31. rész

Zene: Ladies' Code – Bad girl

http://www.youtube.com/watch?v=DST5IaPEv8g

31. rész

#

A lakásomtól nem messze lévő parkban ücsörögtem. A nap már lemenőben volt, éppen úgy, ahogy vasárnap este is, amikor Kibummal ide jöttünk. Ugyanazon a padon ültem, és csak élveztem a nyugalmat, a forgalom tompa zaját, a madárcsicsergést, és a fel-fel törő emlékhullámaimat.

Néha elmosolyodtam, amikor egy-egy kedves emlék jutott eszembe, s mind Keyről szólt. Még nekem is furcsa volt, hogy ő és én tulajdonképpen két napja egy pár voltunk. Annyira megszoktam már az egyedüllétet, hogy kicsit idegen volt erre gondolni ilyen hosszú idő után. Egyszer csak belecsöppentem, de nem bántam meg, csak barátkoznom kellett még a gondolattal. Úgy éreztem, el kell mondanom valakinek ahhoz, hogy igazzá váljon, mert addig csak a fejemben él.

Előkaptam a telefonom, és Minho számához görgettem, viszont mielőtt felhívtam volna, meggondoltam magam. Minho jó barátom, ez igaz, de az iskola tagja, és nem akartam, hogy az iskolából egyelőre bárki tudja. Ráadásul Minho meleg, és… Nos… ha azt vesszük, én is annak számítok, nemde? Ez a gondolat eddig még eszembe se jutott…

Megráztam a fejem, majd kiléptem. Jinki számát kerestem, és már hívtam is. Az ötödik csengés után felvette.

- Szia!

- Szia, Jinki, ráérsz most?

- Papírokat írok alá, de épp szünetet készültem tartani. Mesélj, mi van veled? Történt valami?

- Hát… épp erről szeretnék beszélni veled.

- Mi az, valami rossz dolog?

- Nem, ne aggódj – elnevettem magam, s ekkor éreztem, hogy ő is kicsit feloldódott a vonal másik végén. – Ami azt illeti szerintem jó hír, bár nem tudom, te mennyire fogod ezt így gondolni…

- Akkor mondd már! – izgatott volt a hangja, mire újra nevetnem kellett.

- Összejöttem valakivel.

- Na, végre! Gratulálok, öcsi! Mégis miért ne örülnék ennek?

- Hát… az illető… – köhintettem – nos, ő egy fiú.

Volt egy kis hatásszünet, mielőtt újra megszólalt volna. Izgultam, hogy mit fog válaszolni… a földet rugdostam és a számat harapdáltam.

Végül megszólalt. – Nem épp erre számítottam… Most megleptél! Örülök, meg minden, de… Taemin, honnan jött most ez, hogy lekösd magad egy srác mellett?

Újra nevetnem kellett. Kicsit zavarban voltam, furcsa volt ilyesmit mesélni Jinkinek.

- Múlt héten az egyik próba után segítettem neki az egyik lépésben, és… gyakorlás közben egyszer csak tök váratlanul megcsókolt, aztán… napokig gondolkodtam rajta, hogy mit kezdjek ezzel a lépésével, végül vasárnap találkoztunk. Megkérdeztem tőle, hogy miért csinálta, mire azt válaszolta, hogy ő sem így akarta, de elvesztette a fejét – megálltam egy pillanatra. – Aztán bevallotta, hogy szeret… és hát… azóta együtt vagyunk.

- Hát, én… én nagyon örülök neki, komolyan, mert… mert a lényeg az, hogy te jól érezd magad, és úgy gondolom, hogy ez meg is van, de… arra még nem gondoltál, hogy anyáék mit fognak szólni hozzá?

Igaz is…

- Nem gondolkodtam még ezen… Dolgoztam, nem is nagyon volt időm.

- Mikor akarod elmondani nekik?

- Hát… majd egy kicsit később. Pár hét múlva, vagy még később.

