51. rész

Zene: Lights – Face up

https://www.youtube.com/watch?v=dtgMSidl1zU

51. rész

*

Miután átvészeltem a csütörtöki napot a munkahelyemen, melyet végig a főnököm ítélkező tekintete kísért, amiért miattam át kellett szerveznie a terveit, szinte menekültem kifelé az irodából. Még be se szálltam a kocsiba, de már hívtam is Taemint, hogy megkérdezzem, ráér-e délután, így másfél órával később átjött hozzám.

Verdesni kezdett a szívem, amikor megszólalt a csengő. Ajtót nyitottam, aztán amikor megláttam a gyönyörű, ragyogó arcát, azonnal feléledt bennem a vágy, hogy megérintsem – és nem is tettem másként.

- Úgy hiányoztál – sóhajtottam, amikor az ajkaink szétváltak az üdvözlő csókunkból. Megfogtam a kezét, és gyengéden behúztam őt a lakásba. – Ülj csak le!

A nappaliba vezettem, ahol a dohányzóasztalra már kikészítettem néhány poharat, egy kevés vizet, és még egy üveget.

- Soju? Le akarsz itatni? – sandán nézett rám, de közben mosolygott.

- Ünnepelni akarok veled! Mivel reggel sietnem kellett, és semmire se volt idő.

- Mindent értek – vigyorgott és elvette tőlem a poharát. – Egészségedre, és örülök, hogy sikerült találkoznom veled, Kibum.

- Hát még én! – szóltam, majd egy koccintás után mindketten felhajtottuk az italt. – Ma alig tudtam odafigyelni, amíg dolgoztam, végig rajtad járt az eszem… Annyira hihetetlen… még álmaimban se hittem, hogy valaha megkaphatlak. – Gyengéden elnevettem magam és megcirógattam az ölében nyugvó kezét.

- Talán a sors akarta így.

- Nem hiszek a sorsban. Még mindig nem.

- Miért nem? Akkor miben hiszel? – kíváncsian az arcomba nézett, a szája sarkában ott bujkált a huncut mosolya, de próbáltam nem arra figyelni.

- A szerencsében, azt hiszem… A sors nem elég rugalmas az én elképzeléseimhez. Félek, hogy valami rossz van nekem megírva, így kényelmesebb nem hinni benne.

- Miért lenne neked valami rossz megírva? Az álmaid miatt?

Eszembe jutottak azok a hideg, elidegenedett rémképek, amiket az álmaimban láttam. Amikor elmondtam Taeminnek, hogy mennyire kikészítenek az éjszakák, akkor kezdett el nagyon komolyan közeledni felém, és végül az ágyban végeztük. Elfeledtette velem a problémám egy időre, de most újra felszínre tört az a kellemetlen szorongó érzés…

- Nem tudom. – Megvontam a vállam. – Csak félek, hogy egyszer rosszra fordul az életem, és nem tudok majd semmit tenni ellene…

- Ne félj ettől – mosolygott rám. – Jó ember vagy, tehát jó dolgoknak kell történnie veled.

Felfelé görbült a szám sarka erre a naiv gondolatra. Tudtam, hogy ha jó ember vagyok, ha rossz, ugyanúgy pokollá válhat az életem, és nem kell hozzá más, csak egy óvatlan lépés, egy rosszul megválasztott pillanat.

- Szerintem létezik a sors. – Elgondolkodva szólalt meg ismét. – Képzeld el, hogy ha nem lenne, talán sosem találkoztunk volna. Amióta ismerlek sok minden változott az életemben. Olyan dolgok, amiket másnak nem sikerült megváltoztatni. Szerintem nekem szükségem volt arra, hogy megismerhesselek téged, és ez annyira sorsszerűnek tűnik…

- Akkor a sors miatt mondtál nekem igent? – Egy kicsit letörtem, amikor erre gondoltam.

- Nem, az a saját döntésem volt, ezt az utat én választottam. Csak azt gondolom, hogy találkoznunk kellett. Azt, hogy végül összejöttem veled, már nem a sors dolga, hanem az én döntésem. Két napig gondolkodtam rajta!

