51. rész

Zene: Lights – Face up

https://www.youtube.com/watch?v=dtgMSidl1zU

51. rész

*

Miután átvészeltem a csütörtöki napot a munkahelyemen, melyet végig a főnököm ítélkező tekintete kísért, amiért miattam át kellett szerveznie a terveit, szinte menekültem kifelé az irodából. Még be se szálltam a kocsiba, de már hívtam is Taemint, hogy megkérdezzem, ráér-e délután, így másfél órával később átjött hozzám.

Verdesni kezdett a szívem, amikor megszólalt a csengő. Ajtót nyitottam, aztán amikor megláttam a gyönyörű, ragyogó arcát, azonnal feléledt bennem a vágy, hogy megérintsem – és nem is tettem másként.

- Úgy hiányoztál – sóhajtottam, amikor az ajkaink szétváltak az üdvözlő csókunkból. Megfogtam a kezét, és gyengéden behúztam őt a lakásba. – Ülj csak le!

A nappaliba vezettem, ahol a dohányzóasztalra már kikészítettem néhány poharat, egy kevés vizet, és még egy üveget.

- Soju? Le akarsz itatni? – sandán nézett rám, de közben mosolygott.

- Ünnepelni akarok veled! Mivel reggel sietnem kellett, és semmire se volt idő.

- Mindent értek – vigyorgott és elvette tőlem a poharát. – Egészségedre, és örülök, hogy sikerült találkoznom veled, Kibum.

- Hát még én! – szóltam, majd egy koccintás után mindketten felhajtottuk az italt. – Ma alig tudtam odafigyelni, amíg dolgoztam, végig rajtad járt az eszem… Annyira hihetetlen… még álmaimban se hittem, hogy valaha megkaphatlak. – Gyengéden elnevettem magam és megcirógattam az ölében nyugvó kezét.

- Talán a sors akarta így.

- Nem hiszek a sorsban. Még mindig nem.

- Miért nem? Akkor miben hiszel? – kíváncsian az arcomba nézett, a szája sarkában ott bujkált a huncut mosolya, de próbáltam nem arra figyelni.

- A szerencsében, azt hiszem… A sors nem elég rugalmas az én elképzeléseimhez. Félek, hogy valami rossz van nekem megírva, így kényelmesebb nem hinni benne.

- Miért lenne neked valami rossz megírva? Az álmaid miatt?

Eszembe jutottak azok a hideg, elidegenedett rémképek, amiket az álmaimban láttam. Amikor elmondtam Taeminnek, hogy mennyire kikészítenek az éjszakák, akkor kezdett el nagyon komolyan közeledni felém, és végül az ágyban végeztük. Elfeledtette velem a problémám egy időre, de most újra felszínre tört az a kellemetlen szorongó érzés…

- Nem tudom. – Megvontam a vállam. – Csak félek, hogy egyszer rosszra fordul az életem, és nem tudok majd semmit tenni ellene…

- Ne félj ettől – mosolygott rám. – Jó ember vagy, tehát jó dolgoknak kell történnie veled.

Felfelé görbült a szám sarka erre a naiv gondolatra. Tudtam, hogy ha jó ember vagyok, ha rossz, ugyanúgy pokollá válhat az életem, és nem kell hozzá más, csak egy óvatlan lépés, egy rosszul megválasztott pillanat.

- Szerintem létezik a sors. – Elgondolkodva szólalt meg ismét. – Képzeld el, hogy ha nem lenne, talán sosem találkoztunk volna. Amióta ismerlek sok minden változott az életemben. Olyan dolgok, amiket másnak nem sikerült megváltoztatni. Szerintem nekem szükségem volt arra, hogy megismerhesselek téged, és ez annyira sorsszerűnek tűnik…

- Akkor a sors miatt mondtál nekem igent? – Egy kicsit letörtem, amikor erre gondoltam.

- Nem, az a saját döntésem volt, ezt az utat én választottam. Csak azt gondolom, hogy találkoznunk kellett. Azt, hogy végül összejöttem veled, már nem a sors dolga, hanem az én döntésem. Két napig gondolkodtam rajta!