- Szóval Jiyeonék kerti partijára nem jössz?

- Miért? Mikor lesz?

- Hétvégén. Újra terhes, és otthon most mindenki boldog.

- Akkor biztosan nem. Nagyon örülök nekik, de ezt a hétvégét szeretném vele tölteni.

- Ez érthető… Én és Mirae úgy néz ki, hogy megyünk.

- Már együtt vagytok?

- Még nem, de csütörtökön elviszem vacsorázni. Akkor akarom megkérdezni tőle, és remélem, igent mond, mert eddig jól megvoltunk, és nagyon kedvelem.

- Sok sikert – elvigyorodtam. Legalább nála minden úgy megy, mint régen.

- Kösz. Meg akarom hívni majd az otthoni bulira is. Ha eljönnél, találkozhatnál vele.

- Nem lehet. Túl korai, és nem akarom a saját híremmel véletlenül elrontani a hangulatot. Majd… majd máskor. Amikor alkalmasabb az időpont és kisebb a felhajtás.

- Ugye ez nem azt jelenti, hogy nem mondod el?

- De, el fogom, nyugi. Később.

- Rendben – hallottam a hangján, ahogy mosolyog. – Üdvözlöm a srácot! Nem is mondtad, mi a neve…

- Kibum.

- Akkor add át Kibumnak az üdvözletemet! Most iszok egy kávét, aztán dolgoznom kell még. Jó legyél, öcsi!

- Jó leszek! Szia!

Letettem, felnéztem az égre, és halkan nevetni kezdtem. Felszabadított ez a beszélgetés, örültem, hogy ha esetleg a családomnak nem is tetszik majd ez az új fejlemény, legalább a bátyám kiáll mellettem.

Forgattam egy ideig a kezemben a telefonom, aztán írtam egy üzenetet Keynek. Megkérdeztem, hogy mit csinál, amire nem sokkal később meg is érkezett a válasz:

„A haverkokkal söröözök. Boldogg vaygok, puszillak! A többbiek is puszillnak! K.”

Hangosan felnevettem. Úgy tűnt, Key részeg, pedig még fiatal volt az éjszaka.

*

- Anyám, mennyi kulcsod van neked… – jegyezte meg Mir az ajtóm előtt állva. – Mint egy börtönőrnek…

A falban kapaszkodva röhögtem fel. Már alig bírtam tartani magam, olyan részeg voltam…

- Hát azért – hikk’ –, mert én egy börtönőr vagyok! Egy igazi! – Újabb csuklások nehezítették meg a beszédem. – Még gumibotom is van, megnézed?

- Jézusom, Kibum, Taemin előtt ilyeneket ne nagyon dumálj…

Az orra alatt röhögött, amíg a kulcsokkal szerencsétlenkedett. Persze hiába kértem el tőle, hogy megkeressem a jót, de nem adta oda, mert szerinte túl részeg voltam, hogy megtaláljam. Komolyan, ennek a srácnak fogalma sincs róla, ő hogy szokott kinézni részegen… siralmas.

- Az összes régi lakásod és gyerekkori zárható naplód kulcsát ezen őrizgeted? Gyűjtöd őket? Ennyire rokonszenvesek? Vagy csak sok a lakat a lakásodban? Tuti mindenféle hullákat tartasz lezárt dobozokban, és azoknak a kulcsait őrizgeted…

- Ne hisztizz már! Több baromságot tudsz mondani – hikk’ –, mint én, pedig nem is vagy részeg… Na, add ide!

- Nem kell, megvan. – Kinyitotta az ajtómon a zárakat, és bementünk. – Na, gyere, haver, most szépen befekszel az ágyadba, és alszol.

- Végre már… hogy tudsz ennyit szerencsétlenkedni…? – kérdeztem tőle ásítás közben. – Fáradt vagyok…

- Tudom, ezért hoztalak rögtön ide. Kérsz vizet?

- Majd… majd mindjárt, igen, de először… izé… segítesz átöltözni?