Kuncogni kezdtem. – Az érdekes két nap lehetett…

- Az volt. Talán még életemben nem gondolkodtam annyit, mint akkor. Első éjjel elaludni is alig tudtam… Ne nevess, tényleg nehéz volt! – kézfejével a vállamra ütött, míg én próbáltam moderálni az arcvonásaim. – Azon gondolkodtam, hogy ez hogy kerülhette el a figyelmem, és hogy miért velem történik ilyesmi. Aztán eszembe jutott, hogy addig is a barátomnak tartottalak, és hogy téged a kezdetektől érdekelt, mi van velem, szóval szép lassan arra jutottam, hogy adnom kell neked egy esélyt, nem lökhetlek el magamtól. Bár furcsálltam a döntésem, mégis helyesnek éreztem. Később hívtál, hogy találkozzunk, és akkor már tudtam, hogy nem utasítalak el magamtól, aztán azt mondtad, hogy szeretsz, és… teljesen összezavartál.

Még a szemeim is elmosolyodtak, miközben hallgattam, amiket mondott. – Mégsem hazudhattam…

Ekkor ő nézett fel rám nagy, kíváncsi szemekkel. Az állához értem, hogy odahajolva finom csókot adhassak neki. Minden szeretetemet próbáltam belesűríteni abba az egy érintésbe, mikor rájöttem, hogy ez lehetetlen.

Lassan nyitotta ki a szemeit, és pislogott rám párat, amikor elengedtem az ajkait.

- Tudod… olyan nehéz elhinni, hogy te létezel… – mondtam halkan. Felemelt szemöldökkel és kissé elkerekedett szemmel nézett rám. – Akárhányszor veled vagyok… olyan álomszerű az élmény. Olyan, mintha csak elképzeltelek volna.

- Pedig itt vagyok. Élek és létezem, erről biztosíthatlak. Még gyerekkori képeim is vannak! – Elvigyorodtunk mindketten. – De most komolyan. Miért gondolod ezt?

- Rajtad minden olyan… hát… lényegében tökéletes. – Halkan kuncogott egyet, de én folytattam. – Imádom, ahogy táncolsz, jól nézel ki, állati jó barát vagy, akiben meg tudok bízni, istenien csókolsz, és az ágyban is csodás vagy! Vannak még egyéb jó tulajdonságaid is?

Nevetett. – Key… te tényleg szeretsz engem.

- Ez nyilvánvaló!

Megpuszilta a számat. – Köszönöm.

- Micsodát?

- Az érzéseidet… azt, hogy törődsz velem, és hogy ilyen őszinte vagy. Mindent. Jól esik, hogy így gondolsz rám, de tudd, hogy tökéletes ember nem létezik.

- Ahhoz, hogy ezt elhiggyem, látnom kéne egy-két hibádat! De nem látok semmit.

#

Amikor Keyvel vagyok, mindig megfeledkezek Minhoról. Így volt ez aznap is. Sokat beszélgettünk, s csak élveztem, ahogyan szeretett, még így is, hogy az én érzelmeim még nem voltak olyan mélyek, mint az övéi. Mikor elindultam haza, felajánlotta, hogy hazavisz, de mondtam, hogy erre semmi szükség, főleg nem az után, hogy koccintottunk néhányszor. Végül egy hosszú csókkal engedett el, aztán becsukódott mögöttem a hatos lakás ajtaja.

Szerettem Key csókjait. Lágyak és könnyedek voltak, mintha frissítő, puha eperbe haraptam volna, amelyből az ember képes akármennyit megenni. Szerettem, amikor a pici, formás ajkai hozzám értek, és kellemes, bizsergető érzést hagytak maguk után.

A liftbe érve rögtön igazgatni kezdtem a kissé összetúrt hajamat, majd az utcára érve a sarkon lévő buszmegálló felé indultam. Nem sokkal később felpattantam egy buszra, ami hazáig vitt.

Csak bámultam kifelé az ablakon, s ahogy távolodtam Kibumtól, úgy egyre többször jutott eszembe Minho. Tudtam, hogy el kéne mondanom neki a helyzetet, de féltem, hogyan reagálna rá. Hyunwoonak szívesebben elmondtam volna, viszont attól tartottam, hogy egyszer véletlenül elszólja magát – talán pont részegen. Azt végképp nem akartam, hogy Minho ne tőlem tudja meg.

