Keresgéltem egy darabig, mire a polcon egy dobozban találtam meg őket. Fájdalomcsillapítót nem találtam, üres volt a doboza, altató viszont volt. Gondoltam ez sem olyan rossz, legalább mélyebben alszik tőle, addig is biztosan pihen, és nem érzékeli a fájdalmat.

Amikor nálam volt a gyógyszer a konyhába mentem, töltöttem egy pohárba vizet, majd benéztem a hűtőbe. Azt terveztem, hogy összedobok valami ehetőt neki, hogy amikor fel bír kelni, tudjon enni valamit, de a hűtő meglepően üres volt. Csak vizet, és nagyon kevés tejterméket láttam benne, ezen felül semmit.

Ez után kíváncsiságból a kamrába mentem, hátha ott jobb a helyzet, de csalódnom kellett. Úgy tűnt, nem szokott magának főzni, és tartalék kaját sem tart otthon…

Végül visszamentem hozzá a hálószobába. Meg sem mozdult, amióta kimentem onnan, de kicsit éberebbnek tűnt, mint korábban. Feltételeztem, hogy talán ébren van. Kicsit megrázogattam a vállát, és beszélni kezdtem hozzá.

- Taemin, fordulj ide. Itt a gyógyszer, vedd be szépen. – A kezébe tettem a bogyót, s amikor a szájába vette, óvatosan megitattam. – Nem sokára jobb lesz. Alszol egy kicsit, de amíg el nem alszol… – megfogtam a kezét, hogy érezze, hogy most rám kell figyelnie. – Taemin, valaki drogot tett a poharadba. Nem tudod, ki lehetetett az?

Sóhajtott egy nagyot, majd az arcát a párnába nyomta. – Én… nem…

Az én számat is elhagyta egy sóhaj. Végig néztem rajta, újra simítottam egyet a haján, végül újra megszólaltam, de addigra ő már egyenletesen szuszogott.

- Elmegyek, jó? – beszéltem hozzá megint, bár aligha hallgatta. – Estefelé visszajövök, addigra már valamivel jobban leszel. Hagyok neked egy cetlit is.

Még egyszer megsimogattam a haját.

- Pihend ki magad, Taeminnie.

*

Egész úton hazáig nem tudtam elterelni a figyelmem. Csakis Taemin nyúzott arca, a fáradt hangja, és a szörnyű erőtlensége járt a fejemben. Az az ember, aki az ágyban volt, nem az volt, akibe beleszerettem – nem az a mosolygós, táncos lábú energiabomba, akit ismertem. Nem az a gyönyörű fiú a csillogó szemekkel. Kifordult önmagából egyetlen éjszaka alatt, s egyáltalán nem hasonlított magára. Tudtam, hogy teljesen ki volt ütve, és nem is állt szándékomban ezen tovább rágódni – hiszen hiába vált meg az összes olyan tulajdonságától, amivel elcsavarta a fejem, mégis amikor az ágya mellett térdeltem, abban a pillanatban se szerettem őt kevésbé.

Sőt, talán még jobban beleszerettem, mert tudtam, hogy mindezt valahol értem tette. Értem szenvedett az ágyban fekve, hiszen a barátságunkat akarta megmenteni, amikor alkohollal próbált felvidítani. Bár vidámabb nem lettem, de éreztem, hogy újra fontos voltam neki.

És csak ez volt a lényeg.

Amíg otthon voltam, igyekeztem elfoglalni magam, de akármibe kezdtem délután, nem tudtam őt kiverni a fejemből. Főztem, takarítottam, tettem a dolgom, és próbáltam minél intenzívebben elterelni a figyelmem a délelőtt látott lelombozó emlékekről, de az összes próbálkozásom hiábavaló volt. Egyszerűen nem tudtam, elüldözni azokat a képeket a fejemből, minden pillanatban visszafurakodtak a gondolataim közé, aminek következtében semmire se tudtam igazán koncentrálni.

Lassan haladtam, sok időbe telt, mire rend lett a lakásban. Mikor végül elkészültem, akkor már éreztem a friss étel illatát is.

Mikor már a konyhában ültem, elment a kedvem az egésztől, és a tányéromban csak lökdöstem a falatokat. Semmi étvágyam nem volt, nem is éreztem tisztességesnek, hogy én nyugodtan falatozzak, amíg ő otthon sínylődik. Kedvtelenül toltam el magam elől a tányért, amelyből alig ettem pár falatot. Inkább felálltam, és csomagoltam neki is belőle, hogy amikor majd este visszamegyek, tudjon enni valamit. Reméltem, hogy örülni fog neki…

Mélyet sóhajtottam.

Segíteni akartam rajta. Égtem a vágytól, hogy tehessek érte valamit, de nem tudtam. Tehetetlen voltam, meg kellett várnom, amíg jobban lesz, mégis megőrültem ettől a gondolattól…

Tudtam, hogy az én hibám… S ha ő személyesen mondta volna, hogy nem így van, az sem tudott volna meggyőzni.

Jóvá akartam tenni az összes bűnt, amit valaha elkövettem ellene – az utolsó illetlen gondolatig. Mindent, amit csak lehetett.

 .