46. rész

Zene: Zack Hemsey – The Way

http://www.youtube.com/watch?v=oN2Xs-MvxLw

46. rész

*

Hétfőn beteget jelentettem a munkahelyemen. Azok után, amit előző nap tettem, képtelen voltam még tükörbe nézni is… Undorodtam magamtól.

A reggeli nem ment le a torkomon. A gyomrom összeszűkült, még azt a pár falatot is nagy erőfeszítésembe telt, hogy magamban tartsam. Csak a vizet tudta befogadni a szervezetem, emiatt gyengének éreztem magam. Sebezhetőnek, akit elhagyott az ereje, a hite… az önbecsülése.

Már nem kellett semmi. Tudtam, hogy csak a megbocsájtó szavak lennének képesek meggyógyítani, de azokat esélyem sem volt megkapni. Kegyvesztett lettem…

Átkozott voltam.

Isten gyűlölt engem.

Elveszítettem a Mennyországot. Kitaszíttattam a kegyeltjei közül, s minden egyes perccel közelebb kerültem a mocskos szemétládák purgatóriumához, ahol halálom napjáig, s utána is éghettem. Már nem volt remény. Tegnap meghalt…

Felzokogtam, s csak ittam a vizet a poharamból, hátha az képes megtisztítani, vagy eloltani a tüzet, amely halálra égetett. De nem segített, csak a szememen folytak ki a könnyek, s én mérges mozdulatokkal maszatoltam szét őket az arcomon.

A sírás nem oldott meg semmit, mégsem tudtam abbahagyni. Végső tehetetlenségemben az előszobaszekrényhez sétáltam, és egy újabb szem tablettát dobtam a számba, amit az utolsó korty vízzel öblítettem le a torkomon. Nem is éreztem az ízét, olyan gyorsan történt. Könnyes szemeimmel néztem a maradék két fehér bogyót, aztán felkaptam a dzsekimet, és elhagytam az otthonom.

*

Bezártam magam mögött az ajtót, amikor beléptem az ismerős lakásba. Zúgott a fejem, de nem érdekelt. Szétnéztem odabent, ám csak ködös képeket láttam a nappaliról, és a benne lévő kisebb felfordulásról. Majd hangok ütötték meg a fülem…

Tompa léptek, és ajtónyikorgás – aztán megláttam őt. A haja kócos volt, a ruhái lógtak rajta, a szemei beestek, s a bőre olyan sápadt volt, mint egy hulláé. Mégis gyönyörű volt.

- Takarodj innen! – adta ki az utasítást a reszelős hangján, amire persze nem hallgattam. Elmerengtem a teste törékeny látványa fölött, majd kába, de nagyon is élő emlékek jutottak eszembe róla. – Tűnj a házamból, nem hallod, te rohadék?!

- Taemin… tudom, most azt kéne mondanom, hogy sajnálom, amit tegnap tettem veled, de… hazudnék. – Láttam a szemeiben a gyilkos szikrát. Belemarkolt a kilincsbe, mintha azzal meg tudna ölni, s csak bámult rám tisztes távolságból. – Annyira vágytam már erre! Tudod, végigbőgtem a mai napot, sőt a tegnapit is, mert meg voltam győződve róla, hogy bántottalak téged, de… nem hinném, hogy így volt. Nem hiszem el, hogy ami ennyire jó volt, az bántott volna téged…

Dühtől tajtékozva ordított rám, amennyire csak az erejéből futotta: – TAKARODJ A HÁZAMBÓL!

- Miért kiabálsz, Taemin? – közelebb mentem hozzá. Kissé imbolyogtam, ám ő lassabb volt nálam, így amikor odaértem hozzá a testemmel a falhoz szorítottam őt. – Hiába üvöltözöl… nem hallja senki. – Mélyen a szemébe néztem. – Na, ne kéresd magad megint… tudom, hogy kedvelsz…

Megpróbált ellökni magától, de nem járt sikerrel. – Hagyj békén! Szörnyeteg vagy! Te nem az az ember vagy, akit kedveltem! Mit csináltál magaddal?

Vetettem rá egy féloldalas mosolyt. – Bevettem a bátorság-kapszulát.

