53. rész

Zene: Jay Park – Do what we do

http://www.youtube.com/watch?v=uDWd60f39t0

53. rész

#

Jól telt el a pénteki óra. Elememben voltam, és ahogy láttam a csapat is. Talán a hétvége varázsa, vagy csak engem tüzeltek fel a hét eseményei, de végre kiegyensúlyozottnak éreztem magam, és ezért nagyon hálás voltam Keynek. Óra végén, amikor a csapat az öltözők ajtaja felé fordult, rá pillantottam a tükörből, vetettem rá egy féloldalas mosolyt, aztán még egy pici kacsintást is megengedtem magamnak.

Tudtam, hogy az iskola közelében vigyáznom kéne az ilyen kis flörtökkel, de akkor nem ment. Még túl élénkek voltak bennem a szerda esti együttlétünk emlékei.

Azt a hosszú, szenvedélyes éjszakát nem volt olyan egyszerű csak úgy félretenni. Az emlékek folyton előtörtek, olyan volt, mintha néhány pillanatra újraélném az egészet, s csak villogtak a szemem előtt az erotikától túlfűtött képek. Korábban sosem gondoltam volna, hogy a szex melegként is ennyire élvezetes tud lenni…

Mosolyogva kortyoltam bele a poharamba, és szórakozottan köszöntem el a diákjaimtól, amikor kisétáltak az ajtón. Mindössze Key mondata ragadta meg a figyelmem egy pillanatra, amikor visszafordult az ajtóban: – A kocsinál megvárlak.

A következő órám kivételesen elmaradt, így csak arra vártam, amíg mindenki kimegy az öltözőből, és bezárhatom a termet, aztán mehetek Kibummal kajálni valahová. Két lány integetve siettek kifelé, és már csak Minho maradt a végére, de ő ahelyett, hogy rögtön kiment volna, inkább megszólított.

- Taemin, beszélhetnénk? – Minho kérdezte az öltöző ajtajából.

- Kicsit sietek, talán jobb lenne máskor…

- Key vár téged?

- Öhm… igen, úgy terveztük, hogy elugrunk valahová. Miért kérded?

- Semmi különös, csak feltűnt, hogy sok időt töltesz vele – felelte mosolyogva. – Figyelj… szólnál neki, hogy várjon tíz percet, nagyon szeretném ezt most megbeszélni veled.

- Hát… rendben. – Fogtam a telefonom, és gyorsan bepötyögtem egy rövid üzenetet.

„Van egy kis dolgom, várj meg! Csak pár perc. T.”

- Kész vagyok. Mondd, mit szeretnél megbeszélni?

- Semmi komoly, csak… amióta elköltöztél a régi lakásodból nem is igazán menünk el sehová szórakozni, és ez nem is zavart, mert azt gondoltam, hogy sokat dolgozol, de feltűnt, hogy Kibummal viszonylag gyakran mész el ide-oda. Nem lehetne, hogy valamikor mi is elmennénk?

- De, persze! – bólogattam. – Holnap szerintem lesz időm, akkor elmehetnénk!

- Nekem megfelel – mosolygott.

- Sajnálom, hogy eddig mellőztelek, Minho, de… azt hittem, talán van valakid, úgyhogy nem akartalak zargatni.

- Nincs senkim, úgyhogy zargass nyugodtan, amikor csak akarsz.

- Jó, rendben! – mosolyodtam el.

- És… figyelj, lehet még egy kérdésem? Remélem, nem sértődsz meg…

- Mondd csak, hallgatlak.

- Ez furcsán fog hangzani, de… van valami közted és Kibum között?

Egy másodpercig megrekedt bennem a levegő, annyira meglepődtem, de próbáltam nem kimutatni, milyen érzéseket váltott ki belőlem a kérdése. Lazán nekidőltem a falnak, és a szemébe nézve feleltem.

- Kibum és köztem…? Mire gondolsz?

Most ő bizonytalanodott el egy kicsit. Egy pillanatra félrenézett, majd zavartan kifejtette a gondolatait:

- Ne érts félre, nem direkt csináltam, de én… hétfőn láttam valamit, és nem tudom, hihetek-e a szememnek. – Kíváncsian vártam, hogyan folytatja. – Nem értél ide, amikorra szoktál, úgyhogy lementem megnézni, hátha jössz, és akkor… láttam, ahogy a parkolóban… megcsókoltad őt, vagy ő téged, nem tudom… Jól láttam?

