48. rész

Zene: Sunny Hill – Pray

http://www.youtube.com/watch?v=VMO9uDuaSxA

48. rész

*

Újra megtettem.

A hajam tépve ültem a fürdőkádban. Vártam, hogy mikor fog végre teljesen kiürülni belőlem a szer. Még éreztem, hogy zsibbad tőle a fejem, és zakatolni kezdett a szívem, ha csak eszembe jutott, hogy megint mit tettem Taeminnel.

Hogy lehettem ennyire hülye?

Volt még két tabletta az előszobaszekrényen, de tudtam, hogy soha nem fogom használni. Soha többé! Azt se tudtam, mi az egyáltalán! Mégis voltam olyan hülye, hogy háromszor is kipróbáljam!

Istenem, hogy engedhetted meg nekem? Most gyűlölsz?

Meredten bámultam a plafont, s már csak a fejem látszódott ki a vízből. Vártam, hátha le tudom mosni magamról a bűneim, de tudtam, hogy lehetetlen…

… attól csak a Purgatórium lángoló tüze szabadíthat meg.

#

Remegtem.

A fejemben felváltva lökték odébb egymást a szörnyűnél is szörnyűbb képek, hangok és érzések. A fájdalom, ami még mindig lüktetett a testemben, olyan volt, mint ha szétszakítottak, majd eldobtak volna a sarokba, hogy ott haljak bele a fájdalomba.

Könnyek égették a szemeim.

Hogy történhetett meg ez? Ráadásul másodszor… Kibum egyszer csak felbukkant, letámadott, és megtett mindent, amihez kedve volt. Csókolt, kapart, harapdált, és közben fájdalmasan, erőszakkal a porba tiport. Megszégyenített. Megölte a lelkem.

Fájdalmaim voltak. Nem bírtam felállni, a fenekem iszonyatosan sajgott, s a könnyek is kigördültek a szememből, amikor mordulni próbáltam. A bőröm égett, ahol hozzám ért, a kaparásnyomok olyanok voltak, mintha a lelkembe vájtak volna velük, s a csókok emlékei úgy gyötörtek, mintha démonok szívnák ki rajta keresztül az erőt a testéből, mely ernyedt volt és hasznavehetetlen.

Nem bírtam mozdulni.

Úgy éreztem magam, mint akit félholtra vertek. A tüdőm szaggatottan vette a levegőt, s elkeseredetten sírtam fel a reménytelenségtől, ahogy ott ültem a szobám ajtaja előtt a padlón, majdnem teljesen meztelenül. A nadrágomban csak az egyik lábam volt benne, s a gyűrött ingem is kigombolva lógott le a vállaimról a testem mellett.

Láttam a testem, és elfogott a hányinger, amikor végignéztem magamon… Folyton eszembe jutott, mit tett velem Kibum, mintha egy soha el nem halkuló, őrjítő visszhang kiabálta volna a fülembe: Megerőszakoltak. S a hang csak ismétlődött, és megállás nélkül kántálta a borzasztó tényt.

Áldozat voltam.

Gyenge voltam, kimerült, esetlen és összetört. Mint egy törött játékszer, úgy feküdtem a padlón.

Hangos zokogás tört elő belőlem.

Olyan érzés lüktetett bennem, mintha meghaltam volna, s az utolsó szívveréseimet hallanám erővel dübörögni a mellkasomban. Mintha a lelkem cserben hagyta volna azt a meggyalázott testet, s kívülről nézve ujjal mutogatva nevetett volna rajta.

Egyedül voltam.

A halál mégsem jött értem, hiába vártam. A szívverésem lelassult, a légzésem idővel normális lett, és az arcomról is felszáradtak a könnyeim. Talán a fejemet feszítő sokkos zsibbadtságnak köszönhettem, de már a fájdalmat sem éreztem olyan erősnek…

Lassan megmozdultam. Az izmaimba hasított a fájdalom, de le tudtam győzni… folytattam a mozdulatot, és a könyökömre támaszkodva oldalra fordultam. Lomha és nehézkes volt a mozgásom, kicsit sem emlékeztetett a kecses táncosra, aki pár napja voltam. Az az ember meghalt. Helyette már csak én vagyok, Taemin, az a fiú, aki hagyta, hogy összetörjék…

Nemsokára már a padlón térdepeltem, és a mellettem lévő ajtófélfán kerestem a fogást, hogy fel bírjak állni.

