61. rész

Zene: Daughtry – It's not over

https://www.youtube.com/watch?v=pFP_jcY_MLc

61. rész

#

Zihálva tértem magamhoz az ágyamban. A kezeim görcsösen markolták a párnát a fejem alatt, a testem kitekeredett pózban feküdt a félig lerugdosott takaró alatt, s úgy éreztem, menekülnöm kell.

Már megint ugyanaz.

Egy nagy sóhaj kíséretében fúrtam a fejem a párnába. Zaklatott voltam, a szívem még mindig úgy vert, mintha futottam volna. Nem akartam ezt, nem akartam álmodni, nem akartam, hogy minden éjjel szembesülnöm kelljen valamivel, ami tönkretesz.

Aznap este nem ugyanazt álmodtam, mint korábban. A lelki szemeim előtt volt, amikor egy arc nélküli ember gyűrt le az ágyamon, majd ugyanez az alak Key arcát magára öltve ugyanazt megtette velem még egyszer.

De ez a mai más volt… most máshol és másképp történt. Zakatoltak a fejemben a gondolatok, és hiába próbáltam kizárni, az emlékeim közé furakodott egy kép – egy olyan kép, ami talán még az eddigieknél is vehemensebb volt…

Amikor végül újra felidéztem az álmot, megint Keyt láttam. Emlékeztem az arca összes vonására, ahogy őrült mosolyra húzódott a szája, aztán a falnak nyomott, alattam pedig összecsuklottak a lábaim. Végül a lakásom padlóján tépte le rólam a ruháim és újra magáévá tett.

Nem értettem, hogy valami, ami annyira jó, mint egy szerelmes együttlét, hogyan válhat ilyen erőszakos borzalommá… de amit végképp nem értettem, hogy miért álmodtam ezt, és hogy honnan jönnek ezek az álmok… Miért kísértenek napok óta folyamatosan?

Megráztam a fejem, ezzel akartam elérni, hogy a furcsánál furcsább gondolatok és látomások eltűnjenek a gondolataim közül.

Felültem, majd rögtön a fejemhez kaptam – csak ekkor éreztem meg a tompa, de erőteljes fájdalmat. Eszembe jutottak az előző este emlékei, ahogy Hyunwoo és Minho sorra hozták az asztalunkhoz a teli poharakat. Persze engem vágott fejbe először… valószínűleg rettentő vicces lehettem, mert csak arra emlékszem, hogy ők rajtam nevettek, én pedig rajtuk.

Halvány mosolyra görbült a szám. Bár túl sok emlékem nem volt, de szerencsére nem voltak fekete foltok az éjszakában. A fiúk valamikor hajnalban hoztak haza, aztán ők is hazamentek.

A telefonom után nyúltam, hogy megnézzem, mennyi az idő. Délelőtt tíz is elmúlt már, ráadásul egy üzenetet is kaptam Minhotól:

„Hogy vagy? Hívj fel, ha felébredtél.”

Megvontam a vállam, és máris hívtam őt. Az ötödik tárcsahang után vette fel a telefont.

- Szia! Jól vagy?

- Szia – köszöntem én is. – Persze, hogy jól. Ennyire azért nem voltam részeg az este – nevettem.

- Biztos vagy benne? Emlékszel mindenre?

- Aha… nagyjából.

- Arra is, hogy elmondtad Hyunwoo-nak, hogy Kibummal jársz?

Felszaladt a szemöldököm a homlokomon. – Komolyan?

- Aha. Én elmentem italokért, és arra értem vissza, hogy már azt ecseteled neki, hogy Key milyen jól csókol… – A halk kuncogását hallottam a vonal túlvégéről.

- Akkor azt nem álmodtam…?

Felnevetett. – El kell keserítselek, hogy nem. Hyunwoo-t eléggé sokkoltad! – Továbbra is hallottam a hangjában egy kis kuncogást. – Kellett neki egy kis idő, mire feldolgozta.

