21. rész

Zene: Henry – Trap

https://www.youtube.com/watch?v=UlRqj1ymcVU

21. rész

*

A hétfői napom a szokottnál is lassabban telt. Végig a vasárnapi beszélgetés járt a fejemben, egyszerűen nem bírtam elüldözni, vagy kiverni onnan, mert folyton visszakúszott a gondolataim közé. Nem tudtam megszabadulni tőle…

Taemin és Minho múltja… egyszerre aggasztott és megnyugtatott – bár talán az aggályaim erősebbek voltak. Egyszerűen hihetetlennek tűnt, képtelenségnek tartottam, hogy Taeminnek semmi sem tűnt fel évekig, mégis… amikor eszembe jutott Minho tekintete a táncteremben, az a titkos leselkedő, de szinte már vetkőztető pillantás…

Megráztam a fejem, és a papírjaimra néztem.

Minho sem hülye – jegyeztem meg magamban. – Ő sem akarja elijeszteni magától, ő is inkább… a biztonsági zónában maradt. Ha nem érné meg neki, valószínűleg nem ezt tenné.

A homlokomon kocogtattam a tollam végét. Ki kell vernem a fejemből őket. Már amúgy is csak pár óra, és találkozom velük – szögeztem le magamban, aztán sóhajtottam egyet, és folytattam a munkát.

*

- Mi a baj, Key? – kérdezte Taemin a bemelegítés előtt. Aggódó szemeit rám emelte, s érdeklődve vizslatott. – Olyan letörtnek tűnsz mostanában.

A fejem ingattam. Hogy is mondhatnám el…

- Bánt valami?

- Nem szeretnék most beszélni róla – motyogtam magam elé, majd egy pillanatra rá emeltem a tekintetem, és vetettem felé egy szomorkás mosolyt. Megveregette a vállam, és biztatóan a szemembe nézett.

- És Jonghyun? Neki elmondtad már?

- Igen… tud róla. – Sóhajtottam. – De nem tud segíteni. – Felemeltem a fejem, és gyengéden rá mosolyogtam. – Ne aggódj, túl fogom tenni rajta magam.

- Rendben. Ha meggondolnád magad… nekem elmondhatod – mondta kedvesen, aztán a csoport felé fordult.

Tudtam, hogy nem fogom neki elmondani, mégis hogyan mondhatnám el? Csak álljak oda elé, és közöljem vele, hogy a rövid ismeretségünk ellenére fülig belé szerettem…? Ugyan, dehogy… Viszont jól estek a szavai.

Mikor elkezdődött az óra, végig Minhot figyeltem. Nem csinált semmi feltűnőt, leszámítva, hogy párszor a kellőnél egy picivel tovább legelt a tekintete Taemin más-más testrészein. Szóval csak a szokásos.

Tudtam, hogy nem szabadott volna ezzel foglalkoznom, mert csak a kedvemnek ártottam vele, és egy idő után azt vettem észre, hogy már erőltetni kell a mosolyom. Az órát élveztem, jó volt együtt táncolni a többiekkel, nem ez volt a gond – a gondolataim tették tönkre a hangulatomat, amelyektől továbbra is képtelen voltam megszabadulni.

Már csak fél óra volt hátra, amikor Minho kicsit bicegve odament Taeminhez. Váltottak pár szót, aztán Minho meghajolt és megszólalt.

- Elnézést kérek mindenkitől, nem tudom folytatni a próbát, mert a lábam nagyon fáj. Találkozunk szerdán – biccentett egyet a csapat felé egy kissé fájdalmas mosollyal az arcán, és az öltözők felé indult.

- Ti még nem menekültök – fordult hátra mosolyogva Taemin. – Még három nyolcadot megtanulunk.

Néztem, ahogy Minho elbiceg az öltözők ajtajáig. Megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, amikor kilépett a képből, valahogy felszabadultam, mintha kicsit távolabb vitte volna tőlem a problémáimat, hogy fellélegezhessek. Nem utáltam őt, nem is volt rá okom, így hát hálás voltam neki, amiért elment.

