
Zene: Sunny Hill
– Pray
48. rész
*
Újra megtettem.
A hajam tépve ültem a fürdőkádban. Vártam, hogy
mikor fog végre teljesen kiürülni belőlem a szer. Még éreztem, hogy zsibbad
tőle a fejem, és zakatolni kezdett a szívem, ha csak eszembe jutott, hogy
megint mit tettem Taeminnel.
Hogy
lehettem ennyire hülye?
Volt még két tabletta az előszobaszekrényen, de
tudtam, hogy soha nem fogom használni. Soha
többé! Azt se tudtam, mi az egyáltalán! Mégis voltam olyan hülye, hogy
háromszor is kipróbáljam!
Istenem,
hogy engedhetted meg nekem? Most gyűlölsz?
Meredten bámultam a plafont, s már csak a fejem
látszódott ki a vízből. Vártam, hátha le tudom mosni magamról a bűneim, de
tudtam, hogy lehetetlen…
…
attól csak a Purgatórium lángoló tüze szabadíthat meg.
#
Remegtem.
A fejemben felváltva lökték odébb egymást a
szörnyűnél is szörnyűbb képek, hangok és érzések. A fájdalom, ami még mindig
lüktetett a testemben, olyan volt, mint ha szétszakítottak, majd eldobtak volna
a sarokba, hogy ott haljak bele a fájdalomba.
Könnyek égették a szemeim.
Hogy történhetett meg ez? Ráadásul másodszor…
Kibum egyszer csak felbukkant, letámadott, és megtett mindent, amihez kedve
volt. Csókolt, kapart, harapdált, és közben fájdalmasan, erőszakkal a porba
tiport. Megszégyenített. Megölte a
lelkem.
Fájdalmaim voltak. Nem bírtam felállni, a
fenekem iszonyatosan sajgott, s a könnyek is kigördültek a szememből, amikor
mordulni próbáltam. A bőröm égett, ahol hozzám ért, a kaparásnyomok olyanok
voltak, mintha a lelkembe vájtak volna velük, s a csókok emlékei úgy gyötörtek,
mintha démonok szívnák ki rajta keresztül az erőt a testéből, mely ernyedt volt
és hasznavehetetlen.
Nem bírtam mozdulni.
Úgy éreztem magam, mint akit félholtra vertek. A
tüdőm szaggatottan vette a levegőt, s elkeseredetten sírtam fel a
reménytelenségtől, ahogy ott ültem a szobám ajtaja előtt a padlón, majdnem
teljesen meztelenül. A nadrágomban csak az egyik lábam volt benne, s a gyűrött
ingem is kigombolva lógott le a vállaimról a testem mellett.
Láttam a testem, és elfogott a hányinger, amikor
végignéztem magamon… Folyton eszembe jutott, mit tett velem Kibum, mintha egy
soha el nem halkuló, őrjítő visszhang kiabálta volna a fülembe: Megerőszakoltak. S a hang csak
ismétlődött, és megállás nélkül kántálta a borzasztó tényt.
Áldozat
voltam.
Gyenge voltam, kimerült, esetlen és összetört.
Mint egy törött játékszer, úgy feküdtem a padlón.
Hangos zokogás tört elő belőlem.
Olyan érzés lüktetett bennem, mintha meghaltam
volna, s az utolsó szívveréseimet hallanám erővel dübörögni a mellkasomban.
Mintha a lelkem cserben hagyta volna azt a meggyalázott testet, s kívülről
nézve ujjal mutogatva nevetett volna rajta.
Egyedül voltam.
A halál mégsem jött értem, hiába vártam. A
szívverésem lelassult, a légzésem idővel normális lett, és az arcomról is
felszáradtak a könnyeim. Talán a fejemet feszítő sokkos zsibbadtságnak
köszönhettem, de már a fájdalmat sem éreztem olyan erősnek…
Lassan megmozdultam. Az izmaimba hasított a
fájdalom, de le tudtam győzni… folytattam a mozdulatot, és a könyökömre
támaszkodva oldalra fordultam. Lomha és nehézkes volt a mozgásom, kicsit sem
emlékeztetett a kecses táncosra, aki pár napja voltam. Az az ember meghalt. Helyette már csak én vagyok, Taemin, az a fiú, aki hagyta, hogy
összetörjék…
Nemsokára már a padlón térdepeltem, és a
mellettem lévő ajtófélfán kerestem a fogást, hogy fel bírjak állni.
Mikor sikerült feltérdelnem, a falba kapaszkodva
húztam még feljebb magam, hogy képes legyek felállni, hogy lépni tudjak. Hogy
túl tudjak lépni az egészen.
Lassú, akadozó léptekkel a konyhába vonszoltam magam.
