52. rész

Zene: Thousand Foot Krutch – I get wicked

http://www.youtube.com/watch?v=yLUosB8s3us

52. rész

*

Kulcsok fordultak a zárakban. Már olyan rutinosan nyitottam ki őket, mintha a saját lakásomba készültem volna bemenni. Mikor végeztem az utolsóval, beléptem, és visszakulcsoltam a fő zárat.

Megfordultam, de Taemin nem volt a nappaliban. Gondoltam, hogy vagy a szobájában, vagy a fürdőben van, de nem akartam zavarni. Igazából a pofámról is majd’ le sült a bőr már akkor is, amikor arra gondoltam, hogy találkoznom kell vele. Jobban örültem volna, ha alszik, akkor elkerülhettem volna egy előre láthatólag kínos beszélgetést.

A konyhaasztalhoz léptem, és letettem rá a szatyrot, amit a kezemben hoztam. Étel volt benne, friss rizs és hús. Csendben letettem, próbáltam hangtalan maradni, ám ekkor meghallottam a hangját, ami a szobája ajtajától érkezett.

- Mit keresel itt már megint?

A hangja fagyos volt, mint egy jégcsap, bennem is megfagyott a vér tőle egy pillanatra.

- Csak… hoztam neked ennivalót. – A suttogásom alig volt hangosabb egy légy távoli zümmögésénél, de ő hallotta. – Napok óta nem ettél semmit…

- Igazán? Fel se tűnt…

Nem válaszoltam, inkább próbáltam volna láthatatlanná válni, de folyamatosan éreztem a hátamon, ahogy beleszúrt a tekintetével, mintha egy késsel tette volna – s még meg is forgatta bennem a következő kérdésével:

- Mi az, most nem kezdesz ki velem? – kérdezte ugyanolyan gúnyosan a szobája ajtajából.

Nagyot kellett nyelnem, mielőtt ki tudtam nyitni a számat, hogy válaszoljak.

- Nem, Taemin. Soha többé nem fogok olyan szörnyűséget tenni veled… soha…

- Értem, most már szörnyűségről beszélünk. Tegnap még mintha azt mondtad volna, hogy ami ennyire jó, az biztosan nekem is állatira jól esett. Hát tudd meg, kurvára nem esett jól! Egyik sem. Főleg az a része nem, amikor gyáván magad mögött hagytál, és én órákig mozdulni se tudtam a fájdalomtól!

- Kérlek… – leheltem – hagyd abba…

- Hagyjam abba? Te abbahagytad? Mondd csak, mégis miért járnék a kedvedben, amikor te is gátlástalanul megszégyenítettél? KÉTSZER! És még csak azt sem hallottam tőled, hogy legalább sajnálnád… nem, mintha mennék vele valamire…

- Ezért jöttem. Bocsánatot kérni. Tudom, hogy úgysem fogod megbocsájtani, de ki kell mondanom, különben megőrülök! Sajnálom, Taemin! Ha tehetném, visszatekerném az időt, és soha nem tennék veled ilyet! Te nem ezt érdemled…

- Legalább egy dologban egyetértünk.

Ellökte magát a faltól – attól a faltól, ahol előző nap újra elveszítettem a fejem – és tett pár lépést előre. Kivette a háta mögül a kezét, s csak ekkor láttam meg, hogy a bal keze be van kötözve.

Féltem, hogy én csináltam vele valamit…

- Mi történt a kezeddel?

- Semmi különös. Csak az egyik kés megtámadta a csuklómat, miután itt hagytál. Tök fura, nem?

- Taemin, te…? Úristen, te…!

- Megpróbáltam felvágni, igen. Baj? Zavar téged? Azt hiszed, hogy azért, mert tönkretettél, csak neked van jogod kárt tenni a testemben?

- É-én nem, de… miért csináltad ezt?

- Miért ne csináltam volna?

- Taemin, előtted az élet, miért akarod eldobni magadtól?