Óra után boldogan léptem ki az öltözőből, de amikor megláttam Taemint az asztal mellett ácsorogni, megálltam, és néztem őt egy kis ideig. A kamerájával foglalkozott, az utolsó felvételt elemezhette. Megvártam, amíg végez, aztán összecsukta a kis kütyüt és rám nézett.

- Kibum! Mi az?

- Semmi. Ma nem mész haza?

- Nem. Kicsit dolgoznom kell még a gimis csoport koreográfiáján, úgyhogy most maradok.

- Értem – mosolyodtam el. – Akkor szerdán találkozunk, ugye?

- Hát, remélem – nevetett.

- Esetleg nincs kedved meginni egy kávét? – már az ajtóból fordultam vissza.

- Lenne, de nem lehet. Legközelebb elmegyek – ígérte.

- Rendben – bólogattam. – Szia!

- Szia!

Egy kis szívfájdalom töltött el, amikor becsuktam magam után az ajtót, és nem értettem, miért. Megráztam a fejem, és hazaindultam.

Túlreagálod, Key… térj észhez.

#

Nem értettem, mi lehet vele. Kicsit értetlenül néztem az ajtót miután kilépett rajta.

Kibum erős, kitartó és életvidám volt, amikor megismertem, az első edzésein is zokszó nélkül csinálta, amit kell. Lelkes volt. Az elmúlt egy hétben viszont valami egyértelműen bántotta, és ez valahol engem is bántott. Nem azért, mert rosszabbul teljesített, nem, szó sem volt erről… hanem mert a barátomnak tartottam, aki közel mert hozzám merészkedni, elfogadott és érdeklődött az életem iránt.

Kedveltem Keyt. Nem régóta ismertem, de a barátomnak tartottam, és nem akartam elveszíteni. Fájt látni, hogy ennyire maga alatt van, és nem tud mit kezdeni a problémájával. Ha elmondta volna, segítettem volna neki, de tudtam, hogy a jelenlegi helyzetemben nem tehetek semmit.

Meg kellett várnom, amíg kinyílik előttem.

Egy sóhaj hagyta el a számat. A tükör felé fordultam, végignéztem magamon, megvontam a vállam. Eldöntöttem, hogy ha később is így viselkedik majd, akkor beszélek a fejével, aztán lassú mozdulatokkal táncolni kezdtem.

.

20. rész

Zene: Justin Timberlake – Loosing my way

http://www.youtube.com/watch?v=SmT2sXTW6Lo

20. rész

*

Vasárnap nem tudtam mit kezdeni magammal a panellakásban.

Éhes voltam és unatkoztam, de nem volt kedvem egyedül elmenni otthonról. Eszembe jutott, hogy előző nap küldtem Taeminnek egy üzenetet, de nem válaszolt rá. Írtam hát neki még egyet, hogy ha van kedve, ebédelhetnénk együtt. Két percen belül megérkezett a válasz – leírta, hol és mikor találkozzunk, én pedig abban a pillanatban rohantam a szekrény elé.

Gyorsan elkészültem, mert nem volt sok időm, de rendesen akartam kinézni. Nem Taeminért – emlékeztettem magam –, hanem magamért. Ez fontos. Szükségem volt erre a gondolatra ahhoz, hogy ne őrüljek meg.

Arra a partszakaszra mentünk, ahol legelőször is voltunk. A szerelmes pároktól kicsit odébb húzódva kerestünk magunknak helyet, így letelepedtünk a parton, a víz mellett, az ölünkbe vettük az ételes dobozainkat, és jóízűen falatozni kezdtünk.

- Még egyszer köszi a pénteket – szólalt meg. – Azt is, hogy hazavittél. Hálás vagyok érte.

- Semmiség.

- Tartozom egyel – mosolyodott el.

- Jaj, ne már… múlt héten engem is hazavittek egyszer, nem nagy ügy.

- Nem baj. Ha gondolod, majd kérhetsz valamit.

A városra mosolyogtam.

- Igazából… lenne valami, amit kérni szeretnék… vagyis inkább kérdezni.

- És mi az?

Elgondolkodtam egy picit. Jó ötlet ezt megkérdezni…?

- Remélem, nem fogod tolakodásnak venni, mert nem azért kérdezem… csak szeretnélek jobban megismerni.