- Nem, mert sietnem kell. Jokwon és Jonghyun még lent várnak a taxiban, őket is haza kell vinnem. – Az ágyam kezdte el igazgatni, amíg én a nadrágommal bíbelődtem. – Jól szétcsaptátok magatokat mindannyian… többet nemigen leszek óvóbácsi. Mondjatok le róla.

- Akkor legközelebb berúgsz? – nem bírtam megállni, hogy ne kuncogjak egyet.

- Naná. Úgyhogy… majd Taemin hazavisz minket – jegyezte meg vigyorogva.

- Neeem, Taemin maximum engem hoz haza. Te felejtsd is el – ujjal mutogatva figyelmeztettem. – Nem bízok benned a fesztiválos eset óta. Részegen kicsit homokos vagy…

- Jesszus, mekkora hülyeségeket hordasz itt össze nekem, Kibum… – Odajött, a bokámnál megfogta a nadrágom, és lehúzta rólam. – Tessék. Most már feküdj be az ágyba. Hozzak neked vizet?

- Aha… az jól esne…

Elhagyta a szobát, de mielőtt visszaért volna, elnyomott az álom.

.

30. rész

Zene: Lostprophets – Can't catch tomorrow

http://www.youtube.com/watch?v=lhe_i0cLD-g

30. rész

*

- Mindjárt ott vagyunk! Igen! Addig kérjetek nekünk is valamit!

Egy taxiban ütünk, már csak pár utcányira voltunk a kedvenc kocsmánktól, ahová a fiúkkal mindig menni szoktunk. Jonghyun eltette a zsebébe a telefonját, és rám nézett.

- Már mindannyian ott vannak.

Mikor megérkeztünk a kocsma elé, már hallottuk a zenét, az emberek zaját. Kifizettem a taxit, aztán Jonghyun után indultam, aki már a bejáratnál várt. A biztonságiak beengedtek, mi pedig a kedvenc részünk felé indultunk, remélve, hogy a fiúk ott vannak. Odabent volt egy kis nyüzsgés, de mivel hétköznap volt, ki lehetett bírni. Elhaladtunk egy idegesítően nevetgélő lánycsapat mellett, akik közül páran mosolyogva csodálták a szőke hajam, de nem foglalkoztam velük. Csak Jonghyun kacsintott feléjük egyet, mire újra nevetgélni kezdtek, de szerencsére gyorsan otthagytuk őket.

- Ide!

Jokwon már az asztaltól integetett. Szélesen elvigyorodtam, és hangosan köszöntem nekik, Jonghyun pedig követte a példámat.

- Üljetek le. Itt a sörötök – csúsztatta oda elénk a két nagy poharat.

- Kösz – mondta Jonghyun. – És mi van veletek?

- Ma fizetésemelést kaptam – dicsekedett Mir –, úgyhogy egy körre meg vagytok hívva.

- Ez remek! – lelkesültem fel, és már bele is kóstoltam a sörbe. – Hú, ez nagyon finom!

- Nem is koccintasz velünk? – Le se tettem a poharat, hanem rögtön összeütöttem az övével. – Na azért!

A poharak üveges csengése hallatszódott, ahogy mind az öten összekoccintottuk őket. Mikor megittam pár kortyot, szélesen rávigyorogtam a többiekre, aztán Mir jól oldalba bökött.

- Key, mi van veled? Olyan kis hiperaktív vagy! – Szinte még be se fejezte a mondatot, Jonghyun már röhögött. – Most mi van?

- Csak rátapintottál a lényegre…

- Mi történt? – kérdezte Jaejoong. – Csak nem a tánctanárral kapcsolatos? – Mosolyogva haraptam bele az alsó ajkamba, és bólogattam. – Mondjad már! – szólt izgatottan.

- Összejöttünk.

Mikor ez az egy szó elhagyta a számat, olyan hangerővel kiáltottak fel, hogy ha valaki messziről hallgatta őket, azt hihette, meccset néznek, ahol épp berúgtak egy gólt.

