40. rész

Zene: Breaking Benjamin – Diary of Jane

https://www.youtube.com/watch?v=AiBG6vuLrzY

40. rész

*

Erősen dobogó szívvel léptem be Taemin lakása ajtaján. Halkan becsuktam az ajtót, és ledobtam a kulcsokat az előszobaszekrényre. A konyhába mentem, beraktam a majdnem üres hűtőbe az ételt, amit otthonról hoztam, majd feszülten kifújtam a levegőt, és a hálószoba felé indultam.

Ő odabent volt – az ágyon feküdt. Nem festett valami jól, de még így is jobban nézett ki, mint délelőtt. Odamentem hozzá, leguggoltam az ágy mellé, és a vállára tettem a kezem.

- Taemin…

Mordult egyet, aztán lustán rám nézett. Erőtlen volt, a szemei beestek, az arca sápadt volt, az ajkai kiszáradtak. Még mindig nagyon rossz passzban volt.

- Mit keresel itt?

Nem úgy reagált, ahogy vártam. Nem számítottam kitörő örömre, de ez az… utálat, amit a szemében láttam…

Talán csak a karikás szemei miatt láttam így – gondoltam. Nem akartam elfogadni, hogy így viszonyul hozzám. Hiszen nem tettem semmit…

- Délelőtt is voltam itt, de aludtál, valószínűleg nem is emlékszel. – Megforgatta a szemeit, de nem foglalkoztam ezzel sem. Próbáltam tovább beszélni hozzá, hogy érezze, nem akarok rosszat neki. – Láttam, hogy nincs kajád, úgyhogy hoztam neked egy keveset, a hűtőben majd megtalálod, ha éhes leszel.

Egy percig nem szólalt meg, csak a sarkot bámulta. Dühöt láttam a szemében, és ekkor már kezdtem azt gondolni, hogy talán tényleg így lehet, mivel nem enyhült.

- Látom, már egy ideje ébren vagy… – kezdtem. – Miért nem hívtál fel?

- Eltűnt a telefonom, valószínűleg kiesett a zsebemből – válaszolta hidegen.

Egy fél percig megint hallgatott, közben végig engem méregetett. Nem tudtam, mire gondolt, amíg ki nem bökte:

- Mit csináltál velem?

- Én? Semmit…

- Valamit adtál nekem…

- Ja, hogy az… Délelőtt mondtad, hogy fáj a fejed, úgyhogy elindultam fájdalomcsillapítót keresni, de nem találtam, úgyhogy adtam neked egy altatót, és…

- Nem. – A hangja szokatlanul keményen szakított félbe, sosem hallottam még így beszélni. Már kezdtem érezni, hogy valami nagyon nincs rendjén. – Éjszaka… volt valami a poharamban, amitől kifeküdtem… Mi volt az?

- Én… hát én csak annyit tudok, hogy nem parti drog volt, hanem annál valami erősebb.

- Honnan tudod?

- Hát… csak sejtem, de…

- Te voltál, igaz? – Hirtelen felkaptam a fejem és a szemeibe néztem, amelyekben akkor először láttam könnyeket csillogni. Egy pillanatig magával ragadott a szomorú, összetört látványa. – Tudtam…

- Micsoda? Nem, dehogyis, nem én voltam!

- Menj el.

- Taemin, esküszöm, nem én voltam! Nem csináltam semmit!

- Menj már…

Elfogott a pánik. Tényleg azt hitte, hogy én tettem! De miért?

- Kérlek, hallgass meg! Nem én voltam! Nem ártottam neked semmit! Rosszul lettél és én hazahoztalak…

- Nem érdekel! – kiáltott fel. Félig fel is ült az ágyban, és csak ekkor látszott igazán, milyen gyenge még. Nagyon megviselte őt az előző este, az egész teste remegett, de a tekintete vadul dacolt velem. – Nem kell elmondanod semmit! Adtam neked egy második esélyt, reméltem, hogy helyrehozhatunk mindent, elhittem, hogy az a csók csak egy botlás volt, és soha többé nem történik meg újra! Aztán tudod mi történt? Elájultam! Nem emlékszem semmire, fogalmam sincs, hogy jutottam haza, és hogy itthon mi történt velem! Csak azt tudom, hogy amikor magamhoz tértem minden porcikám fájt!