Öröm volt nézni, ahogy a szép vágású szemei elkerekedtek a döbbenettől, majd félelemtől kezdtek csillogni. Már kezdte sejteni, mi történt. Kapálózott, lökdöste a mellkasom, a térdével is megpróbált megrúgni, de olyan közel férkőztem hozzá, hogy egyszer se sikerült neki.

- Kibum, kérlek, menj el…!

- Most már kérsz? Ráadásul ilyen szépen? Jó úton haladunk…

- Kábítószer hatása alatt állsz, azért teszel ilyeneket! Ezért tetted tegnap is! – Bólogattam. – Honnan szerezted?

- Te is kérsz? Mondhattad volna előbb is, még van otthon kettő. Tetszene neked!

- NEM! HAGYJ BÉKÉN!

Újra megpillanthattam a félelmet, de már nem érdekelt, már másra vágytam. A szemei helyett már az ajkai vonzottak, amelyeket gondolkodás nélkül becserkésztem. Ellenkezett, mint mindig, de ettől csak még kívánatosabbá vált. Beleharaptam az alsó ajkába, ami bizonyára fájhatott neki, mert újra felkiáltott – de nem álltam meg, csak csókoltam tovább az ajkait, melyek egyre vörösebbek lettek, s egyre csak azt sugallták felém, hogy el kell kapnom őket, bárhogy is próbálnak megszabadulni tőlem.

A hajába túrtam, megmarkoltam egy nagy tincset, és hátra szorítottam, neki a falnak, hogy ne tudja mozgatni a fejét. Téptem a száját, majd a lenge ruháját, s a nyakán a bőrt is, ahol pár perccel később már látszódtak a harsány, lila foltok, melyekben lopva gyönyörködhettem, hiszen azokat a jeleket én hagytam rajta. Most már akárki láthatta, hogy ő az enyém. Reméltem, hogy ezzel ő maga is tisztában volt.

Tehetetlenül, erőlködve nyögött, ahogy próbálta lecibálni magáról a kezeim, viszont ettől csak elfáradt, lassan még gyengébb lett, mint volt, és hiába akart nekem ellenállni, egyre nehezebb dolga volt. Láttam rajta a kétségbeesést…

Már éreztem a nadrágomban a bizsergető szorítást – azt a finom, feszítő érzést, amikor felébred bennem valami, ami azt akarja, hogy érintsék, csókolják, s fogak táncoljanak rajta. Ez volt az ösztön, ami hajtott, és aminek eleget kellett tennem.

Biztos voltam benne, hogy ő is érzi ezt – csak nem meri beismerni. Azok a gyenge nyögések, amelyek elhagyták a száját, s az erőlködő pillantások, majd a vad lélegzetvétel, amellyel erőt gyűjtött, hogy távolabb lökhessen, s én visszamásszak hozzá…

Azt éreztem, hogy fél elismerni a vágyait. Ezért is utasította el a csókot másfél héttel ezelőtt… mert félt belátni, hogy tetszett neki, amikor valaki az ajkait kényezteti. Tudtam, hogy ezt érzi. Biztosan tetszett neki az előző napi incidens is, csupán meglepte, most meg kéreti magát.

- Kibum… kérlek… ah! Ez fáj! Kérlek… kérlek, hagyj békén! – Remegett a hangja. – Én ezt nem akarom! Könyörgöm, hagyd abba!

- Tudom, hogy akarod – vadul néztem a szemébe, s ő könnyektől csillogó tekintetével állta az enyémet. – Csak félsz beismerni. Félsz a vágyaidtól!

- Nem, Kibum! Tőled félek! Azok után, amit tegnap tettél…

- Mondd, hogy nem élvezted!

- Gyűlöltem minden másodpercét! – üvöltötte az arcomba.

- Nos… akkor szokd meg az érzést! – A heves válaszom egy újabb heves csókkal ért véget, melyet addig hajszoltam, amíg a kapálózó testét ott a fal tövében meg nem szabadítottam a ruháitól. Újra megcsodálhattam a gyönyörű testét, s csókolgathattam a kulcscsontját, a vállát, a mellét, s minden porcikáját. – Az enyém vagy, Taemin…

Türelmetlen voltam, magamról már le se hámoztam a ruhákat, csak annyit lazítottam rajtuk, amennyi szükséges volt, s már is támadtam. Letepertem, a magamévá tettem, majd önelégülten hallgattam a dühtől és rettegéstől reszkető, mély sóhajait.

 .