10. rész

Zene: SHINee – Sleepless night

http://www.youtube.com/watch?v=AxRoJD7c-sk

10. rész

*

Már kellemesebb volt az idő, amikor elhagytam az iskolát. A Nap már lefelé kúszott az égen, és a hőmérséklet is egész tűrhető volt. Kinn álltam az autóm mellett, amikor Taemin is megjelent a bejárati ajtóban.

Egy egyszerű atléta volt rajta, és szűk farmer. Soha korábban nem láttam még ilyen szerelésben, így eléggé összeszorult a torkom, amikor kilépett a napfénybe. Elég kínosan éreztem magam, de szerencsére nem figyelt. Köhintettem egyet, bepattantam a kocsiba, és gyorsan összeszedtem magam, amíg ő is beült.

- Kitaláltad, hová megyünk? – kérdezte.

- Először is enni, mert én éhen halok. – Felragyogott az arca, amikor ezt mondtam. – Remélem, megfelel.

- Enni? Hát persze!

Nem kellett sokat autóznunk, mire találtunk egy utcai büfét. Az út szélén leparkoltam, majd a bódéhoz mentünk. Az ételek eszméletlen illatokat árasztottak, még a gyomrom is fájdalmasat kordult, amikor beleszagoltam a levegőbe.

Rövid nézelődés után két adag kimbappal távoztunk. Sétálni kezdtünk kezeinkben a kis ételes dobozkákkal, néha-néha bekapva egy-egy falatot, közben pedig az iskoláról beszélgettünk. Sok mindent elmondott, de róla nem tudtam meg semmit.

Séta közben egyszer csak a Han folyó partján találtuk magunkat. A folyó mellett zöld bokrokkal övezett széles ösvény haladt.

- Megyünk arra? – kérdeztem, és fejemmel a folyó felé intettem.

- A partra? Erre a szakaszra csak szerelmespárok meg futók járnak.

Megrántottam a vállam. – Futhatunk, ha gondolod… – Elmosolyodott. – Na, gyere. A víz mellett biztosan frissebb a levegő!

Végül beadta a derekát és elindultunk a sétányon. Igaza volt, tényleg sok párocska andalgott, vagy éppen ücsörgött a padokon arrafelé. A legtöbbjük aranyos volt, aztán megpillantottunk egy párt az egyik padon, akik lágyan, mégis érzékien csókolóztak, s látszólag tudomást sem vettek a külvilágról. Egyszerre pillantottuk meg őket, majd mindketten a torkunkat halkan megköszörülve néztünk más irányba. Egy kis ideje csend volt köztünk, s bár őt nem zavarta, én kicsit kényelmetlenül éreztem magam, így megszólaltam: – Mesélj magadról.

Érdeklődve kapta fel a fejét, és rám nézett. – Rólam? – Bólintottam. – Mit meséljek?

Nem is tudtam, mit feleljek. Amikor először beszélgettem vele annyira nyitottnak tűnt, de ekkor már kezdtem én is azt érezni rajta, amit a többi diákja – az elérhetetlenséget, a távolságtartást, melyet a kedvességével leplezett… s nekem úgy tűnt, mintha ő nem is igazán lenne tisztában ezzel a tulajdonságával. Kicsit elvarázsolt srácnak tűnt, aki maga sem érti pontosan, mi zajlik a fejében. Pedig első látásra annyira magabiztosnak tűnt… A gyilkos ösztöneire, amelyeket a színpadon mutatott is csak halványan emlékeztem már…

Egy kicsit sajnáltam őt, hiszen biztosan nem lehet könnyű úgy ismerkedni, hogy közben az ember olyan nehezen enged közel magához valakit.

- Nem is tudom… ami eszedbe jut.

- Hát… van egy bátyám, Jinki. A szüleim vidéken élnek, úgyhogy nem sokat látom őket. Gimnazista korom óta élek itt, sokáig a bátyám lakásán laktam, amíg nem volt rendes munkám.

- Akkor jól kijössz vele.

- Igen, csak mostanában nem sok ideje jut rám a munkája miatt. Sebész, úgyhogy folyton dolgozik. – Egy pillanatra elmerengett, aztán nagy levegőt vett, és újra rám nézett. – De te nem a bátyámról kérdeztél, ha jól emlékszem – nevetett. – Halljuk, mit szeretnél tudni rólam?

Egy másodpercre elgondolkodtam – a kérdések tolongtak a fejemben, de az egyik zavarba ejtőbb volt a másiknál, és ekkor jöttem rá, hogy mindent tudni akarok róla. Ismerni akartam őt. Ismerni annyira, hogy egyetlen pillantásából tudhassam, mire gondol anélkül, hogy egyetlen szót is szólna. Egyszerűen belé akartam látni.