- Taemin, túlreagálod…

- Aztán mikor végre sikerült kimásznom az ágyból szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy nem tudok kimenni, mert eltűnt a kulcsom! Bezártak a saját lakásomba, Kibum, hát nem furcsa?

A tekintete már lángolt az indulattól. Az arca vöröslött, annyira dühös lett, hogy félő volt, mindjárt rosszul lesz. Megpróbáltam lenyugtatni, de épp az ellenkezőjét sikerült elérnem:

- Taemin, kérlek…

- Mondd csak, mi történt, amikor hazajöttünk? Mit csináltál velem? Újabb csók, esetleg több? Vagy ne is akarjam tudni, különben elfogna a hányinger? Mégis magyarázd már meg, miért érzem úgy magam, mint akit a falhoz vágtak! Valami oka csak van!

- Esküszöm neked, nem csináltam semmit! Félreérted! Nem bántottalak, nem is állt szándékomban! Hosszú volt a tegnap este, párszor elestél, és biztosan kimerült vagy… Engedd, hogy elmondjam! Kérlek!

- Hagyj békén – sziszegte. – Menj innen…

- Csak hallgass meg! Elhiszem, hogy összezavarodtál, de nem kéne ennyi…

Váratlanul megmozdult az ágyon, letette a lábát a földre, és felállt. Nehezen tartotta meg magát, remegtek a lábai, de akkor se kapaszkodott belém, pedig nem löktem volna el. Inkább csak bámult rám a sajnálat nélküli gyilkos tekintetével, amit soha nem láttam még az arcán.

- Talán nem tudod, merre van az ajtó? Azt mondtam, menj el innen! A kulcsot pedig hagyd i…

Az előző heves viselkedése után nem számítottam rá, hogy a karjaimba dől, bár úgy tűnt nem önszántából tette. A hirtelen felállás miatt újból elájult, és ha nem kaptam volna el, a földre esett volna.

Átöleltem a kábult testét, és visszafektettem az ágyára. Hoztam vizet, meg is itattam, reméltem, hogy ettől helyrejön, de nem ébredt fel. Hiába volt minden igyekezetem, hiába próbáltam meg tisztázni a helyzetet, Taemin makacsul ellenállt, majd a kimerültségtől a karjaim közé omlott.

Én nem akartam ezt…

A vártnál is gyengébb lehetett, így ott maradtam mellette egy kis ideig, vártam, hogy felébredjen, de semmi. Néha megmozdult egy picit, aztán húsz perc elteltével jobbnak láttam magára hagyni. Elég bajt okoztam már így is…

Újból megsimítottam a haját, aztán elrendeztem az ágyát, és egy szomorkás mosollyal az arcomon kisétáltam a lakásból. A kulcsot felkaptam a szekrényről, ahová érkezésemkor letettem, és bezárva magam után az ajtót csendben továbbálltam.

 .

39. rész

Zene: Thriving Ivory – Flowers for a ghost (I'm only human)

http://www.youtube.com/watch?v=YIN6rLnP4x4

39. rész

*

Még aludt. Oldalra volt fordulva, az arca épp az enyémmel szemben volt, úgy tűnt az ajkai kiszáradtak és vörösebbek lettek a sok alkoholtól. Közel csúsztam hozzá, apró puszit adtam a szájára, amitől a szemhéja remegni kezdett, majd álmos lassúsággal kinyitva rám nézett.

- Key…

- Jó reggelt!

- Hmm… szia. – Megdörzsölte a szemeit, és kicsit körbe nézett. – Hol vagyunk?

- Nálam. Nagyon részeg voltál, és messze is laksz, úgyhogy úgy gondoltam, felhozlak. Remélem, nem baj…

- Nem, dehogy – mosolyodott el. – Sosem voltam még nálad.

Megcirógattam az arcát, aztán a fedetlen vállát is, ő pedig mélyet sóhajtva élvezte a gyengéd kényeztetést.

- Hogy vagy?

- Fáj a fejem, és ködösek az emlékeim…

- Mire emlékszel?

