36. rész

 

Zene: Placebo – Running up that hill

http://www.youtube.com/watch?v=vP0ngiMBnas

36. rész

#

Hongdae a szórakozni vágyók zsivajától volt hangos péntek este. A megbeszélt helyre mentem, Kibum már ott várt.

- Szia. Bocs, hogy késtem.

- Szia – válaszolt félszegen. – Semmi gond.

- Régóta vársz?

- Nem. Nem megyünk be?

- De, mehetünk. Szoktál ide járni?

- Nem, igazából most vagyok itt először. De egész nyugis helynek tűnik.

Bólintottam. A szemébe néztem, de ő a földet pásztázta. Szomorúnak nézett ki.

- Akkor… menjünk be – szólalt meg végül, majd előre engedtem, és beléptünk az ajtón.

Odabent volt egy kis hangzavar, de egész tűrhető volt a légkör. Nem voltak túl sokan, habár még egész korán érkeztünk, de legalább volt lehetőségünk válogatni az asztalok között. Végül Key szemelt ki egyet a fal mellett, ahol kevesebben tudtak zavarni minket.

Leültem vele szemben, de ő még ekkor is csak egy-egy pillanat erejéig nézett rám, aztán gyorsan el is kapta rólam a tekintetét és az asztalra szegezte.

- Baj van?

- Nem, nincsen…

- Szótlan vagy. Pedig ha jól emlékszem te szeretted volna megbeszélni velem a múlt hetit.

Tényleg… már egy hete… – emlékeztem vissza. Eszembe jutott, amikor megcsókolt, majd végig futott a hátamon az a hideg remegés. Nem szerettem ezt az emléket, és arra se szerettem gondolni, milyen csalódás volt ezt átélni. Legszívesebben elfelejtettem volna az egészet, és akkor minden a régi lehetne…

- Bocsánat, csak… nem hittem volna, hogy eljössz. Azok után… De örülök, hogy itt vagy.

- Pedig nem tűnsz valami boldognak.

Keserűen elmosolyodott.

- Szóval?

- Még egyszer szeretnék bocsánatot kérni – kezdte. – Szörnyen szégyellem magam, el sem tudod képzelni, mennyire. Elveszítettem a fejem…

- Ezért tetted? Mert elveszítetted a fejed?

- Igazából… Hát, mivel szeretnék újra a barátod lenni, ezért egy valamit tudnod kell. Nos… a helyzet az, hogy… – remegett a hangja, amikor sóhajtott – meleg vagyok – motyogta.

Egy pillanatra meglepődtem, a levegő is megrekedt bennem egy másodpercre – emlékeztem, hogy egyszer már volt részem hasonló beszélgetésben. Végül nyeltem egyet, és higgadtan megkérdeztem.

- Ugye… nem… szerettél belém, vagy ilyesmi?

Végre a szemembe nézett. – Nem – sóhajtotta. – Csak vonzalmat éreztem egy pillanatig, és mivel fáradt voltam, túl későn gondolkodtam. Bocsánatot szeretnék kérni…

Nem tudtam rá haragudni, a csalódottságom is jócskán enyhült, mikor a szomorú tekintetébe néztem. Megsajnáltam, és már bántam, hogy hagytam őt egy hétig vívódni egy ilyen apróság miatt.

- Ne kérj már ilyen sokszor bocsánatot, már megbocsájtottam – halványan rá mosolyogtam, hátha ettől egy kicsivel jobb kedvre tudom deríteni, de meg se rezzent az arca. – Nem zavar, hogy meleg vagy… ha ezért kérsz bocsánatot. Elvégre ez nem egy olyan dolog, amiről tehet az ember. Különben is… Minho is meleg, mégis a legjobb barátom.

Újra az asztalra nézett és a körmét kezdte piszkálni. Már sajnáltam őt, amiért néhány nap alatt ennyire tönkretettem őt a közömbösségemmel. Nem szabadott volna így ellöknöm magamtól, hiszen csak egy csók volt, és igaza volt Jinkinek, hogy ilyesmi bárkivel megeshet! Ráadásul régen Minho is majdnem megtette azon a szilveszteri bulin, még az Ahyounggal való kapcsolatom is tönkre ment a viselkedésünk miatt, vele mégsem viselkedtem ilyen szigorúan.