Nagyon picit megráztam a fejem, hogy kitisztuljon az elmém, és arra gondoltam, hogy ha ezt elmondanám neki, talán soha nem lenne lehetőségem megismerni. Így inkább egy egyszerű kérdést választottam.

- Mikor van a születésnapod?

- Ami azt illeti… – a tarkóját vakargatta – jövő héten lesz.

- Tényleg? – a szemeim kíváncsian csillantak fel. – Melyik nap?

- Pénteken.

- Remek, akkor pénteken meghívlak valahová és megiszunk egy… valamit. Ugye nincs még programod?

- Nem igazán – a fejét rázta és mosolygott.

- Csodás! Mondtad, hogy egyedül vagy, szóval akkor otthon nem fog várni senki, igaz? – A fejét rázta, és láttam rajta az izgatottságot. – Tényleg, mióta nincs neked kapcsolatod? – Végre feltehettem a kérdést, ami már egy hete a fejemben motoszkált… Muszáj volt tudnom, és tőle akartam hallani.

- Hát… két-három éve szakítottunk az akkori barátnőmmel, az is az én hibám miatt történt így… Rajta kívül volt még pár próbálkozásom, de… egyik se akart összejönni. Úgyhogy egy ideje szólózok.

- Mostanában nem is próbálkozol?

- Nem igazán… nem vagyok valami jó kezdeményező – ismerte be, és megvakargatta a tarkóját. – És te hogy állsz a lányokkal? – kérdezte váratlanul.

- Hát… – Hogy is fogalmazhatnám meg? – hadilábon.

Megingatta a fejét, aztán az arcom kezdte vizsgálni. – Fura. Pedig helyes srác vagy, pillanatok alatt találhatnál valakit…

A lélegzetem is elakadt, amikor meghallottam, mit mondott. Akaratlanul is elmosolyodtam, talán kicsit el is pirultam, és hiába próbáltam tenni ellene, egyszerűen nem sikerült felöltenem magamra a hűvös állarcot. A feltörő mosolygási kényszerem egy kicsiny csücsörítéssel próbáltam leplezni.

- Olyan szép innen a város! – szólaltam fel hirtelen. – Gyere, üljünk le a vízpartra egy kicsit!

Szelíden elmosolyodott, és utánam jött, majd leült mellém a fűbe. Csillogó szemekkel néztem fel az égre, ahol már halványan látszódott a Hold, és a Nap is lemenő-félben volt, lassan maga után húzva a sápadtkékes égboltot.

Nem tudtam elrejteni a jókedvem, egyszerűen kitört belőlem – majd Taeminre néztem, s úgy nevettem el magam, mint egy tinilány. Úgy viselkedtem, mint ahogy addig talán soha… megtört a kemény maszkom, melyeknek lehullt darabjaival gondolatban boldogan kacsáztam a Han folyó felszínén.

Habár egyetlen szót se szóltam, mégis kinyíltam előtte – s boldog voltam. Boldoggá tett a tudat, hogy a lelkembe láthat, mégsem ismeri a piciny titkaimat.

Mélyet sóhajtottam, és tovább figyeltem a várost a folyópart másik felén, majd a gondolataimba süllyedtem.

Egyetlen mondat – ennyit mondott csak, mégis bearanyozta az estémet. Talán nem is úgy gondolta, ahogy én értelmeztem, mégis… hálás voltam.

Hálás voltam neked, Lee Taemin.

 .

9. rész

Zene: SHINee – Lucifer

http://www.youtube.com/watch?v=vnd7FQFNsJo

9. rész

*

Jonghyun és én másnap együtt ebédeltünk, aztán elmentünk sétálni, akkor meséltem el neki mindent, ami előző nap történt. Eléggé megdöbbentettem…

- Komolyan elhívtad egy randira? – hüledezett. – Azta, Kibum, te aztán nem viccelsz!

- Nem. Nem randira, csak elhívtam. Dumálni, érted…

- Psh… persze – legyintett. – Tudunk róla még valamit, amit legutóbb nem?

- Hát… – megvakargattam a nyakam, amikor erre gondoltam. – Ami azt illeti, igen. De ha ezt elmondom, halálom napjáig szekálni fogsz vele, úgyhogy jól meggondolom, hogy az orrodra kössem-e.

- Imádnám, ha halálodig szekálhatnálak vele! Mesélj! – Olyan gyermeki izgalomba jött, nem tudtam megállni nevetés nélkül.

Nagyot sóhajtottam, aztán az ujjaim tördelve, de mégis vigyorogva belekezdtem.