- Sokat ittunk és hülyéskedtünk, és én nagyon jól éreztem magam – elmosolyodott, majd folytatta. – Emlékszem, hogy valamilyen ivós játékot találtunk ki, de nem tudom, ki nyert, aztán… lesmároltalak… elég gátlástalan voltam. Meg volt valami Jonghyunnal kapcsolatban…

- Áh, a lényegre azért emlékszel… – kuncogtam egyet.

- Ugye neked Jonghyun nem az exed, vagy valami? – kérdezte hirtelen.

Nevetnem kellett.

- Nem. A legjobb barátom. Mindig is az volt.

- Szóval semmi több, igaz?

- Féltékeny vagy rá?

- Annak kéne lennem? – vigyorodott el. – Emlékszem, hogy valamiről beszéltek a többiek, de nem tudom, mi volt az… – Érdeklődően felpillantott rám.

- Hát ez… ez egy régi történet… ő volt az első srác, akit megcsókoltam – ismertem be, mire Taemin szemei kikerekedtek. – Részeg voltam, és depressziós, mert hiába segítettek a fiúk, szörnyen ment a csajozás.

- És ezért megcsókoltad a legjobb haverodat?

- Hát… igazából én nem is emlékszem rá, most nemrégiben tudtam meg, hogy ez megtörtént. Piszkosul részeg voltam, teljes képszakadás volt az az este… – elnevettem magam, és a tarkóm kezdtem vakargatni. – Ráadásul ő sem azért haragudott, mert megtörtént, hanem azért, mert kiment a fejemből.

Mindketten felnevettünk.

- Szerinte sértő, hogy elfelejtettem – kuncogtam. – Úgy csinál, mintha csak ezt az egy dolgot felejtettem volna el arról az estéről…

- Hát… – fészkelődni kezdett mellettem, felém fordult, és közelebb hajolt. Huncutul mosolygott az orra alatt. – Én is sértőnek találnám, ha az első csókunkat elfelejtenéd…

- Azt sosem fogom elfelejteni!

Újra közel merészkedtem hozzá, és egy rövid csókot adtam, s mikor elváltam tőle, a tekintete a takaró felé fókuszált – vagyis inkább saját maga felé. Felemelte a takaró szélét, és benézett alá.

- Jesszus, ugye, nem…? – Egy pillanatig rémült volt a tekintete, majd ellágyultak a vonásai.

- Mi az?

Sóhajtott. – Azt… azt hittem, meztelen vagyok… – arcát a kezeivel takarta el, majd halkan nevetni kezdett, és én sem bírtam megállni. – Mégsem emlékszem mindenre, Kibum, bocsánat! Nem tudom, hogy jöttünk haza…!

- Tényleg nem? Pedig elég heves voltál, alig bírtam leállítani magam… – A kezét továbbra is az arcára szorította, s oldalra fordulva fúrta a fejét a vállamba. – Most szégyelled magad?

- Igen…!

- Hát ne tedd! – A fél kezét elemeltem az arcától. – Eszméletlen jó volt, de megígértem neked, hogy mindenre adok neked időt, úgyhogy leállítottalak. Kétszer is. És nehogy azt hidd, hogy könnyű volt!

- … Bocsánat…

- Semmi gond, ettől még örültem neki – vigyorogtam rá. – Mindig örülök neki.

#

Kibum kiment a konyhába reggelit készíteni, én pedig visszavettem az előző napi ruháimat. Kisétáltam utána, és végre szétnéztem a lakásában. Nagyobb volt az enyémnél, otthonosan éreztem magam benne, főleg, amikor megéreztem a reggeli illatát, amitől egy nagyot kordult a gyomrom – még ő is meghallotta.

- Hát te már fel is keltél? – kérdezte. – Akkor hogy lesz így ágyba-reggeli?

- Ágyba-reggeli?

- Igen! Feküdj vissza!

- De már felöltöztem – mutattam a ruháimra.

- Hm… nagy kár.

Elvigyorodott, majd én is. Kicsit meglendült a fantáziám a célzását követően, ahogy láttam, ő sem volt ezzel másképp, de a gondolataimnak nemet kellett mondanom.