Már saját magamat is bűnösnek éreztem…

- Kibum? Figyelj, beszéljünk másról, rendben?

- De… azért jöttünk, hogy ezt megbeszéljük, azt hittem, egy csomó kérdésed van, és…

- Ah, nem érdekel… Megbocsájtottam, lépjünk túl rajta, és térjünk rá arra a részre, amikor újra haverok vagyunk, jó? Rossz nézni, ahogy gyötröd magad… – szomorkás mosolyra húzta a száját. – Gyere, vegyünk egy sört! Vagy kettőt! Mit szólsz?

- De… nem úgy volt, hogy ma nem iszunk?

- Felejtsd el. Látom rajtad, hogy szükséged van rá. – Végre egy halvány, de igazi mosolyt láthattam tőle. – Na, gyere. Lehangoltság helyett inkább érezzük jól magunkat!

*

Taemin… többet ivott a kelleténél, talán így fogalmazhatnám meg. Én két sör után megálltam, míg ő ötöt megivott, ami még nem is lett volna nagy baj… a gond csak ez után kezdődött.

Úgy gondolom, annyira megkönnyebbült és annyira próbált felvidítani, hogy erős túlzásba esett. A születésnapján már volt alkalmam tapasztalni, milyen könnyen fejbe vágja őt az alkohol, de ez több volt annál… valami furcsa volt rajta.

Tudtam, hogy segítenem kell neki, különben a bárban alszik. Megittam az utolsó pohár sörömnek a maradékát, aztán átvetettem a vállamon a karját és elindultam vele a kijárat felé.

- Gyere szépen, most hazaviszlek.

Mikor sikerült felállítanom, a feje lazán a vállamra csuklott – egyáltalán nem volt magánál, gyanúsan csendes volt. Csak a szuszogását és az összefüggéstelen motyogását lehetett hallani.

Taxival hazavittem, előszedtem az egyik zsebéből a kulcsait, majd lassan eljutottunk a laskásáig. Elég döcögősen ment, de végül bejutottunk.

Taemin már nagyon nem volt magánál, és ahelyett, hogy józanodott volna, csak még gyengébb lett – valami rosszat gyanítottam a háttérben. Talán a pincér, vagy a pultnál valaki beledobott egy kapszulát az italába… ez megmagyarázná, hogy miért kábult el ennyire.

A szobájába vittem, és az ágyára fektettem. Ekkor jöttem rá, hogy amikor legutóbb nála jártam, nem is láttam a szobáját – avagy az „oroszlán bűnbarlangját”, ahogy Jonghyun fogalmazott.

Nem tűnt bűnbarlangnak – egy normális hálószoba volt, melyet gyengéden uralt a zöld szín. Aztán elszakítottam a tekintetem a berendezésről, és az ájult barátomra néztem. Úgy tűnt, elég rosszul érzi magát, de nem nézett ki olyan rémesen.

Gyorsan beszaladtam a fürdőszobába néhány törölközőért, majd terítettem egyet a feje alá, a takarójára, és a földre is, és végül betakartam.

- Taemin! Taemin, hallasz? – mellé guggoltam, megérintettem az arcát. Halkan nyögött egyet, így arra gondoltam, talán megéri megkérdezni. – Taemin, figyelsz? Van a lakásodnak pótkulcsa? – Pár pillanatig nem reagált, aztán nemleges-szerű nyögést hallatott, így arra jutottam, hogy a jól bevált módszerhez folyamodom. – Akkor bezárom az ajtót, és bedobom a kulcsot a levélnyíláson. Holnap visszajövök, megnézem, hogy vagy. Jó éjszakát!

Még vetettem rá egy utolsó pillantást, aztán magára hagytam, hadd pihenjen. Kifelé haladva felvettem a kulcsot, bezártam az ajtót, majd észrevettem egy fontos apróságot – az ajtón nem volt levélnyílás. Mit tegyek? Nyitva nem hagyhattam, a postaládába nem dobhattam, mert akkor se ő nem tudott volna kijönni, se én bemenni. Így arra jutottam, hogy magammal viszem, és másnap délelőtt ellátogatok hozzá.

Bólintottam egyet, és zsebre tettem a kulcsot. Így lesz a legjobb.

 .