- Jézusom…! – Egy percre lesápadtam, majd idegesen nevettem bele a telefonba. – Hogy fogadta? Mármint… azon kívül, hogy sokkoltam…

- Kapásból rendelt még két sört magának, egyébként jól, utána már nem volt semmi baja, együtt nevettetek rajta. Ez se rémlik?

- De igen, csak… olyan álomszerű az egész. – Gondolkodóba estem, s közben a számat kezdtem harapdálni. Zavarban voltam. – Akkor Hyunwoo nem utált meg, ugye?

- Dehogy utált… Fura is lenne, ha téged utálna, engem meg nem, nem gondolod? – nevetett.

- De. – Sóhajtottam. – Minho, nem akarsz átjönni?

- Most?

- Aha. Ilyen fájós fejjel még úgyse tudok dolgozni még egy pár óráig, és addig dumálhatnánk.

- Hát… végül is ráérek. Fél óra múlva ott vagyok.

#

Már túl voltam a zuhanyzáson, és a lakásban is összeszedtem az előző esti szétdobált ruháim, majd csengetésre lettem figyelmes, amikor a kávémat kortyolgattam. Letettem az asztalra a csészét, és a bejárathoz mentem.

- Gyere be! – szóltam, ahogy szélesre tártam az ajtót.

- Hú! Fáradtnak nézel ki. Kialudtad te magad? – a mondatok már akkor elhagyták a száját, amikor elsétált mellettem a nappali felé.

- Nem igazán… pedig ennyi piától úgy kellett volna aludnom, mint a tej.

- Miért? Történt valami?

Mosolyogva legyintettem és megráztam a fejem, majd lassan becsuktam az ajtót. – Menjünk a konyhába. Most főztem kávét.

- Ha iszok egy kávét, elmondod, mi van? – Kisvártatva lassan bólintottam egyet. – Oké, akkor kérek egyet – mondta mosolyogva.

Előkaptam még egy csészét, töltöttem neki egy kis kávét, és letettem elé.

- Na? Mi nyomja a kis másnapos lelkét?

Kuncogtam egyet, aztán újra ráncok gyűltek a homlokomon. – Csak az, amit tegnap meséltem. Megint hasonlót álmodtam, mint a múltkor, csak… ez rosszabb volt. És elég ijesztő.

Láttam rajta, hogy valahogyan még őt is rosszul érintette a dolog. Talán csak együtt érzett velem, de még így is láttam a szemében egy szomorkás villanást. Habár meg tudtam érteni, mert fordított helyzetben engem is bántott volna, ha a legjobb barátomat szenvedni látom.

- Nem kéne beszélned erről Key-vel?

- Tegnap reggel óta nem találkoztam vele… de nem hiszem, hogy el tudnám neki mondani.

- Nekem is el tudtad mondani.

- De az… más. Nem a te arcodat láttam azokban a rémes álmokban, hanem az övét. Ráadásul két egymást követő éjszakán. És most ez… eléggé megviselt.

- Akkor mit fogsz csinálni?

- Várok egy kicsit, hátha elmúlik…

A fél szemöldökét magasra emelve nézett rám. – És ha nem múlik el?

- Akkor… hát akkor majd kitalálok valamit.

.

60. rész

Zene: AutoKratz - Devil's touch

http://www.youtube.com/watch?v=JM-p6hFo1ug

60. rész

*

- Jonghyun. Hallasz?

Erősebben szorítottam a fülemhez a telefont, mikor végre valami hangot hallottam a vonalban.

- Jonghyun?

- Itt vagyok. Csak… bénáztam.

- Nem vagy másnapos?

- Az voltam, de már kezdek kilábalni belőle. – Sóhajtott egyet. – Ja, és köszi, hogy hazahoztál.

- Amúgy is lógtam már neked. De egyébként hogy vagy? Emlékszel az estére?