- Tegnap beszélgettem egy régebbi diákjával, ő kotyogta el, hogy amikor Taemin elkezdett ott dolgozni, akkor olyan pletykák keringtek róla, hogy volt barátnője, de korábban látták fiúkkal is… de szerinte csak rosszindulatú pletyka az egész – tettem hozzá gyorsan.

Jonghyunnak először leesett az álla, aztán eszeveszett nevetésben tört ki. Alig bírta visszatartani, hogy parkban pihenőket ne zavarja.

- Tudtam, hogy ezt fogod csinálni… Ahj, minek mondtam el…?

- Már előre látom! Te leszel az, aki majd megmutatja a nagyfiúnak, hogy a szíve mélyén mire vágyik! Alig várom, hogy lássam, mi lesz a vége!

- Milyen nagyfiúról beszélsz, Jonghyun? Fiatalabb nálam.

- Igazán?

- Két évvel.

- Áh, ez milyen izgi! Akkor lehetsz te a domináns fél! Persze csak ha hagyja…

- Jonghyun… – szóltam rá fáradtan.

- És amikor majd rámászol, emlékezz arra, amit tőlem tanultál! Garantáltan nem tud majd ellenállni neked!

- Arra, amit tőled tanultam? – teljesen felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem. – Mire is gondolsz pontosan?

- Ne add a hülyét – mindenféle idegességet mellőzve nézett rám.

- Ja, hogy már megint az egóddal beszélgetek! – egy színpadias sóhajjal nyomatékosítottam a mondandómon. – Hihetetlen, hogy évekig fel se merült, de ezen a héten minden nap, amikor csak találkozunk. Ennyire rágerjedtél a meleg haverodra, vagy mi van? – vigyorogtam, ő pedig felhúzott szemöldökei alól figyelt engem. Gondoltam egyet, és egy gyors puszit nyomtam az ajkaira, aztán, mikor megláttam az arckifejezését, röhögve elfordultam.

- Key! Hülye vagy?

- Ugyan, mit izgulsz, csak egy kis emlékeztető volt… – tovább nevettem rajta, még a könnyeimet is le kellett törölnöm. – Tudod, emlékeznem kell arra, amit a Mester tanított!

- De nekem barátnőm van!

- Húha! Soha nem történt még ilyen! Azta, most mi lesz? Jön egy mindent elsöprő hurrikán, aztán szétnyílik a föld a lábunk alatt, és az összes bűnös lelket, aki valaha vele egyneművel érintkezett, elnyeli a Pokol tüze! Ez a Világvége, Isten kárhozatra ítélt minket! Meghalunk, mert bűnösök vagyunk, Jonghyun, meghalunk! Fel tudod ezt fogni?

- Ne kiabálj már! – röhögött fel ő is. – Azta, Kibum, de barom vagy… Menjünk innen, mindenki minket néz.

- Aj, olyan buligyilkos vagy!

- Neked ez buli?

- Hát… mindenesetre vicces.

- Beteges humorod van.

*

Elköszöntem Jonghyuntól, és a suli felé vettem az irányt. Mikor odaértem, csak Sohee volt ott, köszöntem neki, aztán érdeklődve kérdezte, hogy miért jöttem. Elmagyaráztam neki, hogy még egy különórám lesz Taeminnel. Nem is faggatott tovább, kérés nélkül odaadta a terem kulcsát, hogy addig, amíg ő meg nem érkezik, én átöltözhessek.

Fel is mentem, lecseréltem a ruháim, de mikor kész lettem, ő még nem volt ott, úgyhogy beálltam a tükör elé, és gyakorolni kezdtem. Mivel a zene csak a telefonomon volt meg, ezért azt leraktam magam elé, és úgy hallgattam. Másodszor álltam neki az elejéről az egésznek, amikor Taemin – már kényelmes melegítőben és sportcipőben – belépett az ajtón.

- Örülök, hogy így gyakorolsz – szólt oda nekem, és mosolygott. – Szia!

- Szia.

- Be is melegítettél?

- Nem, azt még nem. Megvártalak vele.

- Kösz – mondta, és beállt mellém. – Milyen napod volt?

- Jó. Egy barátommal ebédeltem. Neked?

- Otthon voltam, dolgoztam.

- Otthon?

- Aha. A koreográfiákon.

Bólintottam. – Semmi más?

- Á, dehogy – nevetett. – A munkám az életem, nincs szükségem másra.

- Se barátok, se kapcsolat?

- A legjobb barátom a bátyám, kapcsolattal meg majd akkor foglalkozok, ha lesz rá valami kilátásom. Addig keményen táncolok, hogy amikor jön majd az igazi, tetsszen neki a fenekem.

