61. rész

Zene: Daughtry – It's not over

https://www.youtube.com/watch?v=pFP_jcY_MLc

61. rész

#

Zihálva tértem magamhoz az ágyamban. A kezeim görcsösen markolták a párnát a fejem alatt, a testem kitekeredett pózban feküdt a félig lerugdosott takaró alatt, s úgy éreztem, menekülnöm kell.

Már megint ugyanaz.

Egy nagy sóhaj kíséretében fúrtam a fejem a párnába. Zaklatott voltam, a szívem még mindig úgy vert, mintha futottam volna. Nem akartam ezt, nem akartam álmodni, nem akartam, hogy minden éjjel szembesülnöm kelljen valamivel, ami tönkretesz.

Aznap este nem ugyanazt álmodtam, mint korábban. A lelki szemeim előtt volt, amikor egy arc nélküli ember gyűrt le az ágyamon, majd ugyanez az alak Key arcát magára öltve ugyanazt megtette velem még egyszer.

De ez a mai más volt… most máshol és másképp történt. Zakatoltak a fejemben a gondolatok, és hiába próbáltam kizárni, az emlékeim közé furakodott egy kép – egy olyan kép, ami talán még az eddigieknél is vehemensebb volt…

Amikor végül újra felidéztem az álmot, megint Keyt láttam. Emlékeztem az arca összes vonására, ahogy őrült mosolyra húzódott a szája, aztán a falnak nyomott, alattam pedig összecsuklottak a lábaim. Végül a lakásom padlóján tépte le rólam a ruháim és újra magáévá tett.

Nem értettem, hogy valami, ami annyira jó, mint egy szerelmes együttlét, hogyan válhat ilyen erőszakos borzalommá… de amit végképp nem értettem, hogy miért álmodtam ezt, és hogy honnan jönnek ezek az álmok… Miért kísértenek napok óta folyamatosan?

Megráztam a fejem, ezzel akartam elérni, hogy a furcsánál furcsább gondolatok és látomások eltűnjenek a gondolataim közül.

Felültem, majd rögtön a fejemhez kaptam – csak ekkor éreztem meg a tompa, de erőteljes fájdalmat. Eszembe jutottak az előző este emlékei, ahogy Hyunwoo és Minho sorra hozták az asztalunkhoz a teli poharakat. Persze engem vágott fejbe először… valószínűleg rettentő vicces lehettem, mert csak arra emlékszem, hogy ők rajtam nevettek, én pedig rajtuk.

Halvány mosolyra görbült a szám. Bár túl sok emlékem nem volt, de szerencsére nem voltak fekete foltok az éjszakában. A fiúk valamikor hajnalban hoztak haza, aztán ők is hazamentek.

A telefonom után nyúltam, hogy megnézzem, mennyi az idő. Délelőtt tíz is elmúlt már, ráadásul egy üzenetet is kaptam Minhotól:

„Hogy vagy? Hívj fel, ha felébredtél.”

Megvontam a vállam, és máris hívtam őt. Az ötödik tárcsahang után vette fel a telefont.

- Szia! Jól vagy?

- Szia – köszöntem én is. – Persze, hogy jól. Ennyire azért nem voltam részeg az este – nevettem.

- Biztos vagy benne? Emlékszel mindenre?

- Aha… nagyjából.

- Arra is, hogy elmondtad Hyunwoo-nak, hogy Kibummal jársz?

Felszaladt a szemöldököm a homlokomon. – Komolyan?

- Aha. Én elmentem italokért, és arra értem vissza, hogy már azt ecseteled neki, hogy Key milyen jól csókol… – A halk kuncogását hallottam a vonal túlvégéről.

- Akkor azt nem álmodtam…?

Felnevetett. – El kell keserítselek, hogy nem. Hyunwoo-t eléggé sokkoltad! – Továbbra is hallottam a hangjában egy kis kuncogást. – Kellett neki egy kis idő, mire feldolgozta.

- Jézusom…! – Egy percre lesápadtam, majd idegesen nevettem bele a telefonba. – Hogy fogadta? Mármint… azon kívül, hogy sokkoltam…

- Kapásból rendelt még két sört magának, egyébként jól, utána már nem volt semmi baja, együtt nevettetek rajta. Ez se rémlik?

- De igen, csak… olyan álomszerű az egész. – Gondolkodóba estem, s közben a számat kezdtem harapdálni. Zavarban voltam. – Akkor Hyunwoo nem utált meg, ugye?

- Dehogy utált… Fura is lenne, ha téged utálna, engem meg nem, nem gondolod? – nevetett.

- De. – Sóhajtottam. – Minho, nem akarsz átjönni?

- Most?

- Aha. Ilyen fájós fejjel még úgyse tudok dolgozni még egy pár óráig, és addig dumálhatnánk.

- Hát… végül is ráérek. Fél óra múlva ott vagyok.

#

Már túl voltam a zuhanyzáson, és a lakásban is összeszedtem az előző esti szétdobált ruháim, majd csengetésre lettem figyelmes, amikor a kávémat kortyolgattam. Letettem az asztalra a csészét, és a bejárathoz mentem.

- Gyere be! – szóltam, ahogy szélesre tártam az ajtót.

- Hú! Fáradtnak nézel ki. Kialudtad te magad? – a mondatok már akkor elhagyták a száját, amikor elsétált mellettem a nappali felé.

- Nem igazán… pedig ennyi piától úgy kellett volna aludnom, mint a tej.

- Miért? Történt valami?

Mosolyogva legyintettem és megráztam a fejem, majd lassan becsuktam az ajtót. – Menjünk a konyhába. Most főztem kávét.

- Ha iszok egy kávét, elmondod, mi van? – Kisvártatva lassan bólintottam egyet. – Oké, akkor kérek egyet – mondta mosolyogva.

Előkaptam még egy csészét, töltöttem neki egy kis kávét, és letettem elé.

- Na? Mi nyomja a kis másnapos lelkét?

Kuncogtam egyet, aztán újra ráncok gyűltek a homlokomon. – Csak az, amit tegnap meséltem. Megint hasonlót álmodtam, mint a múltkor, csak… ez rosszabb volt. És elég ijesztő.

Láttam rajta, hogy valahogyan még őt is rosszul érintette a dolog. Talán csak együtt érzett velem, de még így is láttam a szemében egy szomorkás villanást. Habár meg tudtam érteni, mert fordított helyzetben engem is bántott volna, ha a legjobb barátomat szenvedni látom.

- Nem kéne beszélned erről Key-vel?

- Tegnap reggel óta nem találkoztam vele… de nem hiszem, hogy el tudnám neki mondani.

- Nekem is el tudtad mondani.

- De az… más. Nem a te arcodat láttam azokban a rémes álmokban, hanem az övét. Ráadásul két egymást követő éjszakán. És most ez… eléggé megviselt.

- Akkor mit fogsz csinálni?

- Várok egy kicsit, hátha elmúlik…

A fél szemöldökét magasra emelve nézett rám. – És ha nem múlik el?

- Akkor… hát akkor majd kitalálok valamit.

.