- Sajnálom, de ma délután dolgoznom kell a koreográfiákon. – Közel mentem hozzá, és a vállát megsimítva próbáltam éreztetni vele, hogy tényleg így érzek. – Legközelebb tovább maradok, ígérem.

- De reggelire még maradsz? – A szemembe nézett. – Ugye maradsz?

- Persze, annyira azért nem sietek – rámosolyogtam, ám félbeszakította a pillanatot a telefonom csörgése. – Bocsánat, ezt felveszem. – Gyorsan előkaptam a zsebemből a készüléket. – Á, szia, Jinki! Történt valami?

- Nem, inkább az érdekel, veled mi van. Merre vagy?

- Kibumnál. Tegnap buliztunk egyet a haverjaival, és még nem jutottam haza.

- Ottalvós-buli, hm? – hallottam a hangján, ahogy nevet. – Milyen volt?

- Jó. Most keltem fel nem rég. Kicsit másnapos is vagyok igazából… – hallottam, ahogy kuncogott egyet. – Anyáékkal mi a helyzet?

- Jól vannak, bár hiányoltak téged a családi eseményről. Azt kellett hazudnom nekik, hogy kőkeményen dolgozol a hétvégén, és egy perc szabadidőd sincs, erre te meg másnaposan henteregsz valahol…

- Hé, nem hentergek sehol! – nevettem.

- Értem én. Üdvözlöm a… barátodat… vagy hogy is mondjam…

- Ez a szó megteszi – jót mosolyogtam azon, mennyire zavarba jött egy pillanatra. – Én is anyáékat.

- Átadom. Jó legyél, öcsi! És tessék dolgozni, mert utálok hazudozni. De ne vidd túlzásba, ne legyél munkamániás…

- Jó, rendben, értem, mit akarsz. Jó leszek. Szia!

Kibum már a tányérba tette a tojást, amikor befejeztem a beszélgetést. – Ez gyors volt. Ki volt az?

- A bátyám, és mellesleg üdvözöl.

- Neki hazudtad azt, hogy jó leszel? – kérdezte huncut mosollyal az orra alatt.

- Héé! Nem hazudtam, tényleg jó szoktam lenni!

- Aha… csak az alkohol rossz. – Továbbra se tűnt el a sejtelmes vigyor az arcáról. Közelebb lépett, és átölelte a csípőmet. – De nem baj, nekem tetszett a rossz éned is. Iszogathatnánk máskor is…

- Rendben, iszogassunk – feleltem, mire meglepetten vonta fel a szemöldökét.

- Tényleg?

- Persze. De majd máskor, mert egyelőre rengeteg dolgom van – mondtam, majd elmosolyodtam. – Gyere, együnk! Már nagyon éhes vagyok, és eszméletlen jó illata van!

 .

38. rész

Zene: Limp Bizkit – Behind blue eyes

http://www.youtube.com/watch?v=fEGI9NbH-mk

38. rész

*

A kezemben zörögtek a kulcsok, amikor a lift felé baktattam. Benyomtam a negyedik emelet gombját, és lazán neki dőltem a lift falának. Fáradt voltam, de szerencsére elkerült a másnaposság, és az előző este óta a kedvem is jobb lett.

Mondhatni újra barátok voltunk Taeminnel. Persze nem ringattam magam tévhitekbe, tisztában voltam vele, hogy sokat kell még dolgoznom azon, hogy újra megbízzon bennem, de azt gondoltam, hogy megérte. Hiába szerettem őt, ettől még nem lehetett az enyém, de a hátam is borsódzott attól a gondolattól, hogy lemondjak róla. Ha csak barátként lehetek a közelében, és azt kell hazudnom, hogy nem kívánom őt… akkor azt teszem.

Kiszálltam az emeleten és az ajtajához sétáltam. Eltartott egy darabig, amíg bejutottam, hiszen előző este, félrészegen sikerült bezárnom, de végül nagyobb nehézség nélkül ki tudtam nyitni az ajtót.

Vajon hogy van? Alszik még? Talán beteg?