Vigyorogva a tükör felé fordult, hogy nekilásson a bemelegítésnek, én pedig akaratlanul is nyeltem egy nagyot. Eszembe jutottak a Jonghyunnal folytatott szóváltásaink, mire pironkodva hajtottam le a fejem. Elég kínos lett volna, ha meglátja, hogy a feneke említésére milyen vörös lett az arcom…

Aztán csak megráztam a fejem és úgy igazgattam a hajam, hogy minél többet takarjon az arcomból, miközben gondolatban már el is ástam magam.

Édes Istenem, Key, annyira hülye vagy…

.

8. rész

Zene: SHINee – Nightmare

http://www.youtube.com/watch?v=RvwLCn9QpOU

8. rész

*

Pénteken már alig bírtam kivárni, hogy elszabadulhassak munkából. Elegem volt a papírokból, az aláírásokból, a dátumokból, a számítógépekből, a légkondiból, meg mindenből. Táncolni akartam, s ez annyira elhatalmasodott rajtam, hogy a lábaim már maguktól doboltak a padlón, amivel az őrületbe kergettem a munkatársaimat.

Aztán amikor végre teleszívhattam a tüdőmet a kinti, pokolian meleg és poros levegővel, boldogan indultam haza a cuccaimért, és már siettem is a suliba. Volt még időm bőven, ami azt illeti igazán elmosogathattam volna, de egy perccel se bírtam volna többet otthon tölteni, mint amennyit kellett. Nem foglalkoztam a mosatlannal, gondoltam úgyis megvár, így inkább lekaptam egy könyvet a polcról, a táskámba vágtam, átöltöztem, és már indítottam is az autómat.

Beérve köszöntem Sohee-nak, aztán a százhatos terem elé siettem. A fülem kicsit közelebb toltam az ajtóhoz, így már hallhattam a zene mellett Taemin ritmusos számolását. Az órámra néztem – de még majdnem másfél órám volt. Egy pillanatra elszörnyedtem magamon… Minek jöttem én ilyen korán? Tiszta hülye vagy, Key… Aztán csak megrántottam a vállam, a táskába nyúltam, kiástam a könyvem a nadrágom alól, kerestem egy fotelt, és kényelembe helyeztem magam.

Belemerültem az olvasnivalómba, észre se vettem, amikor az ajtó egy halk nyikkanással kinyílt. Csak arra lettem figyelmes, amikor egy ismerős hang a nevemen szólított.

- Kibum? Hogyhogy ilyen korán itt vagy?

Felnéztem. Taemin kicsit meglepett volt, aztán még egyszer az órájára nézett. Mellette egy másik ismerős arc állt, a gimis lány, akinek a múltkor majdnem neki mentem.

- Öhm… szia. Csak nem volt más dolgom, úgyhogy előbb eljöttem otthonról – feleltem, és becsuktam a könyvet. Taemin aprót sóhajtott, aztán homlokráncolva rám nézett.

- Kérhetnék egy szívességet? – kérdezte, s közben idegesen az ajkát rágcsálta.

- Persze.

- Yoonseo az előbb elesett, megrántotta a csuklóját. Be kéne szaladni vele a kórházba. – Bólogatni kezdtem. – Ah, nagyon köszönöm! Majd meghálálom valahogy!

- Semmiség, úgy is ráérek – mosolyogtam rá. – Gyere, Yoonseo!

- Yoonseo, haza fogsz tudni menni? – szólt még utánunk Taemin a táncterem ajtajából.

- Igen, majd felhívom apát, hogy oda jöjjön értem. – Bólintott egyet, aztán visszasietett a csoportjához, mi pedig a kijárat felé vettük utunk. – Köszönöm, oppa, nagyon kedves.

- Igazán semmiség – mosolyogtam rá. – De ne magázz, kérlek, olyan vénnek érzem magam tőle – nevettem, mire ő bólintott.

- A múltkor is nagyon szimpatikusnak tűntél, oppa.

- Nagyon köszönöm. Nem fáj a kezed?

- Még nem, most még csak zsibbad. Nem kell aggódni miatta – legyintett a másik kezével, aztán felnézett az arcomba. – Hogy megy a tánc? Sokat tanultál?

- Igen, elég sokat – bólogattam. – Nagyon gyorsan behoztam a lemaradásom nagy részét. Gyere, ott az autóm.

- Autóval jöttél? Jaj, de jó!

- Miért?

- Mert a Tanár úrnak nincs autója, és így könnyebb lesz eljutni a kórházig – mondta, amikor kinyitottam neki az ajtót, és beült az anyós ülésre, majd a saját oldalamhoz szaladtam, és bepattantam én is.