Ennyit igazán megérdemelt. A testvérem után a legjobb barátom volt.

Úgy döntöttem, még egy ideig hallgatok a kapcsolatomról a barátaim előtt. Jobb, ha nem tudják. Nem tudtam, hogyan reagálnának rá, szóval inkább elhallgattam mindent.

Jobb a békesség.

 .

50. rész

Zene: Blueneck – Epiphany

http://www.youtube.com/watch?v=WImTh9-m3sQ

50. rész

*

Megint azt álmodtam, hogy Taemin szeretett. Buliztunk, és vadul csókolóztunk, s ő is kívánt engem. A fülemben hallottam visszhangozni a szenvedélytől édes, részeges nyögdécseléseit. Éreztem a simogatását a bőrömön, ahogy belém markolt, és közelebb húzott a testéhez, magára rántott, s a szájával érintett, ahol csak tudott.

Majd váltott a kép, és a nyílt utcán engedte, hogy megcsókoljam. Az iskola parkolója, igen, az volt az a hely. Gyors volt, de édes, mint a méz. Ajkai gyengéden simultak az enyémek közé, s nem löktek el maguktól.

Aztán egy olyan jelenetet láttam, aminek minden bizonnyal az volt a célja, hogy megforgassa bennem a kést. Taemin lakásában voltunk, ami már önmagában felért egy hasba rúgással. Minden rendezett volt, nem úgy, mint amikor legutóbb nála jártam, s mi ketten a nappaliban múlattuk az időt. Hozzám bújt, a testemhez simult, majd megcsókolt, s az ölembe ülve fokozta a szenvedélyt. Kapkodtam a csókjai után, viszonoztam az érintéseit, majd az érzelmektől szédelegve követtem őt a hálószobájába.

Abba a hálószobába.

Az Élet szemen köpése volt az a pillanat, amikor láttam magunkat az ágyra borulni. A csókok szaporodtak, a ruhák elfogytak, a sóhajok egymást kergették, majd megtörtént… Megtörtént, amire a világon a legjobban vágytam – de nem is hasonlított arra, amit a saját valóságomban tapasztaltam. Szeretetteljes volt, nem pedig kényszerített.

Miért kísértenek ezek a képek?

Mikor felébredtem, már szinte kínosan, és egyszerre hisztérikusan nevetve gondoltam vissza ezekre a képekre a fejemben, majd egy dühös mozdulattal töröltem ki a könnyeket a szememből. Annyira nem illett az én valóságomba, olyan idegen volt tőle… Mégis vágytam abba a világba, amit az álmaimban láttam. Akartam azt az életet!

Már egy ideje bámultam a plafont, amikor csengőszót hallottam a bejárat felől. Kelletlenül nyúztam le magamról a takarót. Lassú voltam, így a csengő újra türelmetlenül szólalt meg.

- Megyek már!

Semmi kedvem nem volt semmihez, főleg nem egy látogatóhoz. Kinyitogattam a zárakat, és lassan kitártam az ajtót.

- Ahj… mit akarsz…?

- Ennyire azért ne örülj nekem! – nézett rám vigyorogva Jonghyun.

- Nem vagyok épp beszélgetős hangulatomban… mondd gyorsan, hogy mit szeretnél, ha kérhetem.

- El vagy tűnve, nem is kerestél. Majdnem egy hete nem is láttalak. Aggódtam, ennyi az egész.

- Nos… élek. Azt nem mondom, hogy virulok is, mert láthatod, hogy nem. Most megnyugodtál?

- Nem annyira. Mi történt veled?

- Mire célzol?

- Arra, hogy borzalmasan nézel ki. Történt valami?

Keserűen elnevettem magam.

Hogy történt-e valami? Vajon ha el akarnám mondani neki, hol kezdeném a mesélést? Mióta is titkolóztam előtte? Csak pár napja, igaz…? Mégis annyi minden történt az alatt a pár nap alatt, ami másokkal hónapok alatt sem. Nem csoda, hogy borzalmasan festettem…

- Kösz a bókot, haver.

- Nem válaszoltál. Történt valami? Voltál valahol a hétvégén?