- Tudtam, hogy meleg a srác! – Jokwon rám mutatva kántálta. – Tudtam!

- És mégis honnan? – Jaejoong jól oldalba bökte, majd én vágtam a szavukba:

- Nem volt az.

- De igen, és én már hetekkel ezelőtt megmondtam neked! – A fiúk érdeklődve néztek Jonghyunra. – Jó, akkor úgy fogalmazok, hogy Key elmondásából egyértelműnek tűnt, hogy nem hetero – magyarázta.

- Az most mindegy, hogy pontosan hová soroljátok, nem ez a lényeg! – szólt közbe Mir. – Hihetetlen vagy, Kibum! Ilyen gyorsan… Még egy hónapja sincs, hogy elmentünk a fesztiválra! Hogy csinálod?

- Piszok nagy mázlim volt – mondtam csendesen és tovább mosolyogtam az orrom alatt.

- Mázlid, mi? – kérdezte. – Mit csináltál?

- Megcsókoltam, amikor nem számított rá. Sőt, én se számítottam rá… Simán elküldhetett volna – motyogtam mélázva, aztán egy széles vigyorral az arcomon hozzá fűztem: – De nem tette!

- Ennek örömére te is meghívhatsz minket egy körre! – Jokwon bólogatott velem szemben, de én csak felszabadultan nevettem. – Egyébként milyen volt?

- A csók?

- Nem, a sör… Persze, hogy a csók!

Újra nevetgélni kezdtem és izgatottan fészkelődtem a helyemen. – Valami eszméletlen.

- Ahj, ez hihetetlen! Mindenkinek van valakije! Jaejoongnak is, Jonghyunnak is, most már Keynek is. Nem olyan rég még Jokwonnak is volt… Nekem miért nincs?

- Mert általában olyan részeg vagy, hogy alig állsz a lábadon – adta meg az egyszerű választ Jaejoong.

- Jó, akkor ma nem rúgok be!

- Ne is. Ma én leszek csúnyán részeg, úgyhogy legalább hazavihetsz. – Egy angyali mosolyt vetett Mirre, aki egy kis ideig nézte őt, végül sóhajtva válaszolt.

- Jól van… akkor ma este én leszek az óvóbácsi. Igyatok, gyerekek, de ne túl sokat! És aki köpködni vagy hányni merészel, azt a sarokba állítom!

- Életemben nem láttam még ilyen elcseszett óvóbácsit – motyogta Jonghyun az orra alatt ügyelve arra, hogy mindenki hallja. Nevetni kezdtünk. – Lehet, hogy inkább szólok anyunak, hogy vigyen haza…

Az este remek hangulatban folytatódott. Jaejoong nagy átéléssel mesélt a munkahelyéről és az idióta munkatársáról, akit teljes odaadással figurázott ki nekünk, mi pedig dőltünk a nevetéstől. Aztán előkerültek más vicces emlékek, s közben az elfogyasztott alkohol mennyisége is szép lassan nőtt.

Fél tízkor kaptam Taemintől egy üzenetet. Az italtól kótyagosan elmosolyodtam, kicsit a számba haraptam, mire a többiek azonnal rájöttek, mi történt. Elvékonyított hangon huhogni kezdtek, aztán koccintottak.

- Na, ki írt neked? – kérdezte Jaejoong, s közben a szemöldökét rángatta. Nem feleltem, inkább pötyögni kezdtem a választ.

- Üdvözöljük Taeminnie-t – bökött oldalba Mir. Meglepő volt, hogy még mindig elég józan… talán ő volt az egyetlen. Egyelőre tartotta a szavát.

- Úgy bizony! – helyeselt Jonghyun. – Mikor hívod meg?

- Hová?

- Hát ide. Velünk sörözni.

- Majd ha jófiú leszel, Jonghyun.

- Szóval már hívhatod is!