- Hogyhogy nincs? Egy barátom szerint sokkal könnyebb barátnőt keríteni, ha van kocsid.

- A Tanár úrnak régóta nem volt senkije. Ami azt illeti, kicsit sajnálom is őt, elég magányos mostanában, és azóta többet aggódik.

- Én még nem vettem észre rajta. Milyen régóta nem volt barátnője?

Indult a motor, és kikanyarodtam a forgalomba.

- Barátnője… vagy három éve. De régebbi diákjaitól hallottam olyat is, hogy srácokkal is látták, de igazság szerint nem hiszek nekik. A Tanár úr a táncot leszámítva elég nyugodt ember, és tök kedves, meg minden. Nem hinném, hogy ilyen kicsapongó életet élne, meg ezek ezer éves pletykák, akkor születtek, amikor a Tanár úr elkezdett itt tanítani. Áh, tuti marhaság az egész… – ingatta a fejét.

- Aha, biztosan az.

Yoonseo nem is tudta, mennyit jelentett nekem az, amit akkor mondott. Igaz, azt mondta, hogy szerinte nem igaz, de mégis… felcsillant egy reménysugár, és én nem hagytam, hogy kialudjon a fénye.

Tovább beszélgettünk, de közben az én gondolataim egyik fele nem az autóban járt. Azon agyaltam, amiket Jonghyun mondott… Igen, Jonghyun rengeteg hülyeséggel traktált, de hirtelen… hirtelen érdekelni kezdtek azok a baromságok, amikkel már egy hete tömte a fejem.

Tisztában voltam vele, hogy ha nagyon beleélem magam a dologba, akkor egy hatalmas pofára esés lehet a vége – de akkor ezeket a gondolatokat kizártam a fejemből, és hagytam, hogy a fantáziám egy picit elkalandozzon.

Yoonseo-t elkísértem az ügyeletre, aztán mondtam neki, hogy vissza kell mennem.

- Persze, menj csak. Apu úgy is fél órán belül ideér, addig pedig nem lesz bajom – mosolygott, aztán intett volna nekem, de eltorzult arccal tette vissza az ölébe a karját. – Áúcs! Elfelejtettem, melyik fáj…

- Figyelj oda jobban, mert ha megerőlteted, nagyon sokáig fog gyógyulni. Most nem fáj?

- Csak egy kicsit. Kibírom, ne aggódj, oppa. Köszönöm, hogy segítettél.

- Én is köszönöm.

- De micsodát?

- Hogy volt kivel elütnöm az időt – kacsintottam rá, aztán intettem neki, és visszasiettem a suliba.

*

- Yoonseo hogy van? – kérdezte Taemin, amikor a gimis csoportot végül elküldte az öltözőbe.

- Ne aggódj, semmi baja. Szerintem pár nap alatt kiheveri.

Nagyot sóhajtott, s akkor megláttam rajta azt, amiről Yoonseo beszélt – az aggodalmat. A szép arcán ideges ráncok jelentek meg, aztán picit megrázta a fejét, és újra megvillantotta felém a mosolyát.

- Van egy hírem a számodra, nem tudom, mennyire fog tetszeni. – Kíváncsian néztem rá. – Kicsit elszámoltam magam, ami azt illeti. Ne is kérdezd, hogy sikerült… kicsit szétszórt vagyok néha… – magyarázkodott.

- De mi lenne az?

- A hétvégén melyik nap érsz rá? – meglepett a kérdés. – Csak mert időközben haladtunk a versenycsapat táncával, és nem is tudom, ez hogy mehetett ki a fejemből… Istenem, olyan figyelmetlen tudok lenni… – sóhajtott. – Viszont még azt is meg szeretném mutatni, mielőtt hétfőn beledobnálak a mély vízbe. Gyorsan tanulsz, szerintem menne, a kérdés, hogy ráérsz-e. Ha nem, megoldjuk máshogy.

Egy mosoly jelent meg az arcomon.

- Semmi halaszthatatlan tervem nincs a hétvégére. Szombat este?

- Nekem jó. Akkor holnap is találkozunk a szokott időben.

*

Óra után mondtam Taeminnek, hogy várjon meg, és hazaviszem. Kicsivel később végeztünk, mint legutóbb, szóval valószínűleg a buszát sem érte volna el, úgyhogy újra felajánlottam neki a fuvart.

Egész órán Yoonseo szavain gondolkodtam. Próbáltam alaposabban megfigyelni, hátha láthatom egy kis jelét annak, hogy vonzódik-e a férfiakhoz, de semmi. Aztán arra gondoltam, hogy amikor először voltam itt, a lány diákjaival is ugyanúgy bánt, mint a fiúkkal – kedves, szerethető, de mégis kicsit távoli. Ahogy Yoonseo mondta: magányos.

