54. rész

Zene: MBLAQ – I should not say

http://www.youtube.com/watch?v=F29o1QkqPtc&feature=player_embedded

54. rész

#

Hitetlenül bámultam az előttem lévő fehér ajtóra. Az öklöm még rajta volt, a fülemben hallottam csengeni az utolsó ütéseim hangját. Magam elé meredtem, s éreztem, hogy pillanatokon belül előbuknak belőlem a könnyek.

Itt hagyott. Megint.

Újabbat ütöttem az ajtóba – ez még nagyobb volt, mint az előzőek. A kezembe belenyilallt a zsibbadt fájdalom, de nem érdekelt. Már megszoktam… megszoktam a fájdalmat. Muszáj volt.

*

Tudtam, hogy lesz egy kínos beszélgetésem az iskolával.

Igazából… rengeteg emberrel lett volna mit megbeszélnem, ami a „kínos” kategóriába illett volna. Rengeteg húzós téma… sőt, rosszabb. Az egész életem eláshattam volna, ha végre őszintén viselkedek…

Ott volt például Jonghyun. Hazudtam neki, ami önmagában nem is lett volna olyan nagy bűn. Máskor is hazudtam már neki – apróságokban. Például amikor másnaposan nyitottam neki ajtót, azt mondtam, hogy este a munkatársaimmal mentem inni. Emlékszem még, hogyan húzta fel a homloka közepéig a szemöldökét… Tudta, hogy utáltam a munkahelyem, és a munkatársaimmal sem voltam kebelbarát, de mivel egy nagy cég irodájában dolgozom, egy kis csúsztatással elhitethettem vele, hogy néhány új emberrel voltam.

Ekkor már úgy tűnt, hisz nekem, és rám hagyja. Általában nem szekált vele, és nem kérdezősködött, ha látta, hogy nem akarom tovább feszegetni. Ezt szerettem benne.

Igazából az ilyen alkalmakkor egyedül buliztam. Pasiztam, ha jobban tetszik. Nem szégyelltem egyetlen pillanatát sem, de az ilyen helyekre nem szerettem egyik hetero haveromat sem magammal rángatni, másmilyen haverjaim pedig igazából sosem voltak.

Néha viszont szükségem volt erre is. Arra, hogy megpróbáljam, hátha sikerül nekem is találnom magam mellé valakit, aminek végeredményeként több alkalommal keveredtem egyéjszakás kalandokba. Nem túl sokszor, de azért előfordult ez is. Ehhez pedig semmi szükségem nem volt egyik haveromra sem.

Ez volt az igazság, amit néha beismertem Jonghyunnak, néha pedig megtartottam magamnak – néha pedig kitalálta, de olyankor sem volt mit szégyellnem előle, sem a többiek elől, amikor poénból elkotyogta nekik. Az életem része volt, és ehhez hozzátartozott egy kevés a diszkrét titkolózásból is.

Nem voltam szent régen sem. Ahogy senki.

A mostani eset viszont nem is hasonlított a régebbi füllentéseimre. Hatalmasat hazudtam, közvetlenül a szemébe, és utáltam az érzést. Csak még egy teher volt a vállaimon. Azt viszont közelről sem sejtettem, hogyan mondhatnám el neki… hogyan mondhatnám el valaha akárkinek is.

Kirázott a hideg.

Gyűlöltem magam.

Egy mélyről feltörő, remegő sóhaj hagyta el a számat, majd a telefonom után nyúltam. Gyorsan kerestem elő a szükséges telefonszámot, és csak a hívásra koncentráltam, nehogy meggondoljam magam. Tudtam, hogy ha inamba száll a bátorságom, akkor később engem fognak megkeresni, az pedig a várhatónál is kellemetlenebbül fog érinteni.

Cselekedj!

Megnyomtam a telefont, és már tárcsáztam is az iskola számát. Kis idő múlva az információn ücsörgő Sohee vette fel.

- Spectrum tánciskola, miben segíthetek?

- Noona… – leheltem. – Szörnyen sajnálom, hogy tegnap nem szóltam… Taeminről van szó.