- Mondhatom, fényes jövő vár rám a lakásomba zárva…

Összeszorult a torkom. A sírás kerülgetett, de erősnek kellett lennem. Annyi kérdésem volt, annyi mindent szerettem volna mondani – nem hagyhattam el magam.

Össze kellett szednem magam, hogy fel tudjam tenni a kérdést, ami hirtelen az eszembe jutott:

- Az iskolából nem kerestek?

- Honnan tudjam? Elhagytam a telefonom. – Nagyot nyeltem, amikor ezt mondta. Szinte el is felejtettem. Át se gondoltam a kérdést… – Pedig érdekelt volna, hogy tegnap hányszor hívtak, amikor látták, hogy nem jelenek meg a saját óráimon…

- B-b-bocsánat!

Megforgatta az erektől vörös szemeit, majd megrántotta a vállát, mintha nem is érdekelné, pedig ugyanúgy érdekelte, csak a tehetetlenség túl erős volt hozzá.

- Most hogyhogy nem vettél be semmit? – kérdezte hirtelen.

Rám nézett, a tekintetében égett a gyilkos tűz. Legszívesebben megölt volna, de láttam a szemében, hogy nem tudná ezt elkövetni ellenem. Hiába voltak borzalmas gondolatai, ő akkor sem volt olyan rémes, mint én, hogy meg is tegye…

Egy pillanatra el is kalandoztam, ahogy ezen merengtem, és csak a szúrós tekintete emlékeztetett a feltett kérdésére.

- M-mi?

- Nem vettél be semmit. Tiszta vagy. Miért?

- Már mondtam, Taemin. Szörnyűségeket tettem veled, és nem fogom többé megtenni.

Láttam rajta, hogy ezzel megleptem. Már tudta, hogyan érzek iránta, és tisztában volt vele, mire vagyok képes, ha nem vagyok beszámítható. Ráadásul tudta, hogy még van két tablettám, de azt nem, hogy nem akarom használni.

- Hogyhogy? Csak nem megsajnáltál? Kicsit elkéstél vele…

Sóhajtottam.

- Nem érdemelted azt, amit tettem veled. Soha nem szabadott volna arra kényszerítenem téged, amit nem akarsz, főleg nem ilyesmire. Nagyon sajnálom, Taemin. Meg fogsz tudni valaha bocsájtani?

Felvont szemöldökei alól nézett rám. A kezei a teste mellett lógtak, a szemei kissé elkerekedtek, majd egy sóhaj után lazított a tartásán. Egy pillanatra újra megcsillant a szemében a gyilkos tűz, aztán lassan beszélni kezdett:

- Tudod, Kibum… a napokban azt álmodtam, hogy… kedvellek téged. Tök furcsa érzés. Aztán felébredek, és a fejemet a párnába szorítva üvöltök, hogy hogy juthat egyáltalán ilyesmi őrültség az eszembe…

Olyan volt, mintha a gyomromba taposott volna. Összeszorítottam a szám, pislogtam néhányat, majd kifújtam a levegőt. Tudtam, hogy gyűlöl, ez nem volt meglepő. Viszont neki is olyan álmai voltak, mint nekem. Talán… talán ugyanazok.

Elengedtem az asztalt, hátrébb léptem, és az ajtó felé indultam. A kulcs már a kezemben volt, a hátamban éreztem Taemin tekintetét, aztán kinyitottam az ajtót, és még egy utolsót visszaszóltam.

- A kaját edd meg. Nagyon le fogsz gyengülni, ha nem eszel. – Aztán kifelé indultam.

- Hé! – az ajtó felé sietett, de túl lassú volt. – A kulcsok! – kiabálta végül. – Hagyd itt őket! Hallod?

Mikor az ajtóhoz ért, a fő zárat már bekulcsoltam, és csak a nagyon halk dörömbölését hallottam a hangszigetelt ajtó túloldaláról.

 .