Úgy éreztem, lépnem kell ahhoz, hogy valamilyen következtetésre juthassak. Taemin minden embert nagyjából ugyanúgy kezelt, mindenkivel barátságos volt, és tisztelettudó. Egyszerűen hiába néztem a szemébe, csak egy falat láttam. Megfejthetetlen volt.

- Lehet egy kérdésem? – kérdeztem tőle, amikor már egész közel jártunk a lakásához.

- Mondd csak.

- Nagy gond lenne, ha holnap előrébb hoznánk az órát?

Furcsán nézett rám: – Miért? Este mégis programod van?

- Nem, csak… utána ráérsz… dumálni? – Egy pillanat erejéig elszakítottam a tekintetem az úttestről, és rá néztem. Elég zavart volt, de kíváncsi. – Tudod, a versenycsapatot nem ismerem, csak egyszer láttam őket, és örülnék, ha legalább veled kicsit jobban ismernénk egymást. Ami azt illeti, eléggé izgulok a hétfő miatt…

- Ó! – enyhültek a vonásai. – Persze. Bár nem hinném, hogy félnivalód lenne, de ha téged ez megnyugtat, akkor benne vagyok.

 .

7. rész

Zene: SM The Performance – Spectrum

http://www.youtube.com/watch?v=DNpaNZ5hWTw

7. rész

*

- Sikerült gyakorolni? – kérdezte Taemin a rövid bemelegítés után.

- Igen! Már szerintem jobban megy.

- Akkor lássuk. Kétszer eltáncolod, utána mutatom a többit.

Beálltam a helyemre, aztán indult a zene. Sokkal magabiztosabb voltam, mint legutóbb, nagyon igyekeztem, hogy ne rontsam el, de szerencsére nem volt probléma. Rengeteget gyakoroltam, le akartam nyűgözni. Azt hiszem, sikerült is, és bár nem mondta, de láttam a szemében azt a boldog csillogást, amivel elárulta nekem.

Elégedett volt. Egy szóval nem említette, de éreztem.

- Jó volt – bólogatott. – Remélem, később is ilyen lelkes leszel majd. – Elengedett egy pici mosolyt, aztán a szemembe nézett. – Folytathatjuk?

- Alig várom – vigyorogtam.

- Akkor most figyelj egy picit, mutatom.

Folytatódott a zene, ő pedig újra táncra perdült. A tekintetem a testéhez ragadt, le se tudtam venni a szemem a mozgásáról, majd újra a fenekére irányult figyelmem… és eszembe jutott, hogy tényleg hordhatna szűkebb nadrágot. Aztán amikor észrevettem, hogy mik járnak a fejemben, eldöntöttem, hogy megölöm Jonghyunt. Idióta…

Mikor végzett az aznapra szánt lépéssorozatok bemutatásával, rám nézett, én pedig a tekintetét kerestem. Reméltem, hogy nem vette észre…

Megmutatta még egyszer a lépéseket, ekkor már zene nélkül és számolt is mellé. A táncra összpontosítottam, figyeltem a finom, kimódolt, de mégis erőteljes mozgását. Percről percre egyre jobban magával ragadott, elvarázsolt, megbűvölte az elmém.

Mikor véget ért az óra, elköszöntem tőle, de a parkolóban, az autóm mellől láthattam, ahogy elhagyja az épületet. Egy pillanatra gondolkodóba estem. Szétnéztem a parkolóban, nem láttam már másik járgányt, tehát végül döntöttem, és utána kiáltottam.

- Hé, Taemin! – felkapta a fejét. – Mivel mész haza? – az órájára pillantott, aztán válaszolt.

- Tíz perc múlva megy egy buszom hazafelé.

- Merre laksz?

- Hongdae másik felében, csak pár kilométerre innen.

- Gyere, hazaviszlek – intettem neki a fejemmel.

- Jaj, igazán nem kell…

- Én szeretném. A plusz órákat akarom valahogyan meghálálni. – Elmosolyodtam, aztán ő is, és végül elindult a kocsi felé.

- Nagyon köszönöm – mondta kedvesen, amikor elhelyezkedett az ülésen, aztán elmondta a címét, és nagyjából öt perc alatt hazafurikáztam.

Egy hangulatos utcában lakott egy régebbi építésű, de szép társasházban.

- Itt jó lesz? – kérdeztem.

- Igen, tökéletes, köszönöm. – Megmarkolta a táskáját, és kinyitotta az ajtót, aztán visszafordult. – Akkor holnapután a szokott időben találkozunk – mosolygott.

- Rendben! Jó éjt!