- Ja, nagyjából…

- Arra is, hogy lesmároltál?

Egy kis szünet állt be a beszélgetésben. Pislogva vártam, hogy mit reagál.

- Tényleg… hoppá, Kibum, bocsi!

- Már hozzászoktam, ne aggódj – legyintettem, bár ő ezt nem láthatta. – Miyeonnak azért ne mondd el, még a végén ő is megutál engem, pedig nem is ismer.

- Ő is? – kérdezte. – Miért, ki utál?

Nyeltem egyet. Szép volt, Kibum. – Tudod… a főnököm. De kölcsönös az érzés.

- Megint szemét volt?

- A szokásos.

- Ne figyelj oda arra, amit mond. Amúgy… buszon ülsz? Vagy mi ez a zaj?

Egy pillanatra megfagyott bennem a vér.

- I-igen. Megyek haza. Eddig dolgoztam. É-és ma nem kocsival mentem.

Tessék, egy újabb hazugság.

- Akkor tényleg állati szemét volt a főnök, ha eddig bent tartott… – Hallottam, hogy sóhajtott, majd én is követtem a példáját. – Leteszem, Key. Van egy kis dolgom.

- Semmi gond, én amúgy is megérkeztem. Szia!

Kinyomtam a telefont, a zsebembe csúsztattam, s amikor lefékezett a busz, lesiettem róla, majd az alkony és az utcai lámpák fényében elindultam Taemin lakása felé.

#

A kanapén feküdtem, amikor a zár ismerős zörgését hallottam. Felkeltem, és a bejárathoz sétáltam, majd nem közvetlenül az ajtó mellett a hátam a falnak vetve vártam, hogy Key végre mikor nyit be – s amikor megtette, hátra ugrott az ijedtségtől.

Egy pillanatra a szemembe nézett, aztán a lesütött tekintettel lépett be a lakásba. Az ajtó kattant a háta mögött, majd elfordult, és egyet fordított a fő záron.

Egy pillanatra sem tévesztettem szem elől egyik mozdulatát sem. A válla feszülten állt, a nyakát kicsit behúzta, a kulcsokat pedig remegő kezével a nadrágja farzsebébe csúsztatta, amikor már szembe fordult velem. Zavartan a konyha felé indult, megint letett egy dobozt az asztalra, amiben valamilyen étel lehetett, de aligha érdekelt. Most más terveim voltak.

- Megtudhatom végre, meddig kell még várnom?

- T-tessék?

- Meddig tartasz itt?

- Nem tudom…

Sóhajtottam. – Nem hiányolnak? Tudod, a munkahelyemen.

- Úgy tudják, hogy beteg vagy.

Elfordult, és a pulthoz ment. A zsebébe nyúlt, kivett belőle valamit, amit végül a pultra tett. Hideg érdeklődéssel emeltem fel a fejem, hogy lássam, mit csinál.

- Még… ezt hoztam neked. – Hátrébb lépett, ekkor láttam, hogy néhány kibontatlan gyógyszer fekszik a keze mellett. – Tudom, hogy korábban nagyobb szükséged lett volna rá, de ha esetleg kellene még valamikor, akkor…

- Fájdalomcsillapító? – Bólintott. – Csak négy szem? Az nem elég ahhoz, hogy megöljem magam…

Egy pillanatra rám emelte a rémült tekintetét, aztán a sarok felé fordította a fejét. – Tudom. Azért hoztam csak ennyit…

- Viszont… ha azt a négyet egyszerre beveszem… – a szeme újra találkozott az enyémmel – akkor kórházba kerülök. Vagyis kijutok innen. – Gonosz mosolyra húztam a számat. – Persze csak akkor, ha időben megtalálsz… ráadásul aligha hiszem, hogy hívnál mentőt…

A száját harapdálva nézett le a cipőjére. Tudtam, hogy ha ez lenne a helyzet, tízszer is átgondolná, hogy hívja-e a mentőket, vagy inkább hagyjon itt szenvedni, ahogy eddig is.