Kiröhögtem őt. – Akkor sose fogod látni…

- Naaa, de komolyan, hívd már meg! – Jokwon tágra nyílt szemekkel pislogott felém, Jaejoong társult, bár ő még viccesebben nézett ki ezzel a kérlelő arckifejezéssel. – Légyszi, Kibummie!

- Nem hinném, hogy kérne a szekálódásotokból.

- Nem szekálnánk, tudod jól. Téged se cseszegetünk, csak néha csipkelődünk egy kicsit.

Felnevettem. – Hát épp ez az!

- Jaj, Kibum… Bántottunk valaha is? – Jaejoong már érzelmileg próbált hatni rám.

- Hahj, nem.

- De nem ám – bólogatott Jonghyun. – Úgyhogy a következő bulira ő is hivatalos.

- De…

- Jaj, ne csináld már! Olyan rohadt kíváncsiak vagyunk rá! Pláne, hogy nekem állandóan róla mesélsz, és már annyira szeretnék találkozni vele!

Sóhajtottam, aztán kuncogni kezdtem az arckifejezésük láttán. Nagyon aranyosak voltak. Úgy döntöttem, beleegyezem:

- Jó… legközelebb meghívom.

 .

29. rész

Zene: Jason Walker – Everybody lies

http://www.youtube.com/watch?v=xYN3GZ0316Y

29. rész

#

Hiába beszéltem meg próba után Kibummal a múltkori esetet, nem bírtam túltenni magam rajta. Belém ivódott, amikor az egyik pillanatban még nevetgélve próbáltam neki segíteni, a következőben pedig már a számat ízlelgette. Az a sokk, amit akkor éreztem semmihez sem volt hasonlítható… azt sem tudtam, mit cselekszem.

Megbocsájtottam neki, mert nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Láttam rajta, hogy szenvedett emiatt egész hétvégén, ezért nem akartam még tetézni a bűntudatát. Hiszen a barátom, nem bánthattam meg a viselkedésemmel, és tiszteltem őt annyira a tette ellenére is, hogy ne tiporjam még jobban a porba.

Nem akartam fájdalmat okozni neki, ahogy nem akartam hitegetni sem. Azt szerettem volna, ha mindketten elfelejtjük az egészet, és egy kis ideig tartunk egy kis távolságot.

Úgy gondoltam, hogy elutazhatnék valamelyik hétvégén a szüleimhez. Ebben a nagy hajtásban, és a fura események közepette jót fog tenni egy kis pihenés, gondoltam. Majd hazamegyek, ha kicsit összeszedtem magam, hogy ne kezdjenek el kérdezősködni.

Nem tudtam, Jinki mikor volt otthon utoljára, de az biztos, hogy nagydobra verték. Én nem akartam felhajtást, főleg a jelenlegi helyzetem miatt. Csendre vágytam, nem a zsibongó nagycsaládra, szóval eldöntöttem, hogy nem szólok nekik az érkezésemről. Legyen csak meglepetés!

#

Nyűgösen nyúltam a telefonom után. Jinki hívott.

- Szia – szóltam bele színtelen hangon.

- Mizu? – Ő sokkal lelkesebbnek tűnt nálam.

- Ah… hagyjuk. Mesélj inkább te.

- Anyáék hívtak ma délelőtt. Képzeld, Jiyeon újra terhes! – újságolta izgatottan.

- Akkor otthon biztosan nagy bulit csapnak – nevettem.

- Csapnak? Te is jössz. A hétvégén lesz náluk egy grillezés. – Sóhajtottam egyet, de nem akartam válaszolni. – Most mi van?

- Nem hiszem, hogy elmegyek.

- Miért? Dolgod van?

- Jövő hét végén terveztem hazamenni. Vagy később.

- Akkor hívd fel anyát, és…

- Nem, Jinki… én… nem akarok nagy bulit. Se nyüzsgést, se semmit, csak látni akarom őket, és ennyi. Úgyhogy ne is említsd nekik, hogy hazamegyek, mert akkor tuti, hogy kitalálnak valamit.