Amikor kiejtette a száján ezeket a szavakat, olyan érzés volt, mintha a mellkasomba ütöttek volna. Ekkorát dobbant volna a szívem? Így megijesztene egy kérdés?

Hirtelen nem tudtam, mit feleljek, hogyan tálaljam a tényeket a régi barátom előtt, ám minél tovább hallgattam, annál nyilvánvalóbb volt a válaszom. A fejemben kavargó sebes gondolatok közepette arra jutottam, hogy nem hazudhatok neki, sőt, már felesleges is lett volna, olyan hosszúra nyúlt a hallgatásom, így félszegen kimondtam:

- Azt… nos, azt jól láttad. – Nyeltem egyet. – Én csókoltam meg őt.

A válaszom hiába volt már a szavaim előtt is egyértelmű, a nyílt beismerésem hallatán magasra szaladt a szemöldöke és kitágultak a szemei, majd kicsit remegő hangon megszólalt.

- Tényleg? Ti… együtt vagytok, vagy mi…? – Bólogattam. – És… mióta?

- Úgy két hete. Sajnálom, hogy nem mondtam el eddig, terveztem, de annyira friss még, hogy nem akartam, hogy egyelőre az iskolában tudják. Ne haragudj, tényleg csak ez az oka!

- Nyugodj meg, nem haragszom – szélesen elmosolyodott, amitől sokkal könnyebb lett nekem is. Tudtam, hogy az ilyen mosolya mögött nem laknak hamis gondolatok, ez őszinte volt. – Kicsit szokatlan így gondolni erre, de örülök ennek a fordulatnak. Jól érzed magad vele?

- Igen, nagyon.

- Akkor… akkor jó. Köszönöm, hogy elmondtad! A hétvégi bulit pedig majd még megbeszéljük, rendben?

- Ó, igen, persze, rendben! – Az engem ért sokk hatására el is felejtettem, hogy erről is beszélgettünk… – Majd hívj!

- Oké, foglak! Szia!

*

Key már a kocsinál várt, amikor kiszaladtam az épületből. Bepattantam mellé, és félszegen mosolyogva rá néztem. Ő már indította is a kocsit.

- Mi az? – kérdezte, de csak megráztam a fejem. – Mi dolgod volt?

- Minhoval beszéltem néhány szót.

Oldalra sandítva láttam, hogy felvonja a szemöldökét. – Miről?

- Hát… – egy pillanatra beharaptam a szám, mert úgy sejtettem, hogy nem fog neki tetszeni, amit mondani készülök. – Tulajdonképpen rólunk.

Rögtön felém kapta a fejét. Ahelyett, hogy szétnézett volna az úton, inkább engem vizslatott pár másodpercig, és csak utána szentelte újra a figyelmét a vezetésnek.

- Rólunk?

- Azt mondta, látta, amikor megcsókoltalak itt, a parkolóban. Érdeklődött, hogy jól látta-e, úgyhogy beismertem neki. De ne aggódj, nem lesz belőle probléma, ő a legjobb barátom, nem fogja szétkürtölni a suliban, hogy együtt vagyunk.

Erőteljesebben fújta ki a levegőt, látszódott rajta, hogy sikerült kissé felzaklatni ezzel a hírrel.

- Tudom, hogy nem fogja szétkürtölni… – bökte ki végül.

Elmosolyodtam. – Akkor miért aggódsz?

- Én… nem is tudom, csak… kellemetlenül érintett – felelte, aztán nagyot nyelt.

- Tudod mit? Felejtsük el, jó? Most eszük valami finomat, aztán visszajövök az esti órámra, és este átmegyek hozzád, oké?

Végre egy mosolyt láttam a szája sarkában.

- Ez elég… visszautasíthatatlanul hangzik.

- Tekintsd is annak – nevettem. – De akkor az előző témáról nem ejtünk több szót, rendben?

- Ha ez az ára, akkor rendben.

 .