Félretettem a gondolataimat, és inkább kihasználtam, hogy egy kis ideig nem rám figyel. Odaálltam mellé a pulthoz, és megnéztem a gyógyszert, mire ő kerek szemekkel nézett fel az arcomba. Azóta nem voltunk ilyen közel egymáshoz, amióta a szobám ajtaja előtt letepert.

A szemébe néztem – ugyanolyan sötét karikák húzódtak alatta, mint nekem.

Oldalra léptem egyet, éppen vele szemben álltam, a kezemet pedig a pult szélének támasztottam. Ijedten hőkölt hátra, a lélegzete felgyorsult, a tekintete pedig a kifejezéstelen arcom pásztázta. Megpróbált oldalra menni, de megakadályozta a karom, én pedig lassan közeledni kezdtem felé.

- Taemin… Taemin, mit csinálsz?

- Gondolkodtam, Kibum. És arra jutottam, hogy ha együttműködnék veled… akkor előbb kiszabadulnék innen. Ugye így van?

Gyorsan bólintott egy aprót. Változatlanul ugyanolyan feszülten dőlt hátra, mintha menekülni akart volna tőlem. De tudtam, hogy ezt csak a közös múltunk miatt teszi, mert tudja, hogy bűn, de még mindig imádná, ha együtt vétkeznénk.

A lábammal is tettem egy kicsi lépést a lábfejei között, már egészen közel voltam hozzá. A testünk még nem ért össze, mert próbálta olyan távol tartani magát tőlem, ahogy csak tudta, ám én egy újabb apró lépéssel lecsökkentettem a távolságot. Éreztem a csípője vonalát, a ziháló mellkasa az enyémhez ért, a tekintete néha a számra tévedt.

- Taemin… én…

Nem hagytam, hogy elmondja, amit akar, a fejem is közelebb toltam az arcához. Riadtan húzta összébb magát, én pedig éreztem a heves lélegzetvételeit, olyan közel merészkedtem hozzá. Végül az egyik kezemmel megfogtam a csípőjét, és megcsókoltam a száját.

Egyáltalán nem volt kedvemre a dolog, ám ő úgy tűnt, a kezdeti sokk után nagyon élvezte. Először a lélegzete is elakadt, majd az ajka rögtön mozdult, amikor az enyém, s mikor a kezem a derekára csúszott, ő is lassan hozzám ért… Én pedig csak próbáltam kizárni a fejemből a rémes emlékeket, és a feladatra koncentrálni.

Még egy nagyon kicsit húztam az időt, hogy biztos legyek benne, hogy nem figyel. Ekkor a derekán lévő kezem gyorsan a fenekére csúsztattam, ezzel egy időben közepes erősséggel ráharaptam az alsó ajkára, ami még tetszett is neki, de egy pillanattal később már rémülten kapott a kezem után.

Az ujjam hegye már közel volt a farzsebéhez, nem sok kellett volna, hogy elérjem a kulcsokat, de idő előtt ellökte a kezem, és botladozva odébb állt. Hitetlenkedve nézett vissza rám, láttam rajta, hogy azt érzi, most elárultam. A szemében könnyek gyűltek, majd még hátrébb lépett néhányat, aztán rohanni kezdett a bejárat felé. Utána siettem, de nem voltam elég gyors, így mielőtt odaértem volna, az ajtó hangos csapódással bezáródott előttem.

 .

59. rész

Zene: TVXQ – Something

http://www.youtube.com/watch?v=czkUPZZ7EvI

59. rész

#

Jót tett, hogy kiszellőztettem a fejem Minhoval. Nem éreztem úgy, hogy a reggeli rémálmomon kellene rágódnom, hanem elterelte a figyelmem. Rengeteg dologról beszéltünk, csomó mindent mesélt, amikre az elmúlt hónapokban nem került sor.