- Jó éjszakát!

#

Figyeltem, ahogy elhajt az autóval, aztán elmosolyodtam, ahogy a lépcsőkön felfelé baktatva felidéztem magamban a kocsiban lezajlott beszélgetésünket.

Megtudtam, hogy két évvel volt idősebb nálam, és bár emiatt kicsit kényelmetlenül éreztem magam, hogy én ajánlottam fel a tegeződést, de aztán mondta, hogy neki is szimpatikusabb így. Elég normális srácnak tűnt, őszintén reméltem, hogy a csapat is olyan jól kijön majd vele, mint én. Igazából nagyon élettel teli és humoros embernek ismertem meg, úgyhogy nem féltettem.

Ásítottam egy nagyot. Fáradt voltam már, nem is bántam, hogy Kibum hazahozott. A kulcsaim már csörögtek a kezemben, amikor enyhén zsibbadó fejjel az ajtóm elé értem, kinyitottam, és egy hosszú ásítással üdvözöltem az üres lakásom.

*

- Aha, szóval hazavitted.

- Igen, Jonghyun, hazavittem.

- Ennek nagyon „első randi” szaga van… áh, de ez a második volt, nem?

- Könyörgöm, fejezd már be… iskolába járok, nem a társkeresőbe.

- A kettő nem zárja ki egymást – kacsintott.

- Kim Jonghyun, ha nem fejezed be, soha többé nem mondok neked semmit.

- Jól van, na, tudod, hogy csak viccelek.

- Inkább mesélj. Milyen volt az estéd a barátnőddel?

- Nagyon jó!

- Szóval most már tényleg a barátnőd?

- Mondhatjuk. Nekem tetszik ő, én tetszem neki, és szerinte még jobban csókolok, mint legutóbb… – vigyorgott. – Egy hangyányit vadabb voltam… – tette hozzá, s megrántotta a vállát.

- Hanyagoljuk már ezt a témát, kérlek – a kezemmel hessegető mozdulatokat tettem, mintha azzal elűzhetném a gondolatokat. – Tegnapelőtt épp elég volt belőle.

- Pedig jó téma.

- Igazán? Akkor halljunk, ő hogy csókol?

- Hát… a múltkor nagyon cuki volt, de most…

- Vadmacska? – Szemet forgatva néztem rá.

- Neeem… de éreztem rajta, hogy már ő is komolyabban gondolta, mint legutóbb. Érted, jelzett, hogy kicsit többet akar a finomkodós pusziknál. Mondjuk meg is értem… – kihúzta magát a széken, én pedig hangosan felnevettem.

- Tényleg elképesztő fazon vagy te, Kim Jonghyun…

 .

6. rész

Zene: SHINee – Why so serious

http://www.youtube.com/watch?v=GCTQRpc2KhU

6. rész

*

„Szerdán ugyanekkor találkozunk.”

Azt hittem, az első óra után enyhülni fog a gyermeki izgalmam. Tévedtem, méghozzá hatalmasat.

- Key, szeretem, amikor boldog vagy, de ettől a sok vigyorgástól kezdesz kicsit dilisnek tűnni… – szólt rám finoman Jonghyun, amikor másnap a sikeremet megünneplendő, meghívtam egy fagyira.

- Miért zavar téged, ha jó kedvem van?

- Nem zavar. Csak ráncos leszel.

- Ó, tudom, hogy te ráncosan is imádnál – kacsintottam rá.

- Én igen, de lehet, hogy a tanár úr nem szereti a vénembereket… – röhögött.

- Igazad van, egy vénlánynak biztosan több esélye lenne nála…

- Na, mi van, akkor beismered, hogy tetszik? – A mindent-tudó tekintetével nézett rám, de akkor nem érdekelt a csipkelődése.

- Hát… elég formás feneke van…

- Mi? Kibum-ah, te a tanárod fenekét stírölted? – a szemei majd kiestek, olyan vehemenciával kérdezte.

- Táncot tanított, Jonghyun, nem történelmet… muszáj volt őt néznem. És ami azt illeti, nem lehetett nem észrevenni… – A markába röhögött, próbálta nem túl nyilvánvalóan a tudtomra adni, milyen jól szórakozik. – Mi van?

- Na és? Milyen volt?

- Kerek… főleg. Bár lehetett volna rajta szűkebb nadrág…

Hangosan felnevetett. – Hihetetlen, hogy a tánctanárod fenekéről dumálunk…

- Ha láttad volna, hogy táncol, megértenéd a gondolataim – legyintettem, és mosolyogva visszatértem a fagyikelyhem maradékához.

- Láttam. És hidd el, minden gondolatodat ismerem…

- Igen? És honnan? – rá pillantottam.