Kuncogni kezdtem. – Az érdekes két nap lehetett…

- Az volt. Talán még életemben nem gondolkodtam annyit, mint akkor. Első éjjel elaludni is alig tudtam… Ne nevess, tényleg nehéz volt! – kézfejével a vállamra ütött, míg én próbáltam moderálni az arcvonásaim. – Azon gondolkodtam, hogy ez hogy kerülhette el a figyelmem, és hogy miért velem történik ilyesmi. Aztán eszembe jutott, hogy addig is a barátomnak tartottalak, és hogy téged a kezdetektől érdekelt, mi van velem, szóval szép lassan arra jutottam, hogy adnom kell neked egy esélyt, nem lökhetlek el magamtól. Bár furcsálltam a döntésem, mégis helyesnek éreztem. Később hívtál, hogy találkozzunk, és akkor már tudtam, hogy nem utasítalak el magamtól, aztán azt mondtad, hogy szeretsz, és… teljesen összezavartál.

Még a szemeim is elmosolyodtak, miközben hallgattam, amiket mondott. – Mégsem hazudhattam…

Ekkor ő nézett fel rám nagy, kíváncsi szemekkel. Az állához értem, hogy odahajolva finom csókot adhassak neki. Minden szeretetemet próbáltam belesűríteni abba az egy érintésbe, mikor rájöttem, hogy ez lehetetlen.

Lassan nyitotta ki a szemeit, és pislogott rám párat, amikor elengedtem az ajkait.

- Tudod… olyan nehéz elhinni, hogy te létezel… – mondtam halkan. Felemelt szemöldökkel és kissé elkerekedett szemmel nézett rám. – Akárhányszor veled vagyok… olyan álomszerű az élmény. Olyan, mintha csak elképzeltelek volna.

- Pedig itt vagyok. Élek és létezem, erről biztosíthatlak. Még gyerekkori képeim is vannak! – Elvigyorodtunk mindketten. – De most komolyan. Miért gondolod ezt?

- Rajtad minden olyan… hát… lényegében tökéletes. – Halkan kuncogott egyet, de én folytattam. – Imádom, ahogy táncolsz, jól nézel ki, állati jó barát vagy, akiben meg tudok bízni, istenien csókolsz, és az ágyban is csodás vagy! Vannak még egyéb jó tulajdonságaid is?

Nevetett. – Key… te tényleg szeretsz engem.

- Ez nyilvánvaló!

Megpuszilta a számat. – Köszönöm.

- Micsodát?

- Az érzéseidet… azt, hogy törődsz velem, és hogy ilyen őszinte vagy. Mindent. Jól esik, hogy így gondolsz rám, de tudd, hogy tökéletes ember nem létezik.

- Ahhoz, hogy ezt elhiggyem, látnom kéne egy-két hibádat! De nem látok semmit.

#

Amikor Keyvel vagyok, mindig megfeledkezek Minhoról. Így volt ez aznap is. Sokat beszélgettünk, s csak élveztem, ahogyan szeretett, még így is, hogy az én érzelmeim még nem voltak olyan mélyek, mint az övéi. Mikor elindultam haza, felajánlotta, hogy hazavisz, de mondtam, hogy erre semmi szükség, főleg nem az után, hogy koccintottunk néhányszor. Végül egy hosszú csókkal engedett el, aztán becsukódott mögöttem a hatos lakás ajtaja.

Szerettem Key csókjait. Lágyak és könnyedek voltak, mintha frissítő, puha eperbe haraptam volna, amelyből az ember képes akármennyit megenni. Szerettem, amikor a pici, formás ajkai hozzám értek, és kellemes, bizsergető érzést hagytak maguk után.

A liftbe érve rögtön igazgatni kezdtem a kissé összetúrt hajamat, majd az utcára érve a sarkon lévő buszmegálló felé indultam. Nem sokkal később felpattantam egy buszra, ami hazáig vitt.

Csak bámultam kifelé az ablakon, s ahogy távolodtam Kibumtól, úgy egyre többször jutott eszembe Minho. Tudtam, hogy el kéne mondanom neki a helyzetet, de féltem, hogyan reagálna rá. Hyunwoonak szívesebben elmondtam volna, viszont attól tartottam, hogy egyszer véletlenül elszólja magát – talán pont részegen. Azt végképp nem akartam, hogy Minho ne tőlem tudja meg.

Ennyit igazán megérdemelt. A testvérem után a legjobb barátom volt.

Úgy döntöttem, még egy ideig hallgatok a kapcsolatomról a barátaim előtt. Jobb, ha nem tudják. Nem tudtam, hogyan reagálnának rá, szóval inkább elhallgattam mindent.

Jobb a békesség.

 .