- Nem fogom, mondd csak.

- Szóval… régóta egyedül vagy, és… azt szeretném kérni, hogy… – nyeltem egy aprót, aztán összeszedtem magam, és kiböktem. – Elárulod, miért ment tönkre az előző kapcsolatod?

- Ez egy hosszú történet… – húzta el a szája szélét.

Úgy tűnt, nem szívesen beszél róla. Biztosan nagyon fájt neki, ha azóta se heverte ki…

- Az én hibám volt, magamnak köszönhetem.

- Miért, mit csináltál? Kérlek… szeretném tudni.

Közelebb ültem hozzá, ő pedig egy nagy sóhaj után belekezdett.

- Tudod… szerettem Ahyoungot. Azt én magam sem tudom, mennyire volt ez mély, de akkor nagyon annak éreztem. Másfél évig voltunk együtt, amikor egy nagy baráti társasággal elmentünk bulizni az egyik fiú házibulijába Szilveszterkor. Voltunk legalább ötvenen. Én akkor még új tanár voltam az iskolában, csak fél éve tanítottam, nem is volt sok diákom, szóval az idősebbeket elhívtam, mivel a házigazda azt mondta, hogy bárkit meghívhatunk, aki jó fej. Szóval szóltam nekik, hogy akinek még nincs programja aznapra, az jöjjön el. Páran el is jöttek, én pedig örültem nekik, mert rajtuk kívül nem nagyon ismertem senkit, de Ahyoungnak voltak ismerősei, szóval szétváltunk, és amíg ő a rég nem látott barátaival beszélgetett, addig én a csapatommal dumáltam, és elkezdtünk iszogatni is.

- Van egy olyan sejtésem, hogy ez nem egy vidám lerészegedős történet lesz… – kotyogtam közbe.

Bólintott, aztán folytatta.

- Éjfélkor koccintottunk, akkor még nem volt semmi baj. Az este folytatódott tovább, nekem pedig a fejembe szállt az alkohol, akkor már feloldódtam, akárkivel szóba álltam, olyanokkal is, akikkel akkor találkoztam először, de nem csináltam semmi olyat, amit nem szabadott volna. Vagyis én ezt hittem… csak… sajnos mindig elég naiv voltam, úgyhogy nem vettem észre a jeleket. Így amikor hajnali kettő körül Ahyoung megkeresett, az italos asztalnál talált rám, és… épp egy srác ölelgetett, és visszagondolva… tényleg elég félreérthető volt a helyzet, nagyon közel voltunk egymáshoz. Ahyoung persze félre is értette, és nem hibáztatom…

Lehajtotta a fejét, én pedig szomorúan húztam el a szám sarkát. Belül éreztem valamit, amit talán a kellemes meglepődöttséghez hasonlíthattam volna, de sajnáltam őt. S mikor belegondoltam, hogy a szakítás előtt milyen életvidám lehetett, akkor összeszorult a szívem, hogy én azt az oldalát talán már sosem láthatom.

- Történt is valami azzal a… sráccal?

- Nem. Emlékszem az estére, tudom, hogy ezen kívül semmi nem történt, de Ahyoung mondta, hogy milyen szemekkel nézett rám, és… én a karjaiba omoltam. Nagyon részegek voltunk, én pedig… olyan hülye voltam… – homlokát a tenyerébe támasztotta.

- Szóval Ahyoung otthagyott?

- Igen. Másnap sikerült rávennem, hogy találkozzon velem, de nagyon megsértettem, és nem akart velem túl sokat beszélni, úgyhogy… elkeseredtem. Várnom kellett volna pár napot, és akkor újra próbálkozni, de türelmetlen voltam. Azt akartam, hogy megbocsásson, aztán szépen helyrehozzunk mindent. Ő viszont elküldött, én pedig komolyan vettem, amit mondott, tehát nem kerestem többet, és itt szúrtam el…

- Azóta nem is láttad? – A fejét ingatta. – És a srácot?

- Őt igen. Megbeszéltem vele is, kiderült, hogy félreértés történt. Ő is túl sokat ivott, és… ez lett a vége. Talán a sors akarta így – sóhajtott. – De már mindegy.

