2014. március 12., szerda

44. rész

Zene: Yeah Yeah Yeahs – Runaway

44. rész

*

A fejem még zúgott, de már kezdtek kitisztulni a gondolataim a fehér tabletta okozta mámoros átokból. Mikor becsaptam magam mögött az ajtót vettem egy mély lélegzetet, és gyorsan körbenéztem a lakásában.
A dolgozószobájában találtam meg azt, amit kerestem – a laptopját. Kihúztam belőle a kábeleket, és magammal vittem, mielőtt elhagytam volna a lakását. A telefonját elveszítette, de nem kockáztathattam, hogy ezen keresztül értesít valakit. A lakása ablakai nem az utcára néztek, így attól nem kellett félnem, hogy az ablakon keresztül értesít valakit. Azt hiszem, szerencsém volt, de tudtam, hogy megbocsájthatatlan bűnt követtem el, mégis gyáva voltam, hogy felvállaljam…
Éreztem a heves szívverésemen, hogy rossz, amit csináltam – mi több, szörnyű. Főleg, hogy ezt azzal tettem meg, akit szeretek… Bezártam, és úgy bántam vele, mintha egy rabszolga lenne. Mintha az enyém lenne. Pedig nem volt az enyém, s tudtam, hogy ezek után soha, amíg élek, nem is lesz.
Bezártam az ajtót, majd a zsebembe csúsztattam a kulcsot, és sebes léptekkel elhagytam a helyszínt. Menekültem, mert hatalmasat vétkeztem. Az én bűnömet már Isten se bocsájtja meg…
Erre nincs bocsánat.

#

Az ágyon feküdtem, miután Key végre békén hagyott. A testemen mindenhol a forró érintéseinek a nyomait éreztem a takaró alatt, de nem tudtam mit tenni, sokkot kaptam, amikor éreztem, hogy szétfeszíti a testem a fájdalom, amit okozott – azóta a perc óta csak ködös emlékeim voltak.
A plafont bámulva elkezdtek kitisztulni a gondolataim, de talán jobban jártam volna, ha ez soha nem történik meg. Az a delejes kétségbeesés, aminek a hatalma alá kerültem megvédett, de amikor ez a sötét felhő elkezdett szétoszlani a fejem fölött, rettegni kezdtem. Mindenhol éreztem magamon, hogy mocskos vagyok, és minden testrészem fájt, majd az egész összemosódott egyetlen nagy csomóvá a torkomban, mely maga volt a tömény fájdalom.
A szememből folyni kezdtek a könnyek… nem voltam képes feldolgozni, hogy megerőszakolt egy férfi, és a gondolat olyan súlyos volt, mozdulni se bírtam tőlük. Csak feküdtem és vártam, hogy könnyek közt végre álom jöjjön a szememre.