Egy kis ideig hallgatott.

- Baj van? – kérdezte végül.

- Fáradt vagyok, és szeretnék pihenni. Ennyi az egész.

- És még? Mi van még, amit nem mondasz el?

Folyton átlátott rajtam, és ez idegesített… Nem akartam neki elmondani, jobb szerettem volna titokban tartani az esetet. De tudtam, hogy hiába próbálom elaltatni a gyanakvását, ha az már egyszer felébredt benne, akkor úgyis kihúzza belőlem.

Várt még egy kicsit arra, hogy magamtól meséljem el. Esélyt adott rá, hogy úgy mondjam el, ahogy akarom, ám én nem éltem a lehetőséggel. Talán rosszul döntöttem.

- Nem tudsz hazudni, Taemin… nekem meg főleg. Úgyhogy ne is próbálkozz.

Óriásit sóhajtottam és a hajam kezdtem el piszkálni, amíg ő tovább beszélt hozzám. Nagyon utáltam magamban, hogy én sosem tudtam így átlátni az embereken… ha értenék hozzá, talán nem kerültem volna olyan helyzetbe, mint amilyenben voltam.

- Mesélj, mi történt? – ekkor már finomabban kérdezte. – Emlékszem, egy hete még majd kicsattantál.

- Semmi komoly, csak egy apróság…

- Taemin…

- Oké… volt egy kis incidensem az egyik diákommal.

- Összevesztél vele?

- Nem, egyáltalán nem, csak… – némán várta, hogy folytassam – csak… megcsókolt, és…

- Taeminnie – vágott azonnal a szavamba –, te becsajoztál? Végre már!

- Ez nem az, amire gondolsz…

- Miért, rosszul csókolt a lány, vagy mi? – nagyon izgatott volt.

- Nem, hanem… az a baj, hogy ő egy… fiú.

Egy pillanatig azt hittem, megszakadt a vonal. Jinki jókedvét egy pillanat alatt elvágtam ezzel a kijelentésemmel.

- Nincs ezen semmi szégyellnivaló – szólalt meg egy kis idő múlva. – Legjobbakkal is megeshet az ilyen. Hogyan fogadtad?

- Rosszul. Elég nagyot csalódtam…

- Miért?

- Mert a barátomnak tartottam, vagyis… most is annak tartom, de nem tudok rá ugyanúgy tekinteni, mint eddig.

- Ki volt az? Minho?

- Nem! Miért lenne Minho?

- Azt mondtad, barátok vagytok, és ő jutott eszembe – magyarázta, amíg én meglepődve pislogtam magam elé. Jaj, dehogy, Minho nem tenne ilyet…

- Nem ő volt, hanem az egyik új táncos. De most ne beszéljünk erről, jó?

- Oké, befejeztem. – Sóhajtott. – Szóval akkor a nagy bulira nem jössz? Rengeteg jó kaja lesz…

- Nem hiszem.

- Akkor megint nem találkozunk egy jó darabig, de… ha történik valami, hívjál nyugodtan, ne emészd magad, rendben?

- Ah, rendben! – Végre képes voltam elnevetni magam. – Jó legyél, bátyó!

- Te is! Szia!

Imádtam a bátyám. Ő annyira… lazán veszi az élet dolgait, mégis olyan komoly. Szerettem benne, hogy előtte semmi sem ciki – neki azt is elmondhattam, amit másnak soha eszembe sem jutott volna. Örültem, hogy beszélhettem vele – megkönnyebbültem tőle.

Nyújtóztam egyet, aztán szétnéztem a lakásban, mikor a szemem a fali órára tévedt. Épp ideje volt végre valami hasznosat is csinálni.

Ledobtam a telefonom a dohányzóasztalra, megvakargattam a karom, ittam egy pohár vizet, és a dolgozószobámba vonultam, hogy végre kikapcsolhassam az agyam, és csak a táncra figyeljek.