- Jaj, Jonghyun, ne aggódj már… nem ittam meg a kávémat, az történt.

Lemondóan sóhajtott, aztán megfogta a csuklómat, és mélyen a szemembe nézett.

- Nem vagy beteg?

- Talán egy kis gyomorrontás, nem komoly.

- Gyomorrontás? Mitől?

- Fogalmam sincs. Nem nagyon bírok enni, úgyhogy most diétázok; ennyi. Majd elmúlik, nem kell megijedni tőle.

Az egyik hazugságot követte a másik, de ő hitt nekem. Tudtam, hogy nem szabad tagadnom túl sokat, mert azzal csak gyanússá válnék a szemében. Hazudni, torzítani a valóságon egyszerűbb volt, és őt is megnyugtattam, ráadásul így időt nyertem, hogy kicsit összeszedjem magam.

- Hát jó… – sóhajtott. – Te tudod. Biztosan nem kell segítenem semmiben?

- Jonghyun, elég nagyfiú vagyok már, egyedül is be tudom kötni a cipőmet. Nem lesz bajom.

- Rendben. Ne rendeljek kaját?

- Gyomorrontásom van, emlékszel?

- Ah, igaz. Bocsánat, már is elfelejtettem. – Legyintettem, és kedvesen rámosolyogtam a barátomra. Ő egy pillanatra elgondolkodva nézett maga elé, a szemöldökét ráncolta, majd kimondta, ami a fejében járt: – Taemin hogy van?

- Mi?

- Taemin. Ő nem beteg?

- Ő… Hát ő nem. Neki semmi baja. – A mosolyom keserű lett, mint az éretlen citrom, de ő nem vette észre.

- Voltál tegnap táncolni?

- Én… hát, nem… izé…

- Rosszul érezted magad?

- I-i-igen… fájt a gyomrom, nem is tettem ki a lábam a lakásból.

- Ha legközelebb ilyen lesz, szólj nekem, jó?

- Miért?

- Jaj, Kibum! Azért, mert akkor hívok orvost! Tényleg nagyon álmos lehetsz, akkor szoktál ilyen értetlen lenni…

Az álom már akkor kiment a szememből, amikor az állítólagos gyomorrontásomról beszélgettünk, de könnyebb volt tettetni, és továbbra is tartani a látszatot előtte, hazudni, ahogy csak nem szégyelltem, mint bevallani neki a bűneim, amiket még Istennek se mertem volna elismerni…

- Bocsánat, Jonghyun…

- M-most miért?

- Amiért ilyen… értetlen vagyok. Bocsi.

- Egy pillanatra megijesztettél. – Halkan kuncogott egyet. – Semmi baj. Viszont… gondolom éjszakára nem vagy vevő egy italozásra, ugye?

- Eltaláltad…

- Kár, pedig biztosan felvidulnál tőle. Majd ha jobban leszel, szólj, és elmegyünk megint! – Kedvesen mosolygott, amit halványan sikerült viszonoznom.

- Lehet, hogy tényleg jót tenne egy kis alkoholos felejtés…

- Mit akarsz elfelejteni? – Egy másodpercig összevont szemöldökkel nézett rám, a szívem is hatalmasat dobbant azt gyanítva, hogy elszóltam magam, végül mégis megúsztam. – Ja, azt hogy Taemin kikosarazott… bocsi, hirtelen eszembe se jutott.

- I-igen, azt.

- Elmegyek, Kibum. Csak meg akartalak nézni, hogy jól vagy-e még. Pihenj még egy kicsit, aztán ha rosszabbra fordulna a helyzet, menj el orvoshoz! Hívhatsz engem is bármikor.

- Rendben, köszönöm, Jonghyun.

Integetett, majd kilépett a folyosóra, s végül bezáródott mögötte az ajtó. Újra egyedül voltam – szerencsére.

 .

49. rész

Zene: Ed Sheeran – Kiss me

https://www.youtube.com/watch?v=MXL8BEPl-Nw

49. rész

*

Őrületes éjszaka volt.

Mikor reggel magamhoz tértem, nem a saját szobámat láttam, de pár másodperc alatt felismertem a helyet. A derekamat egy kar ölelte lágyan magához, majd mikor hátrafordultam, Taemin békésen alvó, angyali arcát láttam, s ekkor már tudtam, hogy az éjszaka folyamán tényleg a Mennyországban jártam.