- A fiúval szoktál még találkozni? – Lassú bólogatásba kezdett, és meredten bámulta a térdét. – Hogyhogy?

- Most már jóban vagyok vele. Nagyjából egy éve megbeszéltük, hogy elfelejtünk minden kellemetlenséget, azóta barátok vagyunk – felém fordult és elmosolyodott.

- És a sráccal mikor találkozol? Azt mondtad, nem jársz szórakozni, csak velem, meg… várj. – A szemébe néztem, egy pillanatra a levegő is megakadt bennem. – Egy éve… akkor… Taemin, te most Minhoról beszélsz?

- Ne ítéld el emiatt – mondta. Kihúzta magát, aztán megtámaszkodott a térdén. – Semmi rosszat nem tett, sőt, sokat segített nekem azóta. Ne értsd félre, kérlek.

Bólintottam, de nem szóltam semmit.

Minhoról… nos, tudtam, amit tudtam, tisztán emlékeztem a legutóbbi Szilveszterre, ahogy arra is, amikor röviden szájon csókolt egy fiút. A saját szememmel láttam. Taemin talán naiv, és részeg volt, amikor ez történt… de én nem voltam egyik sem.

Továbbra is tartottam a hidegvérű maszkom, nem akartam, hogy lássa a nemtetszésemet. Nem akartam, hogy bármit is lásson abból, ami akkor a fejemben zajlott. Bezárkóztam, hogy még csak sejtelme se legyen róla, mennyire… féltékeny voltam.

Eszembe jutott az a nap, amikor először találkoztam Minhoval az iskolában, s megjelent lelki szemeim előtt a tekintete, amivel Taemint méregette. A napnál is világosabb volt számomra, hogy Minho hasonlóan érez iránta, ahogy én is – talán ugyanúgy szereti, mint én, csak ő sem mert lépni… Taeminnek pedig mindvégig fogalma sem volt az egészről.

Minho és én… ennyire hasonlóak lennénk? És ha így van… biztosan én is azt az utat akarom járni, amit ő? Megtagadni az érzelmeim azért, hogy a közelében lehessek? Hogy a barátja maradhassak?

Ami azt illeti, már régen eldöntöttem. Ezt kellett tennem, ha nem akartam elveszíteni őt. Nem kockáztathattam. Tudtam, hogy inkább titokban tartom az egész világ előtt, és eltűröm, ha néha fájdalmat okoz.

Meg kellett próbálnom, még annak ellenére is, hogy erősen kételkedtem magamban… Vajon tényleg képes vagyok ekkora áldozatra?

 .

19. rész

Zene: Adam Lambert – Chokehold

http://www.youtube.com/watch?v=vaE_7XLzeQw

19. rész

#

Délután keltem fel enyhe fejfájással. Kimásztam az ágyból, aztán szétnéztem a lakásban. A ruháim szétdobáltam, miután Kibum hazahozott, a dzsekim lazán lógott az egyik szék háttámláján, a pólóm a kanapén volt összegyűrődve, a nadrágom pedig a dolgozószoba közepére volt bedobva. Összeszedtem őket, a szennyesbe vittem, és nekiálltam zuhanyozni.

Eszembe jutott az előző este, mire elmosolyodtam, és hagytam, hogy a meleg víz kicsit áztassa a bőröm. Mikor végeztem, a konyhába mentem, csináltam magamnak egy kávét.

Csendesen elmerültem a gondolataim között, amikor megszólalt a csengő. Felkaptam a fejem, kíváncsian néztem az ajtóra, majd felálltam, és kinyitottam az ajtót.

- Boldog születésnapot! – kiáltotta a vendégem szélesen rám mosolyogva, én pedig boldogan viszonoztam neki a gesztust.

- Szia, Jinki! Gyere be!

Átlépte a küszöböt, aztán már indult volna, hogy megöleljen, de helyette egy kérdés szaladt ki a száján.

- Taemin, miért vagy egy szál alsógatyában? – Homlokráncolva nézett végig rajtam. – Csak nem volt itt valaki az éjjel? – vigyorodott el.