- A szemedből – közelebb hajolt az asztal másik felén, rákönyökölt, és az arcomba bámult. – Pár napja nagyon csillog.

- Jonghyun-ah, ez olyan, mintha flörtölnél velem… – egy huncut vigyorral incselkedtem neki, aztán elnevettük magunkat.

- Felesleges flörtölnöm veled, én már úgy is meghódítottalak téged. – Hátradőlt a széken, és nyújtózott egyet.

- Sosem fogom megérteni, miért gondolod ezt… Ez a mániád.

- Ó, igaz is! – a fejéhez kapott. – Te nem lehetsz szerelmes belém! Én ahhoz nem táncolok elég jól, és talán még a fenekem sem elég kerek…

- Kim Jonghyun! Akadj már le a témáról!

- De én legalább szeretem a szűk nadrágot! – röhögött, aztán felpattant az asztaltól, amikor látta, hogy a cuccomért nyúlok.

- Na, várjál csak!

- Hé, Kibum! Ne tegyél semmi olyat, amit később megbánnál!

- Én? Ugyan, dehogyis… te fogod megbánni!

*

- Remélem, befejezted.

Jól oldalba böktem, amikor utolértem őt a szomszédos parkban.

- Micsodát?

- A szekálást. Mi van a barátnőddel?

- Milyen barátnőmmel?

- Akiről a múltkor meséltél. Meg volt a randi?

- Persze. Holnap jön a folytatás – büszkén kihúzta magát.

- Na, és milyen volt?

- Csak sétáltunk és beszélgettünk. Amúgy nagyon csinos, nem csodálom, hogy ittasan rámásztam…

- Ittasan… seggrészegen.

- Jó, igen, de nem ez a lényeg. Olyan szép nagy szemei vannak! Aztán este hazakísértem, és képzeld, másnap azt mondta telefonon, hogy józanul még aranyosabb vagyok, és hogy istenien csókolok. – Megjelent az arcán egy féloldalas mosoly. – De hát ezt te úgy is tudod…

- Mi? Én? Honnan tudnám?

- Hát szomorú, hogy nem emlékszel. – Értetlenül néztem rá. – Még régebben egyszer részegen lesmároltál… Ne mondd, hogy nem is rémlik…

Elkerekedett szemekkel a fejemet ráztam.

- Akkor volt, amikor hónapokig olyan letört voltál. Elhívtalak inni, és jól berúgtunk, te legalábbis iszonyatosan. Akkor történt. Aztán pár héttel később bejelentetted, hogy szerinted meleg vagy.

- Jézusom… – egy pillanatig nagyokat pislogtam, aztán hangos nevetésben törtem ki. Többen furcsán néztek rám, de nem izgattak. – Én meg azt hittem, hogy álmodtam! Olyan összevissza emlék volt, hogy azt, hittem… Áh, úristen! – újra felnevettem. – Akkor ezért cseszegetsz te engem folyton azzal, hogy miattad…

Jonghyun a fejét ingatva várta, hogy végre nevetés nélkül végig tudjak mondani egy mondatot. – Hihetetlen vagy… Szégyen, hogy annyi pasi közül pont a legjobb haverodra nem emlékszel.

- Annyi pasi? Maximum egy-kettő.

- Ez akkor is megrengette a barátságunkba vetett hitem! – már kissé affektálva beszélt és idétlenül bólogatott mellé, tudtam, hogy viccel.

- Most komolyan? Nem az rengeti meg, hogy lesmároltalak, hanem az, hogy nem emlékeztem rá?

- Pontosan! Én emlékszem rá, látod?

- Igazán? És milyen volt?

- Tudhattam volna, hogy megkérdezed… – sóhajtott.

- Na?

- Jó volt, bár nagyon megleptél.

- Szóval jó…? Semmi „isteni”, vagy valami? – a könyökömmel oldalba böktem.

- Figyelj, Key, kettőnk közül nem én bukom a pasikra. Inkább örülj.

- Hah! Nem hoztad volna fel, ha nem élvezted volna! Szóval, ha nem haragszol, ezt bóknak veszem. És mondd, a barátnőd tudja, hogy néha pasikkal smárolsz?

- Egyszeri alkalom volt!

- Ó, én kérek elnézést. Akkor inkább csendben maradok, és mélyen megtisztelve érzem magam.

- Jobban is teszed. Inkább mesélj, hogy mikor mész legközelebb táncolni!

- Holnap, munka után.

- Az remek! Akkor egyszerre lesz randink! Sok sikert, Kibum-ah!

- Most fejezd be, vagy fejbe váglak.

- Rendben, főnök. De attól még ügyes legyél!

 .