Mikor sikerült feltérdelnem, a falba kapaszkodva húztam még feljebb magam, hogy képes legyek felállni, hogy lépni tudjak. Hogy túl tudjak lépni az egészen.

Lassú, akadozó léptekkel a konyhába vonszoltam magam. A konyhaszekrénybe kapaszkodva a csaphoz mentem, és egy poharat teli töltöttem vízzel, s abban reménykedve ittam meg, hogy attól majd jobb lesz. Persze napok óta nem volt jobb tőle semmi, és már a gyomromat is mardosta az éhség, mivel ez volt a második nap, hogy nem ettem egy falatot sem… voltak pillanatok, amikor már hányingerem volt az éhségtől. Tudtam, hogy ha nem jutok ki elég gyorsan a saját lakásomból, abba belehalhatok…

Aztán eszembe jutott valami.

Miért várnék addig?

Odébb léptem, hogy elérjem a fiókokat. Tény, nem sok dolog volt a konyhámban, mivel szinte soha nem használtam, de evőeszközeim azért voltak. Beletúrtam a fiókba, és megkerestem a legélesebb kést, amit találtam.

A történtek után nyugtató volt a kezemben érezni a markolatot. Megszorítottam, amennyire bírtam, majd mély sóhaj hagyta el a számat.

Hezitáltam. Gondolkodtam, hogy megtegyem-e. Soha nem gondoltam még öngyilkosságra, de akkor olyan kényelmes megoldásnak tűnt. Csak néhány karcolás… ennyi kell, és vége. Nincs több erőszak, nincs több fájdalom, nincs több szégyen.

Csak pár karcolás kell… talán nem is fájna…

Forgattam a kezemben a markolatot. Figyeltem, ahol a kés éles pengéjén táncol a fény. Olyan tiszta volt, makulátlan. Emlékszem, alig használtam. A bátyám adta nekem, amikor elköltöztem tőle, hogy vészhelyzet esetére legyen nálam.

Bár ő nyilvánvalóan nem ezt értette „vészhelyzet” alatt. Biztos voltam benne, hogy üvöltve tépné ki a kezemből, ha meglátná, mire készülök, és nem érdekelné, hogy megsérti-e magát vele – csak nekem ne essen bajom.

Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Ha Jinki ezt látná…

Megpróbáltam felidézni a vele kapcsolatos utolsó emlékem – telefonáltunk, azt mondta látogassak haza ezen a hétvégén, mert családi ünneplés lesz. Nem mentem, mert gyengének tartottam és szégyelltem magam Kibum csókja miatt. Ha tudtam volna, hogy mi vár rám az otthonomban, biztosan nem maradtam volna a városban… Ha tudtam volna…

A szemeim összeszorítva törtek elő belőlem a könnyeim. A kés megremegett a kezemben, amit utána a csuklómhoz illesztve tartottam egy kis ideig. Még ekkor is csak gondolkodtam, hogy megéri-e…

Ha megteszem, Pokolra jutok?

Nem érdekelt, csak ki akartam szabadulni onnan. Tenni akartam valamit, meg akartam próbálni, mert tudtam, hogy még egyszer nem leszek képes elviselni Key megaláztatását. Nem voltam hajlandó a lassú halálra várni, így egy nagy sóhaj kíséretében megszorítottam a pengét, és vékony vágást ejtettem a bal csuklómon.

Felszisszentem. Csöpögött a vérem a padlóra, és iszonyatosan fájt. Lüktetett, feszített, mintha még mindig ott tartanám a kést, pedig már régen kiesett a kezemből. Rászorítottam az ujjaim a csuklómra, és vártam, hogy elmúljon az égető fájdalom.

Nem tudtam megtenni… Ehhez is gyenge voltam. Már a Halálnak sem kellettem.

 .