- Nem, dehogyis… csak most keltem fel.

- Na, gyere, hadd öleljelek meg! – és már át is karolta a vállam. – Hiányoztál. Most pedig vegyél fel valamit, megvárlak.

A szobámba mentem, előkaptam egy nadrágot és egy inget, közben Jinki odakintről kérdezgetett.

- Anyáékkal beszéltél?

- Aha, tegnap délelőtt felhívtak, felköszöntöttek.

- Nem mondták, hogy menj haza meglátogatni őket?

- Dehogynem – nevettem el magam.

- És hazamész?

- Nem tudom még… Biztos megint valami ismeretlen lánynak akarnak bemutatni, akivel együtt homokoztam az oviban… – Sóhajtottam egyet. – Ehhez nem sok kedvem van, viszont már jó lenne meglátogatni őket. Nagyon rég voltam otthon…

- Csak mondd nekik azt, hogy megismerkedtél itt valakivel, és majd békén hagynak az óvodás-kori ismerősökkel.

- Akkor kérni fogják, hogy vigyem magammal, és mutassam be nekik… – Megigazgattam magamon az inget. – De lehet, hogy jövő hétvégén hazautazok, majd még meglátom, mennyi melóm lesz.

Mikor kiléptem a szobából láttam, hogy ő már helyet foglalt a nappaliban.

- Iszol valamit?

- Valamit tölthetsz, ami a kezedbe akad. – Bólintottam, és már is a pulthoz sétáltam. – És? Hogyhogy ilyen későn keltél? Voltál tegnap valahol?

- Aha, voltam – feleltem vigyorogva. A hűtőhöz mentem, és töltöttem neki egy kis gyümölcslevet.

- Minhoval?

- Nem, most nem vele. Van egy új táncos a csapatban, ő hívott el.

- Örülök – mosolygott. – Egyébként is többet kéne ismerkedned… vagy csak barátkoznod. Nem tesz jót, hogy mindig egyedül ülsz itthon.

- Sose voltam jó ebben, tudod te is.

- Igen, tudom, de… miért nem keresel már egy lányt? Abban jó voltál. Ahyoung sokszor mondta, mennyire szeretett veled lenni. Vagy már a csajozásba is félsz belevágni?

- Amikor szakítottam vele, akkor is majdnem azt terjesztették el rólam, hogy meleg vagyok… – megforgattam a szemem, amikor eszembe jutottak a régi emlékek.

- Azzal te ne foglalkozz – kezével leintett. – Különben se lenne semmi közük hozzá. Senkinek sem tartozol magyarázattal, szóval foglalkozhatnál egy kicsit többet magaddal. Huszonnégy éves vagy, élj egy kicsit! Munkamániás lehetsz harminc év múlva is, de fiatal már nem…

Elmosolyodtam, majd megvontam a vállam. Tök mindegy, mit mond – gondoltam –, ettől még nem fogom felcsípni az első lányt, aki szembe jön velem az utcán.

- És te hogy állsz? Neked nincs kiszemelted?

- A múltkor együtt ebédeltem az egyik kolléganőmmel – mosolygott. – Gyerekorvos, és nagyon kedves. Na meg csinos. Gondolkodtam már rajta, hogy megint el kéne hívnom.

Finoman meglöktem a vállát, ő pedig nevetve ivott bele az italába.

- Ó, majdnem el is felejtettem! – A fejéhez kapott. – Vettem neked ajándékot!

- Ajándékot?

- Persze. – A kanapé mellé hajolt, és felvett egy ajándéktasakot a földről. – Isten éltessen!

Kipakoltam a tartalmát az ölembe – két doboz volt benne, az egyik egy parfümöt rejtett, a másik pedig ékszeres doboznak nézett ki. Kinyitottam, és egy fülbevaló volt benne.

- Azta… – suttogtam. – Ez nagyon tetszik, köszönöm!

- Már régen megvettem, csak mostanáig tartogattam. Gondoltam, hogy örülni fogsz neki!

- Eltaláltad! Ki is cserélem… – szóltam, és már indultam is a dolgozószobába a tükör elé.

