21. rész
*
A hétfői napom a szokottnál is lassabban
telt. Végig a vasárnapi beszélgetés járt a fejemben, egyszerűen nem bírtam elüldözni,
vagy kiverni onnan, mert folyton visszakúszott a gondolataim közé. Nem tudtam
megszabadulni tőle…
Taemin és Minho múltja… egyszerre
aggasztott és megnyugtatott – bár talán az aggályaim erősebbek voltak.
Egyszerűen hihetetlennek tűnt, képtelenségnek tartottam, hogy Taeminnek semmi
sem tűnt fel évekig, mégis… amikor eszembe jutott Minho tekintete a
táncteremben, az a titkos leselkedő, de szinte már vetkőztető pillantás…
Megráztam a fejem, és a papírjaimra
néztem.
Minho sem hülye – jegyeztem meg magamban.
– Ő sem akarja elijeszteni magától, ő is inkább… a biztonsági zónában maradt.
Ha nem érné meg neki, valószínűleg nem ezt tenné.
A homlokomon kocogtattam a tollam végét. Ki kell vernem a fejemből őket. Már amúgy is
csak pár óra, és találkozom velük – szögeztem le magamban, aztán
sóhajtottam egyet, és folytattam a munkát.
*
- Mi a baj, Key? – kérdezte Taemin a bemelegítés
előtt. Aggódó szemeit rám emelte, s érdeklődve vizslatott. – Olyan letörtnek
tűnsz mostanában.
A
fejem ingattam. Hogy is mondhatnám el…
- Bánt valami?
- Nem szeretnék most beszélni róla – motyogtam
magam elé, majd egy pillanatra rá emeltem a tekintetem, és vetettem felé egy
szomorkás mosolyt. Megveregette a vállam, és biztatóan a szemembe nézett.
- És Jonghyun? Neki elmondtad már?
- Igen… tud róla. – Sóhajtottam. – De nem tud
segíteni. – Felemeltem a fejem, és gyengéden rá mosolyogtam. – Ne aggódj, túl
fogom tenni rajta magam.
- Rendben. Ha meggondolnád magad… nekem
elmondhatod – mondta kedvesen, aztán a csoport felé fordult.
Tudtam,
hogy nem fogom neki elmondani, mégis hogyan mondhatnám el? Csak álljak oda elé,
és közöljem vele, hogy a rövid ismeretségünk ellenére fülig belé szerettem…? Ugyan, dehogy… Viszont jól estek a
szavai.
Mikor elkezdődött az óra, végig Minhot
figyeltem. Nem csinált semmi feltűnőt, leszámítva, hogy párszor a kellőnél egy
picivel tovább legelt a tekintete Taemin más-más testrészein. Szóval csak a
szokásos.
Tudtam, hogy nem szabadott volna ezzel
foglalkoznom, mert csak a kedvemnek ártottam vele, és egy idő után azt vettem
észre, hogy már erőltetni kell a mosolyom. Az órát élveztem, jó volt együtt
táncolni a többiekkel, nem ez volt a gond – a gondolataim tették tönkre a
hangulatomat, amelyektől továbbra is képtelen voltam megszabadulni.
Már csak fél óra volt hátra, amikor Minho
kicsit bicegve odament Taeminhez. Váltottak pár szót, aztán Minho meghajolt és
megszólalt.
- Elnézést
kérek mindenkitől, nem tudom folytatni a próbát, mert a lábam nagyon fáj.
Találkozunk szerdán – biccentett egyet a csapat felé egy kissé fájdalmas
mosollyal az arcán, és az öltözők felé indult.
- Ti
még nem menekültök – fordult hátra mosolyogva Taemin. – Még három nyolcadot
megtanulunk.
Néztem, ahogy Minho elbiceg az öltözők
ajtajáig. Megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, amikor kilépett a képből, valahogy
felszabadultam, mintha kicsit távolabb vitte volna tőlem a problémáimat, hogy
fellélegezhessek. Nem utáltam őt, nem is volt rá okom, így hát hálás voltam
neki, amiért elment.
Óra után boldogan léptem ki az öltözőből,
de amikor megláttam Taemint az asztal mellett ácsorogni, megálltam, és néztem
őt egy kis ideig. A kamerájával foglalkozott, az utolsó felvételt elemezhette.
Megvártam, amíg végez, aztán összecsukta a kis kütyüt és rám nézett.
- Kibum!
Mi az?
- Semmi.
Ma nem mész haza?
- Nem.
Kicsit dolgoznom kell még a gimis csoport koreográfiáján, úgyhogy most maradok.
- Értem
– mosolyodtam el. – Akkor szerdán találkozunk, ugye?
- Hát,
remélem – nevetett.
- Esetleg
nincs kedved meginni egy kávét? – már az ajtóból fordultam vissza.
- Lenne,
de nem lehet. Legközelebb elmegyek – ígérte.
- Rendben
– bólogattam. – Szia!
- Szia!
Egy kis szívfájdalom töltött el, amikor
becsuktam magam után az ajtót, és nem értettem, miért. Megráztam a fejem, és
hazaindultam.
Túlreagálod,
Key… térj észhez.
#
Nem értettem, mi lehet vele. Kicsit
értetlenül néztem az ajtót miután kilépett rajta.
Kibum erős, kitartó és életvidám volt,
amikor megismertem, az első edzésein is zokszó nélkül csinálta, amit kell.
Lelkes volt. Az elmúlt egy hétben viszont valami egyértelműen bántotta, és ez
valahol engem is bántott. Nem azért, mert rosszabbul teljesített, nem, szó sem
volt erről… hanem mert a barátomnak tartottam, aki közel mert hozzám
merészkedni, elfogadott és érdeklődött az életem iránt.
Kedveltem Keyt. Nem régóta ismertem, de a
barátomnak tartottam, és nem akartam elveszíteni. Fájt látni, hogy ennyire maga
alatt van, és nem tud mit kezdeni a problémájával. Ha elmondta volna,
segítettem volna neki, de tudtam, hogy a jelenlegi helyzetemben nem tehetek
semmit.
Meg kellett várnom, amíg kinyílik
előttem.
Egy sóhaj hagyta el a számat. A tükör
felé fordultam, végignéztem magamon, megvontam a vállam. Eldöntöttem, hogy ha
később is így viselkedik majd, akkor beszélek a fejével, aztán lassú
mozdulatokkal táncolni kezdtem.
.