*

Zakatoltak a fejemben a gondolatok, amikor hazaértem Taemin lakásáról. Becsaptam magam után a bejárati ajtót, letettem a laptopját az asztalra, majd visszamentem, hogy bezárjam az ajtót. Nem szokott senki sem csak úgy bejönni a lakásomba, de akkor, abban az állapotban minden potenciális veszélyforrásnak tűnt.
Kísértett a paranoia jeges aurája. Attól rettegtem, hogy ha valaki meglátja nálam a laptopot, rögtön rájön a titokra, sőt, már az is félelemmel töltött el, hogy valaki rám nézett. A kezemen még mindig éreztem a Taemin puha bőrének tapintását, az ajkaim égtek a csókoktól, amelyek teste minden pontját érték. Valamiért azt hittem, hogy ezek látszódnak rajtam, s attól féltem, ha valaki észrevette volna, már a Pokol bugyraiban sínylődnék.
Bűnös voltam. Egy elkárhozott lélek, aki nem tudta elviselni a szerelem okozta kínt, ezért megbocsájthatatlant vétett az ellen, akit mindennél jobban szeret.
Egy átok voltam.
Bár úgy láttam, hogy hazáig nem vette észre rajtam senki a vétkes légkört, de tudtam, hogy ez nem mentesít fel a bűnhődés alól. Az a lelki teher, ami nyomta a mellkasom nem hagyott nyugodni, s ezt csak erősítette bennem a szervezetemből lassan kiürülő drog.
Mocskos voltam. A kéjes izzadtságot még nem tudtam lemosni magamról, s ez csak fokozta a bennem dúló érzelmeket. Máskor, más helyzetben örültem volna, ha fölötte, ha vele izzadhatok… ha ő is szerette volna, ha viszonozta volna, amit én tettem vele, ha a részese akart volna lenni…! De nem akart, sőt, gyűlölt érte.
Lemondóan sóhajtottam és pislogtam párat, hogy kitisztuljon a könnyáztatta tekintetem.
Megtettem, amire a legjobban vágytam – gondoltam –, mégsem elégített ki az érzés… inkább rosszul voltam magamtól, mert lassacskán fel kellett fognom és el kellett fogadnom, hogy mikre vagyok képes, és hogy ami történt, az nem egy bizarr álom. Habár könnyebb lett volna ezt hinni…
Nem akartam sírni, ekkor mégis könnyek folytak végig az arcomon. Hiába igyekeztem visszatartani őket, csak jöttek, és elárasztottak, mint a fokozódó bűntudat, mikor végre teljesen felfogtam, mit tettem.
Megcsörrent a telefonom, amitől ijedten ugrottam egy nagyot. Újra a hatalmába kerített a félelem, hogy az a valaki a vonal túlvégén rájön, mit csináltam alig egy órával ezelőtt.
Jonghyun hívott, s ettől még gyorsabban kezdett dobogni a szívem. Nem tartottam jó ötletnek, hogy beszéljek vele, mert ő már kiismert, könnyen lebukhattam előtte… De a telefon kitartóan csörgött tovább, én pedig végső elkeseredettségemben a fülemhez kaptam a készüléket.
- Azt hittem, sose veszed már fel… Úgy eltűntél a napokban, mi van veled? Mintha elnyelt volna a Föld!
Nos, talán az lett volna a legcélszerűbb. Nagy levegőt vettem, majd a vártnál kicsit később válaszoltam neki.
- Szia, Jonghyun… élek még.
- Csak nem…? Key, te sírtál? Furcsa a hangod, ugye nincs gond?
Elkerekedtek a szemeim. A francba!
- Semmi, csak… beteg vagyok, azért is nem kerestelek.
- Oké… Csak szerdán beszéltünk utoljára, ma pedig vasárnap van, te pedig nem szoktál így elvonulni egy szó nélkül. Furcsa volt. Amúgy jól vagy?
- Voltam már jobban is…
- Nem kell segítség?
- Nem! Izé… nem köszi… Még a végén elkapnád a nyavalyámat.
- Értem. Ha mégis kell valami, szólj, rendben? Egyébként milyen volt a péntek este Taeminnel? Sikerült megbeszélni a csókot?
Megfagyott bennem minden. Miért kellett felhívnia és ilyeneket kérdezgetni éppen most, amikor életem leges-legnagyobb hibáját követtem el? Miért nem sanyargathatom magam magányosan? Miért?
- Nem emlékszem rá – hazudtam. – Később nagyon részeg voltam, alig tudtam haza jönni.
- Kár… – sóhajtotta. – Reméltem, hogy sikerülni fog. Drukkoltam neked aznap este – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – De ahogy látom a betegséged ellenére jól elvagy. De most pihenj sokat! Holnap azért mész táncolni?
Újabb kérdés, amitől görcsbe rándult a gyomrom…
- Nem tudom… szerintem nem.
- Jól teszed, Kibum, pihend ki magad. Gyógyulj meg! Most leteszem, szia!
- Szia…
Mikor már nem hallottam a hangját, úgy éreztem, ott helyben képes lettem volna elásni magam a mélybe, és örökre ott maradni, ahol rejtve lehetek a Világ elől. Rosszul voltam magamtól… Egyetlen szóval képes voltam tökéletesen jellemezni magam:
Borzalmas voltam.
 .

8 megjegyzés:

Unknown írta...

Nem jutok szóhoz! :-( Szegén Key-bő milyen ocsmányságot csináltál! :-( Nem vagyok ezzel kibékülve! Nagyon várom, hogy mi lesz velük ezután! Gyorsan kövit!

Ézemi írta...

Még ha csak borzalmas lenne... Egyenes út lefelé a függőségbe, és az őrületbe. Nem sajnálod őket, mikor ilyesmiket írsz róluk? Szegénykéim... Persze, tudom, az alkotás a lényeg, amelyben valóban nagyszerű vagy; külön pozitívum, hogy ilyen részletesen kifejted a lélektani részt. :)

Via írta...

De, szoktam őket sajnálni, de már csak akkor, amikor visszaolvasom tiszta fejjel. Éjjelente, amikor írok, olyankor - néha - nagyon fura állapotba kerülök, és fura dolgokat is képes vagyok rezzenéstelen arccal leírni... :'D Olyankor nem is a saját fejemmel gondolkodok, hanem a történet fejével, szóval magamat már csak a visszaolvasásnál, meg az esetleges korrekciónál viszem bele.

Ence írta...