- Micsoda táncterem! – hallottam az ajtó felől Jinki hangját, aztán már a tükörben is láttam őt, ahogy bejött, és alaposan körülnézett.

- Bemutatom a dolgozószobám – vigyorogtam hátra a vállam fölött. – Két hónapja rendeztem be. Mit szólsz?

- Azt hogy jó régen nem voltam nálad – nevetett. – Nem éppen a hagyományos értelemben vett dolgozószoba, de tetszik.

- Te vagy a második, aki látja.

- Ki volt az első?

- Kibum. Az új táncos, akivel tegnap elmentünk iszogatni. De hyung… – szólaltam meg tétován – ugye most nem sietsz a kórházba?

- Nem, ma szabadnapom van.

- Akkor menjünk el valahová! Olyan rég nem láttuk egymást, és ki tudja, mikor találkozunk ez után legközelebb.

- Oké, hová szeretnél menni?

- Csak induljunk el valamerre, a többit majd kitaláljuk.

- Rendben, húzd a cipőd.

 .

18. rész

Zene: Daughtry – Supernatural

https://www.youtube.com/watch?v=ZRZIV7pPiF4

18. rész

*

Másnap kipihenten ébredtem fél tíz körül. Összeszedtem magam, buszra ültem, és elmentem Taemin lakása elé az autómért. A buszról küldtem neki egy üzenetet, de nem reagált rá – gondoltam, hogy még talán alszik, úgyhogy nem mentem fel hozzá bekopogni és megnézni, hogy van. Bepattantam a kocsiba, és elmentem bevásárolni.

Mikor hazaértem, kipakoltam mindent az ebédlőasztalomra, aztán a fülemhez emeltem a telefonom, és tárcsáztam.

- Mondd, mi az.

- Jonghyun, kedves, nincs kedved takarítani velem egy kicsit?

- Eltaláltad – morogta kedvetlenül.

- Na és filmezni?

- Hát, nem is tudom…

- És ha azt mondom, hogy vettem sört?

- Jóvátennéd a tegnapit, mi? – nevetett a telefonba.

- Na, átjössz, vagy nem?

- Egy óra múlva ott vagyok. Addig takaríts, hogy nekem kevesebbet kelljen.

*

Jonghyun megint őrületesen kíváncsi volt. Szokásához híven újra abban reménykedett, hogy valami pikáns hírrel szolgálhatok neki, de újfent le kellett lomboznom azzal, hogy csak beszélgettünk.

- Szóval akkor még mindig nem történt semmi? – kérdezte kíváncsian a rövid és túlságosan tömör tájékoztatóm után, de csak a fejem ingattam. – Értem… És azt leszámítva, hogy elszúrtál egy kitűnő lehetőséget, milyen volt tegnap? – kérdezte.

- Hagyd már ezt…

- Ah, fogd be! Tényleg ideális lett volna. Azt mondtad, részeg volt, menni se tudott önállóan, vagyis simán… csinálhattál volna valamit! Aztán ha később szólt volna miatta, foghattad volna arra, hogy te is részeg voltál! Jaj, Kim Kibum… – kissé hőbörgött, közben már elkezdett rendet csinálni az előszobában. Sóhajtott egy nagyot, aztán már jóval nyugodtabban újra megszólalt. – Oké, meséld el, milyen volt.

Szúrós tekintettel néztem a hátára, de inkább legyintettem egyet, és válaszoltam neki.

- Jó volt. Azt mondta, hogy örül, hogy jobban megismerhet engem.

- Hé, ez nagyon jó hír! – A dzsekimmel a kezében fordult vissza, és nézett rám. Végre láttam rajta, hogy ő is lelkesedik. – Akkor most már bátrabb lehetsz! Mondtam én!

- Mi?

- Bátrabb! Tudod… tehetsz néhány lépést.

- Nem. – Magabiztosan megráztam a fejem. – A múltkor elmagyaráztam, hogy nem fogok semmiféle lépést tenni, csak barátkozni – mondtam el újra, miközben a konyhában pakoltam.

- De szereted!

- Nem érdekel, akkor sem. Úgy érzem, hogy ő túl fontos ahhoz, hogy elijesszem.