Újra éreztem, hogy barátok vagyunk. A legjobbkor jött, éppen akkor, amikor kezdtem volna azt érezni, hogy eltávolodtunk egymástól, bebizonyította, hogy ő még mindig ugyanúgy viszonyul hozzám, ahogy régen.

Nem változott semmi, ami a legmegnyugtatóbb dolog volt a világon. Nem kezelt másként azért, mert egy fiúval jártam, nem tett kétértelmű megjegyzéseket, nem kérdezősködött.

Olyan könnyű volt Minho barátjának lenni.

Egyszeriben a telefonom rezgése zavarta meg a vidám beszélgetésünket. A zsebemhez kaptam, ekkor láttam, hogy egy üzenet érkezett Keytől.

„Ma a haverokkal bulizok. Nem tudtam lerázni őket… Remélem, nem volt velem ma terved, de ha mégis, holnap egész nap a tiéd lehetek. K.”

Mosolyra görbült a szám. Szerettem, amikor ilyen játékos hangulatban volt, és örültem, hogy nem kellett megmagyaráznom, miért töltöm az estét Minhoval. Nem, mintha hátsószándékom lett volna, vagy át akartam volna verni, de úgy vettem észre, hogy ő a kelleténél jobban aggódott Minho miatt. Valószínűleg csak azért, mert ő is meleg…

- Szerintem induljunk! – szólalt meg. – Szomjas vagyok, és nem akarom, hogy Hyunwoo előbb érjen oda nálunk.

- Ő is jön? – felé fordítottam a fejem és csodálkozva néztem rá.

- Már hogyne jönne! Hónapok óta először bulizol velem, ebből őt se fogom kihagyni! Csapat vagyunk – vigyorogva kacsintott rám egyet.

- Akkor mire várunk? Induljunk már!

#

Minhoval elfoglaltuk az egyik legjobb helyet a bárban. Láttuk a táncoló embereket, a pultot, és kényelmes volt az ülés is. Borozgattunk, amikor Minho integetni kezdett a közeledő Hyunwoo-nak.

- Kezdtem azt hinni, hogy csak azért jössz, hogy hazavihess minket! – mondta neki, én pedig vigyorogva lekezeltem vele.

- Valaki mondja már meg nekem, Lee Taemin mióta jár bulizni? – kérdezte ironikusan Hyunwoo köszönés helyett, aztán lekezelt Minhoval is, és leült mellé.

- Fura, mi? Kiderült, hogy jobb dolga sincs szombat esténként, mint várni, hogy kivel tudna elmenni bulizni, úgyhogy Taeminnie mától szombatonként a miénk – újságolta Minho, aztán kacsintott rám egyet.

Nem akartam elrontani a hangulatot azzal, hogy ellenkezni kezdek. Jó volt, hogy végre együtt voltunk mi hárman, és nem akartam azzal visszakozni, hogy néhány szombat estémet szeretném Keyre áldozni. Örültem, hogy végre újra visszataláltam a normális, szociális életbe, és nem csak a munkamániámnak éltem. Úgyhogy inkább megtartottam magamnak, és szélesen visszavigyorogtam rájuk.

- Akkor jók lesznek a szombatjaink! Különben meg mit isztok?

- Bort.

- Hűha, félszáraz! Tölts nekem is, aztán igyunk valami keményebbet.

- Én nem foglak hazavinni. A múltkor is én vittelek.

- Taemin, hazaviszel?

- Legfeljebb akkor, ha nem itatsz le.

- Még mindig olyan gyorsan megüt a pia?

- Gyorsabban – nevettem. – Évek óta alig ittam alkoholt, elszoktam tőle – és a hatására elég vállalhatatlan viselkedésbe kezdek, tettem hozzá magamban, s közben az előző heti szombat esti bulira gondoltam.

- Sebaj, majd megedzünk! Ugye, Minho? – az említett erre mélyen bólogatni kezdett. – Végre te leszel a diák – nevetett.