Csak reméltem, hogy aznap reggel még nem akarta elhagyni a lakását…

Mikor a kulcsokkal küszködtem, eszembe jutott, amit előző este már félig beszámíthatatlan állapotban mondott a lakásáról. Elmesélte, hogy egyszer régen Ahyoung nem tudta, hogy otthon alszik, így véletlenül bezárta a lakásba, amikor elment, ő pedig nem tudott kijutni egy napig, mivel Ahyoung sürgősen elutazott egy éjszakára. Akkor tudta végre elhagyni a lakását, amikor a lány legközelebb visszament. Emlékeztem a nevető arcára, amikor elmondta, majd azt is, hogyan reagáltak az iskolában, mikor azt mondta, hogy nem tud menni aznap dolgozni, és mennyire nem hitték el az indoklását. Azt mondta a lakása olyan, mint egy erőd, és erre csak akkor jött rá, amikor bent ragadt.

Bár akkor nevetett rajta, amikor mesélte, én mégis féltem, hogy azzal, hogy előző este bezártam, nem segítettem sokat a barátságunkon. Igaz, nem hittem, hogy kikelt volna az ágyból, hiszen előző este szörnyen nézett ki, de akkor is… nem akartam ezzel elrontani, amit eddig sikerült helyretenni. De sajnos én is ittas voltam, és a megszokott forgatókönyv szerint cselekedtem, ami talán nem volt a legjobb ötlet.

Beléptem az ajtón. Direkt nem siettem, vertem egy kis zajt a cipőmmel, de nem hallottam mozgást. Nem jött ki elém a szobájából, úgyhogy biztosan alszik… De ha már eljöttem idáig, nem mentem el egyetlen kérdés nélkül.

Lassan belöktem a szobája ajtaját. Odabent volt, az ágyán feküdt, a törölközők összegyűrve ölelték körbe vékony testét. Közel sétáltam, láttam, hogy a szeme csukva volt, az alatta lévő karikák sötétlettek sápadt arcán. Leszedtem róla az összekoszolt törölközőket, és tisztákat tettem a helyükre.

Taemin hányt egy keveset az éjjel. Még szerencse, hogy odafigyeltem rá, amikor hazahoztam, különben meg is fulladhatott volna. Megőrültem volna, ha megtudom, hogy azért halt meg, mert engem próbált jobb kedvre deríteni…

Elhessegettem ezeket a gondolatokat és mellé térdeltem. – Taemin… hallasz? – újra csak nyögött egyet. A fejéhez nyúltam, óvatosan simogatni kezdtem a haját. – Key vagyok. Fel tudsz kelni?

Nem reagált. Igazából nem lepődtem meg rajta, mert a jelek nagyon is arra utaltak, hogy tegnap valaki drogot csempészett az italába, és attól feküdt ki ennyire – ugyanis lehetetlen volt, hogy annyi alkoholtól, amennyit ő ivott, valaki így kikészüljön. Képtelenség.

- Taemin? – lágyan megrázogattam a vállát, úgy tűnt, mintha kicsit feleszmélt volna. – Taemin, nem emlékszel, ki rakott valamit a poharadba?

- Key… – Erőtlenül nyögött, de ki tudtam venni a motyogását.

- Hallasz?

- Fáj a fejem…

A fürdőszobába mentem, szétnéztem, hogy merre lehetnek a gyógyszerek. Keresgéltem egy darabig, mire a polcon egy dobozban találtam meg őket. Fájdalomcsillapítót nem találtam, üres volt a doboza, altató viszont volt. Gondoltam ez sem olyan rossz, legalább mélyebben alszik tőle, addig is biztosan pihen, és nem érzékeli a fájdalmat.

Amikor nálam volt a gyógyszer a konyhába mentem, töltöttem egy pohárba vizet, majd benéztem a hűtőbe. Azt terveztem, hogy összedobok valami ehetőt neki, hogy amikor fel bír kelni, tudjon enni valamit, de a hűtő meglepően üres volt. Csak vizet, és nagyon kevés tejterméket láttam benne, ezen felül semmit.

Ez után kíváncsiságból a kamrába mentem, hátha ott jobb a helyzet, de csalódnom kellett. Úgy tűnt, nem szokott magának főzni, és tartalék kaját sem tart otthon…

Végül visszamentem hozzá a hálószobába. Meg sem mozdult, amióta kimentem onnan, de kicsit éberebbnek tűnt, mint korábban. Feltételeztem, hogy talán ébren van. Kicsit megrázogattam a vállát, és beszélni kezdtem hozzá.