A konyhaszekrénybe kapaszkodva a csaphoz mentem, és egy poharat teli töltöttem
vízzel, s abban reménykedve ittam meg, hogy attól majd jobb lesz. Persze napok
óta nem volt jobb tőle semmi, és már a gyomromat is mardosta az éhség, mivel ez
volt a második nap, hogy nem ettem egy falatot sem… voltak pillanatok, amikor
már hányingerem volt az éhségtől. Tudtam, hogy ha nem jutok ki elég gyorsan a
saját lakásomból, abba belehalhatok…
Aztán eszembe jutott valami.
Miért
várnék addig?
Odébb léptem, hogy elérjem a fiókokat. Tény, nem
sok dolog volt a konyhámban, mivel szinte soha nem használtam, de evőeszközeim
azért voltak. Beletúrtam a fiókba, és megkerestem a legélesebb kést, amit
találtam.
A történtek után nyugtató volt a kezemben érezni
a markolatot. Megszorítottam, amennyire bírtam, majd mély sóhaj hagyta el a
számat.
Hezitáltam. Gondolkodtam, hogy megtegyem-e. Soha
nem gondoltam még öngyilkosságra, de akkor olyan kényelmes megoldásnak tűnt. Csak néhány karcolás… ennyi kell, és
vége. Nincs több erőszak, nincs több fájdalom, nincs több szégyen.
Csak
pár karcolás kell… talán nem is fájna…
Forgattam a kezemben a markolatot. Figyeltem,
ahol a kés éles pengéjén táncol a fény. Olyan tiszta volt, makulátlan.
Emlékszem, alig használtam. A bátyám adta nekem, amikor elköltöztem tőle, hogy
vészhelyzet esetére legyen nálam.
Bár ő nyilvánvalóan nem ezt értette
„vészhelyzet” alatt. Biztos voltam benne, hogy üvöltve tépné ki a kezemből, ha
meglátná, mire készülök, és nem érdekelné, hogy megsérti-e magát vele – csak
nekem ne essen bajom.
Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Ha Jinki ezt látná…
Megpróbáltam felidézni a vele kapcsolatos utolsó
emlékem – telefonáltunk, azt mondta látogassak haza ezen a hétvégén, mert
családi ünneplés lesz. Nem mentem, mert gyengének tartottam és szégyelltem
magam Kibum csókja miatt. Ha tudtam volna, hogy mi vár rám az otthonomban,
biztosan nem maradtam volna a városban… Ha tudtam volna…
A szemeim összeszorítva törtek elő belőlem a
könnyeim. A kés megremegett a kezemben, amit utána a csuklómhoz illesztve
tartottam egy kis ideig. Még ekkor is csak gondolkodtam, hogy megéri-e…
Ha
megteszem, Pokolra jutok?
Nem érdekelt, csak ki akartam szabadulni onnan.
Tenni akartam valamit, meg akartam próbálni, mert tudtam, hogy még egyszer nem
leszek képes elviselni Key megaláztatását. Nem voltam hajlandó a lassú halálra
várni, így egy nagy sóhaj kíséretében megszorítottam a pengét, és vékony vágást
ejtettem a bal csuklómon.
Felszisszentem. Csöpögött a vérem a padlóra, és
iszonyatosan fájt. Lüktetett, feszített, mintha még mindig ott tartanám a kést,
pedig már régen kiesett a kezemből. Rászorítottam az ujjaim a csuklómra, és
vártam, hogy elmúljon az égető fájdalom.
Nem
tudtam megtenni… Ehhez is gyenge voltam. Már a Halálnak sem kellettem.
.
7 megjegyzés:
Sírooook ;____; neeeee Taeminnie!!!!! Neeeeeeee kérlek!!! Ez emberkínzás T^T én is mindjárt meghalok...
( de emellett hihetetlen jó *-------* imádom az egészet!!!! Köszi !!!)
Szia, Fanni, köszönöm szépen, és azt is, hogy írtál! ^__^
Hát ez....Hát ez durva. ._. Szegény Taemin :'( Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fogsz ebből kihozni. :) Alig várom a folytatást :3
AJJJJ.... De hát miért nem kér segítséget Taemin?! Rögtön öngyilkosság? Ne már!
Nem tud segítséget kérni, Key még előző nap elvitte a laptopját is ^^''''
Ne már! :-) Ez nem lehet igaz! Key mit tettél szerencsétlen sráccal?! Via te meg mit művelsz velünk folyton!!! :-(
Eszméletlen nehéz feldolgozni a két sík egymásutáni váltakozását. De te mindkettőt annyira gyönyörűen írtad le, hogy rabul ejtette a szívemet. *-* Még Taemin fájdalmát is olyan költői szóhasználattal, olyan művészien fogalmaztad meg, hogy csak ámulni tudok. Ismétlem magam, de ez a rész is gyönyörű volt, a maga elborzasztó és kegyetlen valóságával.
Megjegyzés küldése