- Hát… márpedig ha tényleg szereted… akkor úgyis el fogja csavarni a fejed, és majd csak akkor veszed észre, hogy a valami olyat tettél, amit nem terveztél, és akkor már késő.

- Tudod… nem is lenne ezzel baj, ha tudnám, hogy jó vége lesz. De egyelőre semmi sem utal arra, hogy jó vége lenne, úgyhogy igyekszem józanul gondolkodni. – Ledobtam a pultra a konyharuhát ezzel jelezve, hogy lezártam a beszélgetést, de ő tovább folytatta.

- Te tudod – vonta meg a vállát. – Csak tudod én már kétszer voltam szerelmes, és nekem elhiheted: nem olyan könnyű irányítani, mint ahogy te azt gondolod. Erre jobb, ha felkészülsz, mielőtt még kellemetlen meglepetés érne.

- Kösz a tippet. Majd vigyázok.

- Van egy olyan sejtésem, hogy megint a falnak beszélek… – motyogta, de így is tisztán hallottam.

- Jonghyun! Nem érted? A lányokat szereti!

- Honnan tudod? Azt mondtad semmi jel nem utal arra, hogy heteró lenne!

- Ennyi? És akkor már rögtön meleg? Ezt mégis hol olvastad?

- Hát… mint mondtam… semmi sem utal arra, hogy a lányokat szereti – kacsintott, én pedig egy lemondó sóhaj kíséretében elkezdtem elpakolni az elmosott edényeket. – Jaj, Key, ne csináld már! Úgy viselkedsz, mintha te nem éreznéd át a helyzetet! Az átlagember nem dicsekszik el vele, hogy meleg, főleg, ha nincs is kinek, mert nincsenek közeli barátai! Rólad se mondaná meg senki, aki nem tudja, mégis az vagy, nem?

- Komolyan, értékelem, ahogy próbálkozol, de ne erőltesd…

- Hallgasd már meg, amit mondani akarok – szakított félbe. Hallottam a hangján, hogy már komolyan beszél. – Azt mondtad, soha nem kaptad őt rajta, hogy kicsit is ferde szemmel nézett volna a lányokra. Sosem nézte meg egy lány mellét vagy fenekét sem, csak barátságosan elbeszélgetett velük, és ennyi. Key, fel kell, hogy világosítsalak, hogy ez egy átlagos férfinél nem normális viselkedés! Egy heteró férfi igenis megnézi a lányokat!

- Jonghyun, ne magadból indulj ki, nem mindenki olyan perverz, mint te…

- Hiába ironizálsz itt nekem, én azt mondom, hogy a srác vagy jó színész, vagy lelki sérült. Vagy az agyára ment a magány. Vagy meleg.

- Oké, tudod mit? Lehet, hogy igazad van, de ha nem haragszol, nem igazán tudlak komolyan venni, ha a kedvenc cipőmmel a kezedben papolsz nekem, meg hadonászol vele. Tedd azt le!

- Ne tereld a témát.

- Te meg takaríts. – szóltam rá végszóként. – Ha jófiú leszel, és gyorsan végzünk, akkor megnézünk egy filmet.

- Tényleg?

- Igen, de ahhoz sajnos ejteni kell a Taemin-témát. Hátráltat a munkában.

- Téged mostanában mindenben hátráltat – kuncogott. – Vagy a táncban inkább motivál?

- Eltaláltad, most pedig téma lezárva.

A plafonra bámulva nagyot sóhajtottam. Hihetetlen… már kezdtem megbánni, hogy áthívtam segíteni, csak a saját dolgomat nehezítettem meg vele. Ám sok dologban igaza lehetett, mégsem szabadott kísérleteznem. Egyszerűen nem.

Rá néztem, és megjátszott szigorral folytattam:

- Tessék szépen összepakolni Kibummie cipőit, különben megharagszik, te meg nem kapsz sört – tettem még hozzá, aztán elnevettem magam.

- Cipők… Ha annyit foglalkoznál magaddal, mint a cipőiddel, már rég rendeződött volna a helyzeted.

- Azt mondtam, téma lezárva, Kim Jonghyun! Dologra!

- Te sosem változol, Kibummie.

 .