- Taemin, fordulj ide. Itt a gyógyszer, vedd be szépen. – A kezébe tettem a bogyót, s amikor a szájába vette, óvatosan megitattam. – Nem sokára jobb lesz. Alszol egy kicsit, de amíg el nem alszol… – megfogtam a kezét, hogy érezze, hogy most rám kell figyelnie. – Taemin, valaki drogot tett a poharadba. Nem tudod, ki lehetetett az?

Sóhajtott egy nagyot, majd az arcát a párnába nyomta. – Én… nem…

Az én számat is elhagyta egy sóhaj. Végig néztem rajta, újra simítottam egyet a haján, végül újra megszólaltam, de addigra ő már egyenletesen szuszogott.

- Elmegyek, jó? – beszéltem hozzá megint, bár aligha hallgatta. – Estefelé visszajövök, addigra már valamivel jobban leszel. Hagyok neked egy cetlit is.

Még egyszer megsimogattam a haját.

- Pihend ki magad, Taeminnie.

*

Egész úton hazáig nem tudtam elterelni a figyelmem. Csakis Taemin nyúzott arca, a fáradt hangja, és a szörnyű erőtlensége járt a fejemben. Az az ember, aki az ágyban volt, nem az volt, akibe beleszerettem – nem az a mosolygós, táncos lábú energiabomba, akit ismertem. Nem az a gyönyörű fiú a csillogó szemekkel. Kifordult önmagából egyetlen éjszaka alatt, s egyáltalán nem hasonlított magára. Tudtam, hogy teljesen ki volt ütve, és nem is állt szándékomban ezen tovább rágódni – hiszen hiába vált meg az összes olyan tulajdonságától, amivel elcsavarta a fejem, mégis amikor az ágya mellett térdeltem, abban a pillanatban se szerettem őt kevésbé.

Sőt, talán még jobban beleszerettem, mert tudtam, hogy mindezt valahol értem tette. Értem szenvedett az ágyban fekve, hiszen a barátságunkat akarta megmenteni, amikor alkohollal próbált felvidítani. Bár vidámabb nem lettem, de éreztem, hogy újra fontos voltam neki.

És csak ez volt a lényeg.

Amíg otthon voltam, igyekeztem elfoglalni magam, de akármibe kezdtem délután, nem tudtam őt kiverni a fejemből. Főztem, takarítottam, tettem a dolgom, és próbáltam minél intenzívebben elterelni a figyelmem a délelőtt látott lelombozó emlékekről, de az összes próbálkozásom hiábavaló volt. Egyszerűen nem tudtam, elüldözni azokat a képeket a fejemből, minden pillanatban visszafurakodtak a gondolataim közé, aminek következtében semmire se tudtam igazán koncentrálni.

Lassan haladtam, sok időbe telt, mire rend lett a lakásban. Mikor végül elkészültem, akkor már éreztem a friss étel illatát is.

Mikor már a konyhában ültem, elment a kedvem az egésztől, és a tányéromban csak lökdöstem a falatokat. Semmi étvágyam nem volt, nem is éreztem tisztességesnek, hogy én nyugodtan falatozzak, amíg ő otthon sínylődik. Kedvtelenül toltam el magam elől a tányért, amelyből alig ettem pár falatot. Inkább felálltam, és csomagoltam neki is belőle, hogy amikor majd este visszamegyek, tudjon enni valamit. Reméltem, hogy örülni fog neki…

Mélyet sóhajtottam.

Segíteni akartam rajta. Égtem a vágytól, hogy tehessek érte valamit, de nem tudtam. Tehetetlen voltam, meg kellett várnom, amíg jobban lesz, mégis megőrültem ettől a gondolattól…

Tudtam, hogy az én hibám… S ha ő személyesen mondta volna, hogy nem így van, az sem tudott volna meggyőzni.

Jóvá akartam tenni az összes bűnt, amit valaha elkövettem ellene – az utolsó illetlen gondolatig. Mindent, amit csak lehetett.

 .