- Hogy én a diák? Jó, hogy már házit nem adtok!

- Jó, hogy mondod! – szólalt fel lelkesen. – Minden reggel le kell húznod valami rövidet! Tánchoz pont jó lesz, javítja az egyensúlyt!

- Hyunwoo, azt hiszem, így is elég jó az egyensúlyom… – mondtam rögtön, mire Hyunwoo csak kacsintott egyet.

- Mindig van feljebb, Taeminnie!

*

- Ne már, Kibum, hol hagytad a jó fej feledet? – kérdezte azonnal Mir, amikor leültem mellé és Jaejoong mellé az asztalhoz, aki kortyolás közben intett nekem egyet. A másik két jómadár még nem ért oda a törzshelyünkre.

- A haverjaival van, ha annyira érdekel. Mellesleg sziasztok.

- Azt hittem, most már mindig jönni fog veled!

- Taemin nem a kiskutyám, hogy mindig hozzam-vigyem magammal…

- De örülnél neki, ha az lenne! – röhögött.

- Jesszus, Mir, de állat vagy – szólt közbe Jaejoong, és a fejét fogta. – Csak addig ne beszélj, amíg meg nem ittam három sört, utána hallgatlak.

- Jó, megbeszéltük. Key, te meg legközelebb hozd el őt is!

- Majd eljön, amikor el tud. Én amúgy is jobban szeretem, ha zavaró tényezők nélkül találkozunk… – vigyorogtam, és a számat harapdálva lenéztem a kezeimre.

Mir egy pillanatig furcsán nézett, Jaejoong pedig majdnem belefulladt a sörbe, miközben ivott.

- Ezt nem hiszem el! Jonghyun megmondta, hogy csak napok kérdése! Emlékszem, a többiek egy hete szavaztak, amikor én ki voltam ütve, hogy egymásnak estek-e!

- Igen, és én nyertem – tette hozzá Jaejoong.

- Mit nyert ki?

A pult mellett hirtelen feltűnt a két hiányzó láncszem.

- Jonghyun, tudtad, hogy Kibumék a héten lefeküdtek egymással?

A kérdezett olyan arckifejezést produkált, amilyet még soha nem láttam tőle, de Jokwon szemei is látványosan elkerekedtek. Szörnyű viccesen néztek ki, úgyhogy felnevettem.

- Hát… igazából nem ez lep meg, hanem az, hogy nem tudok róla. Key, miért is nem tudok róla?

- Azért, mert volt más, akivel foglalkozhattam a héten. – Jonghyun leült a mellettem lévő székre. – Most miért nézel rám így, Jonghyun… Az előbb nem azt mondtad, hogy nem lep meg a dolog?

- Mikor is történt ez?

- Semmi közöd hozzá.

- Oké, kinek hozhatok sört? – kérdezte Jokwon, és mindenkire ránézett. Mir kivételével mindenki kért.

- Mi van veled ember?

- Ma ihattok, mert én kinéztem egy lányt ott odébb! – vigyorgott rá mindenkire, miközben felállt, aztán hátra fordult. – Azért ne hányjatok össze semmit!

- Csak így lelép?

- Hadd lépjen – mondta egy vállrándítással Jaejoong. – Most még józan, talán sikerül neki bevágódni nála. Megyek, segítek Jokwonnak.

Abban a pillanatban, amit Jaejoong felállt az asztaltól, Jonghyun a könyökével meglökte a karom.

- Mondd már meg mikor volt!

- Istenem… – A szemem forgatva felsóhajtottam. – Szerda este.

- Király. Aznap este Miyeonnal voltam, szóval így már nem is irigyellek érte – vigyorgott szélesen.

- És tegnap – tettem hozzá egy gonosz vigyorral az arcomon, majd rákacsintottam. – Csak hogy legyen miért irigyelned.

 .