Nagy levegő! Hát ez... én nem is tudom, miket gondoljak. Borzasztóan sajnálom Taemin-t, de valahogy annyira távoli a számomra. Lehet, velem van a baj. Nagyon érzékeny vagyok, de valahogy sosem a jó személyt sajnálom meg. Na jó, ez nem teljesen igaz így. Viszont általában a negatív karakterrel szoktam "szimpatizálni", ha érted. Főleg, ha nem egy szimpla gyilkosról vagy hasonlóról van szó, hanem van legalább egy pici lelki vonulata is a dolognak. És ennek van! Nem is kicsi. De még azt se tudom mondani tiszta szívből, hogy akkor meg Key-t sajnálom. Ez ettől bonyolultabb. Valahogy felkavar, hogy nem tudok segíteni neki, meg nem történtté tenni a hibáit, magamhoz ölelni és elmondani, hogy jobb lesz. Mégis, más felől meg inkább a fejére olvasnám a bűneit, éreztetve vele, hogy mennyire mélyre süllyedt, majd ismételten csak megölelném.
Ezektől az érzelmi megnyilvánulásoktól eltekintve, nagyon tetszett ez a rész is.
Ja, és egy kérdés. Te mit szedsz? :D
Én elhiszem, hogy éjszaka születnek a legjobb gondolatok és történetek... De kissé mintha megszállt volna valami téged... Vagy ezt nevezik nemes egyszerűséggel a Múzsa csókjának?...

Ence írta...

Ja, azt kifelejtettem a negatív-karakterekkel-szimpatizálós monológomból, hogy ilyen élményben volt részem Orwell 1984 olvasása közben is. Nem tudom, ismered-e, olvastad-e... Nekem az egyik kedvenc regényem, rögtön Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés-e után. Mindenképpen érdemes elolvasni mindkettőt. A Bűn és Bűnhődés tipikus példája annak, hogy a bűnössel szimpatizálsz és az ő lelkivilágát próbálod megismerni, őt magát megérteni. Fantasztikus egy regény. Az 1984 esetében pedig az egész gondolkozásod megkérdőjeleződik. Dupla-gondol, gondolatrendőrség, ilyesmi. És abban van egy személy, akiről végig jót feltételezel, de amikor kiderül, hogy ő volt a legnagyobb hazug, mégsem tudod őt gyűlölni. Talán azért, mert veled is elhitette, hogy ő a jó fiú. Sőt a lelepleződése után sem volt gonosz. A vicces az az egészben, hogy amikor gimiben olvastuk, mindenki szidta a karaktert, hogy mekkora szemét, csak én és egy másik lány nem értettünk velük egyet. És mint kiderült, a tanár is megértette ezt az érzést. Bár ez más, mert ott maga a könyv változtatta meg a gondolkodásunkat. Szinte mi is a csapdájába estünk. És mindezt észre sem vettük. Na erre utaltam azzal, hogy az olvasókban következik be a jellemfejlődés. Csak a fejlődést értsük nem pusztán pozitívan. Ezt teszik a zseniális történetek. ;)

Via írta...

Esküszöm, nem szedek semmilyen bogyót! Nincs rá szükségem, elég nekem a saját agyi defektem - azt már nem kell felturbózni semmivel xD
A negatív karakterekkel kapcsolatban pedig azt vallom, hogy a gonosz nem születik, hanem az élete eseményei folyamán válik gonosszá. Szerintem nincs olyan, hogy valaki ok nélkül, célok nélkül legyen gonosz, mindennek kell egy gyújtózsinórjának lenni valahol a múltban. Tehát mindenki sajnálható, és én is úgy vagyok vele, mint te, hogy néha a negatív hős helyzetét jobban át tudom érezni, mint a pozitívét. Csak sokkal több történet foglalkozik a pozitív hősökkel, gyerekkorunkban is ezt verik a fejünkbe, hogy csak a pozitív hős a hős, ami jó nagy butaság. Lehet, hogy valaki inkább a "jók" oldalán szeret állást foglalni, de tagadhatatlan, hogy gyakran a "rosszaknak" is megvan a maguk indítéka.

Ence írta...

Az utolsó gondolatodra még reagálva, szerintem sem csak a pozitív hős a hős. Pont nemrég találkoztam egy jó idézettel, ami most eszembe jutott. “You don't really understand an antagonist until you understand why he's a protagonist in his own version of the world.” ― John Rogers
Most ezzel nem arra akarok utalni, hogy a végén még átállunk a sötét oldalra. (Star Wars poén :D ) Viszont mindenképp érdekes megpróbálni mások szemével látni a világot. Talán úgy jobban megérthetjük az ő helyzetüket is. A gyilkos elmékben (egyik kedvenc sorozatom-én se vagyok komplett... :D ) is pont erről beszéltek a profilozók, hogy a gyilkos agyával gondolkodnak. még ha ez fel is vet nekik olyan kérdéseket, hogy akkor most kissé ők is hasonlóvá válnak ezáltal hozzá. Ebből a gondolatmenetből már megint látszik, hogy mennyire összetettek a dolgok a világon...

Via írta...

Pontosan :D Csak úgy érthetsz meg valakit, ha megpróbálod az ő szemével látni a világot. De mennyivel könnyebb csak úgy leinteni valakit, és elítélni őt, nem? :D

Megjegyzés küldése