Az órára néztem – elég korán volt még, de tudtam, hogy lassan fel kell kelnem, ha nem akarok elkésni a munkából. Ám a gyengéden ölelő kar, és az előző éjszaka emlékei maradásra késztettek.

Meg akartam várni, amíg felébred. Hiszen egy pár voltunk, emiatt nem volt okom arra, hogy hajnalban kiosonjak a lakásáról. Ráadásul az éjszaka történtek után látni akartam az arcát ébredés után, tudni akartam, pontosan hogyan reagál. Azt sejtettem, hogy nem fog meglepődni, mivel józanok voltunk, az én kíváncsiságom mégis hajthatatlan volt.

Lassan megfordultam, hogy szemben legyek vele. Az arca békés volt, a szája egy nagyon picit elnyílt, amiről eszembe jutott, milyen jó lenne megcsókolni, mégsem tettem. Nézegettem őt, miközben aludt, mosolyogtam egy jót, amikor egy kicsit szorosabban ölelt, mintha a játék mackója lennék. Aztán az én kezem is megindult a takaró alatt, s végül a csípőjén állítottam meg a tenyerem, s olyan közel bújtam hozzá, hogy a fejem is könnyedén a nyakába fúrhattam volna. A lábam az övéhez simult, mindenhol éreztem a meztelen bőre érintését, amitől csak még őrültebb módon peregtek a fejemben az emlékek.

Belemosolyogtam a vállába. Láttam a gyönyörű kulcscsontjait, s olyan kívánatosak voltak, így nem bírtam megállni, hogy ne adjak az egyikre egy hosszú csókot, majd amikor elhatalmasodott rajtam a vágy, hogy a nyakát a nyelvemmel kényeztessem, erőszakkal leállítottam magam. Nem akartam felébreszteni – még nem. Még egy kicsit nézni akartam, ahogy békésen alszik.

Végignéztem a testének azon a kis részén, amit láttam a takarótól – el se tudtam hinni, hogy az előző esti események tényleg valósak voltak. Hogy ő és én eggyé váltunk. Hogy ezt ő akarta… hogy akart engem, s még csak kérnem sem kellett.

A „boldogság” szó nem volt elég arra, hogy leírja, mit éreztem. Majd’ szétvetett az öröm. Szinte bizseregtem tőle…

A vállam fölött az órára pillantottam – többet mutatott, mint vártam. Sürgetett az idő, lassan muszáj volt összeszednem magam, és elmenni, különben fennállt a veszélye, hogy elkések a munkából, és még a végén az a dilis főnököm megint kiakad. Nagyon nem volt kedvem egy fejmosáshoz, de tudtam, hogy még azt is szívesen vállalnám, ha cserébe láthatom a Taemin arcán átfutó érzelmeket ébredés után.

Vártam még. Annyira jó volt csak nézni őt hosszú perceken át, és megjegyezni az arcának az összes részletét. Már vagy öt perce nézegettem őt, amikor lassan közelebb bújtam hozzá, és gyengéd csókot nyomtam az ajkaira. Lágyan a hajába túrtam, nem akartam, hogy hirtelen felriadjon, mégis örömmel töltött el, amikor éreztem a mocorgását. Az ajkai lustán az enyémekkel mozogtak – lassú volt, de a maga módján szenvedélyes, majd mikor elváltam tőle, a szemei mosolyogtak.

- Jó reggelt! – suttogtam.

- Neked is…

A párnába fojtott egy ásítást, míg én egy pillanatra se vettem le róla a tekintetem. A számon még éreztem a csók ízét, így lassan beharaptam az alsó ajkam, amit ő is észrevett.

Láttam a szemében, hogy egy másodpercre elgondolkodott, majd édes mosoly jelent meg az arcán, s a kezei egy picit szorosabban öleltek.

- Köszönöm a tegnap estét – mondtam. – Ugye… ugye nem bántad meg?

Egy pillanatra meglepődött, aztán kiszélesedett a mosolya. – Nem gondoltam volna, hogy már most képes leszek megtenni… azt hittem, több időre lesz szükségem. De nem bántam meg. Ráadásul neked is szükséged volt rám!