Úgy megleptem, hogy még a körme csikorgását is hallottam az asztal lapján.

- Mi történt vele? Miért nem jelent meg tegnap? Miért nem veszi fel a telefont? Tegnap mindenki engem zaklatott, és semmit sem tudtam mondani, végül az utolsó csapatot még időben tudtam értesíteni, hogy elmarad az óra; de a versenycsapat nagyon sokat aggódott! Ugye nem sérült meg?

- Noona, nyugodj meg! Megbetegedett, orvos is látta, de meg fog gyógyulni.

- Kórházban van?

- Igen, de nyomatékosan megkért, hogy senkinek ne áruljam el, hol van. Utálja a látogatókat.

- Értem… De… de a hívások? Miért nem vette fel?

- Hétvégén elveszítette a telefonját. A nevében is elnézést kérek a sok aggodalom miatt!

- Semmi gond, inkább köszönöm, hogy felhívtál. A hétre törölni fogom az összes óráját.

- Az nagy segítség lenne. Köszönöm…

- És ugye rendbe fog jönni? A főnök is aggódik érte, ahogy mindenki, a diákjai, a kollégái, még a gondnok is! Így eltűnni nyomtalanul…

- Sajnálom, és még egyszer bocsánat, de csak ma jutott eszembe szólni.

- Semmi gond, Kibum – hallottam a hangján, hogy megkönnyebbült.

- Viszont most le kell tennem. További szép napot!

- Neked is, Kibum. És Taeminnek is.

Mikor elemeltem a fülemtől a telefont, akkor vettem észre, hogy milyen hazug mosoly ül az arcomon. Csak egy maszk, egy álca… egy kövér hazugság.

*

- Key, mi ez a bambulás? Úgy nézel ki, mintha temetésen lennél… – Jokwon hangja ütötte meg a fülem, ahogy oldalra fordult az asztaltól.

- Ha annyira érdekel, azon morfondírozok, hogy hogy tudtatok rábeszélni, hogy jöjjek el egy kártyapartira? Ember, kártyázni se tudok…

- Gyanítom, hogy a behűtött sör miatt jöttél, nem a kártyázásért.

- Naná. – Egy kicsi vigyort varázsoltam az arcomra. Hazug volt ez is. – Viszont egy jó tanács: ha legközelebb házibulit tartasz, valami olyan programot találj ki, ami mindenkinek jó.

- Ott a pia a hűtőben. Az mindenkinek jó.

- Jaj, Key, ne akadékoskodj már! – pattant fel Jaejoong, és Jokwon konyhájába indult velem. – Nem aludtad ki magad? Úgy viselkedsz, mint egy vénasszony. Gyere, legurítunk valami ütőset, az majd letörni azt a fancsali ábrázatodat!

- De akkor tényleg ütős legyen! Ha kevered, se érdekel…

- Jonghyun, Key már megint sokat akar inni! – kiáltott oda az asztalhoz.

- Ne hagyd neki! – kiáltott fel a kártyalapok fölül, és belekortyolt a poharába. – Gyomorrontása van! Vagy nem így van, Kibum?

- De… – sóhajtottam, amin ők nevettek, én pedig gondolatban az arcom kaparásztam. Hogy felejthettem el, hogy az előző nap mit mondtam neki? Key, hogy lehetsz ilyen hülye?

- Azért töltsél neki valamit! – mondta Jokwon a lapjait nézegetve.

- Ja, valami gyengét igyál, attól nem fogsz hányni – tette még hozzá Mir. Elég meglepő volt az ő szájából ilyet hallani, mivel általában ő vedelt a leggátlástalanabbul. De az összes szurkálódás ellenére ő is törődött azzal, hogy mi van velem, aminek ugyan örültem, de közben a szívembe markolt a bűntudat.

- Akkor ebből a rumos valamiből kapsz. – Jaejoong egy kedves mosolyt villantott rám, aztán lecsavarta a kupakot.

Halkan odasúgtam neki. – Azért mehet bele egy kis vodka is…

 .