- De ugye nem csak ezért tetted?

- Nem, Kibum! Élveztem. Nyugodj meg! – megpuszilta az orrom. – Már a hétvégén is majdnem megtörtént, nem emlékszel?

Bólogattam, és mosolyogva pillantottam fel a szemébe.

- Mennyi az idő?

Tényleg! Az idő! El fogok késni!

Felkönyököltem az ágyban.

- Most mi történt?

- Mindjárt el fogok késni a melóból – magyaráztam. – Hová dobáltad a ruháim?

- Itt kell lenniük valahol az ágy mellett…

Felkaptam a farmernadrágom a földről. – Basszus, még haza kell mennem átöltözni!

- Milyen ruha kell?

- Egy ing, és nadrág, és… nyakkendő. És még nem néztem tükörbe, de gondolom egy fésű is…

Szó nélkül felkelt az ágyból. Már nem fedte a takaró, így nyugodtan megnézhettem a meztelen, formás fenekét. A legszebb volt, amit valaha láttam.

- Ez megfelel?

Elkaptam a tekintetem, és a kezében lógó fogasokra néztem, amikor megfordult. Egy fehér ing, sötétkék nadrág, és szürke nyakkendő.

- A tiédben menjek?

- Persze! Nem lesz semmi baja, ha felveszed. Szerintem jók lesznek rád. Úgyhogy csak emiatt ne rohanj haza, mert még többet fogsz késni.

- Köszönöm! – leheltem a ruhákat nézve, amiket az ágy szélére fektetett. Levettem az inget a fogasról, megnéztem a méretezését, majd amikor újra Taeminre pillantottam, ő sajnálatomra már alsógatyában állt. – Nagyon köszönöm! Amint tudom, visszaadom.

- Ráér, nem az az egyetlen – mosolygott.

Lehajoltam, hogy felkapjam a földről az előző esti alsóm. Még szerencsém volt, hogy a próba után zuhanyoztam és átöltöztem, így nem volt kínos ugyanazt a fehérneműt újra magamra húznom, mivel este nem sokat volt rajtam. Felkaptam a nadrágot, utána az inget is, majd odasétáltam hozzá, és megcsókoltam.

- Jól áll neked. – Beletúrt a hajamba, majd pár tincset odébb söpört, hogy normálisan álljon, utána kivette a kezemből a nyakkendőt, átbújtatta a fejemet rajta, és megigazgatta gallér alatt.

- Neked is jól áll ez az egy szál alsó – féloldalasan elmosolyodtam, majd végigsimítottam az említett ruhadarabon, s ezzel a csípője oldalán is. Taemin közelebb húzott a nyakkendőnél fogva, és adott egy gyors csókot.

- Na, menj, túl sokat fogsz késni!

*

A forgalom miatt tizenöt perc késéssel értem be a munkahelyemre, amiért rögtön meg is kaptam a kellő fejmosást – de ez nem volt minden…

- Kibum, mégis hogy néz ki? Mi az a vörös folt a nyakán?

- Bocsánat, én csak…

- Hogy küldjem el így magával a papírokat azoknak a fontos befektetőknek? – panaszkodott, mint mindig. – Jó, nem érdekel, akkor majd valaki más elviszi. Maga pedig mondja meg a barátnőjének, hogy figyeljen oda!

Elfojtottam egy kuncogást. Komoly arccal bólintottam, majd gyorsan elfordultam, hogy végre elvigyorodhassak, s visszamentem az íróasztalomhoz. Mikor leültem, futólag végigsimítottam a folton, ahol előző nap Taemin finom ajkai játszadoztak a bőrömmel. Egy kicsit behunytam a szemem, felidéztem a forró emlékeket, még az ajkaim is mosolyra görbültek. Azóta is alig tudtam elhinni, hogy tényleg megtörtént, és valóságos volt, s nem csak a képzeletem szüleménye, vagy egy újabb rémisztő álomkép.

Szerelmes voltam az előző este minden másodpercébe – annyiszor játszottam vissza, ahányszor csak tudtam, s reméltem, hogy mielőbb örökre belém ég az emléke.

 .