 .

28. rész

Zene: Zara Larsson – Uncover

http://www.youtube.com/watch?v=gdzJ9wyV3QU

28. rész

*

Hamar besötétedett, miután Taeminnel megbeszéltük a dolgainkat. Mikor lement a nap, visszakísértem őt a lakásáig, majd az utcán egy rövid, gyors csókkal váltunk el.

A fellegekben jártam. Újra és újra visszapörgettem a fejemben a friss emlékeket, képtelen voltam betelni velük. Alig mertem elhinni, hogy ez igaz, és Taemin tényleg belement a kapcsolatba. Hihetetlen volt, hogy megszereztem őt!

Szerencsére Jonghyunnak elmesélhettem a dolgot. Nem is várattam meg őt a hírrel, azonnal hozzá kormányoztam a kocsit, és hívatlanul becsengettem hozzá.

- Ki az? – szólt bele a kapucsengőbe.

- Key vagyok, és híreim vannak! Engedj be!

- Milyen híreid…?

- Mindjárt elmondom! Engedj már be!

Végre ki tudtam nyitni az ajtót, berohantam, és a lakása ajtajáig meg se álltam. Izgatott voltam. Dörömböltem egy kicsit az ajtón, amikor odaértem, s mikor kinyitódott, Jonghyun nyakába borultam.

- Sikerült!

- Micsoda?

Eltávolodtam tőle, a szemébe néztem, és kissé félénken belekezdtem:

- Hát… Taemin… és én…

- Micsoda? Összejöttetek? – Erősen bólogattam. Örömömben még a könnyeim is majdnem kicsordultak. – Hát ez remek! – Szorosan megölelt. – Találkoztatok is?

- Persze, most jövök onnan. – Egy fél lépéssel eltávolodtam tőle, s kitöröltem a könnyeket a szemeimből.

- Miért sírsz?

- Örülök, Jonghyun! Te is szoktál örömödben sírni… – megböktem a vállát.

- Jó, igazad van. Na, gyere ide, hadd öleljelek meg megint! – A vállamnál fogva magához szorított egy kis ideig. – Gratulálok, Kibummie. Megérdemelted!

*

Reggel könnyes szemekkel ébredtem. Felültem az ágyon, miközben a fejemben még kavarogtak az álmom emlékképei. Szomorú és részeg voltam, rengeteget sírtam, és mindössze Jonghyun arcára emlékeztem. Átölelt, én pedig zokogtam…

Borzalmas volt.

Megráztam a fejem. Hatással volt rám az álom, eléggé lenyomta a hangulatom, de elszaladtam zuhanyozni, ami kitisztította a fejem. Mikor elindultam az irodába már nem éreztem jelentőségét.

Alig vártam, hogy véget érjen a munkaidő, és mehessek táncolni. Remegtek a kezeim, borzasztóan izgultam, kíváncsi voltam, Taemin hogy fogja kezelni a helyzetet. Vajon nekem kéne odamennem hozzá? Vagy oda se menjek?

Hazaszaladtam a cuccomért, és már rohantam is az iskolába. Vidáman köszöntem Sohee-nek az információs pultnál, aztán a megszokott terembe siettem. Nem voltak sokan, ám nem sokkal később mindenki odaért. Én már a próbateremben nyújtottam, amikor Taemin belépett.

Köszönt a csapatnak, végignézett rajtunk, de nem vettem észre, hogy rám másképp tekintene. Megijedtem, féltem, hogy az előző délutánt talán csak álmodtam, amikor Taemin feje felém fordult, és egy gyors kacsintással jutalmazott. A szívem kihagyott egy ütemet.

Boldog voltam – talán az én mosolyom volt a legszélesebb a csapatból, és hiába kérdezték, minek örülök, csak azt feleltem, hogy jó napom van.

Szerettem volna elmondani nekik. Szerettem volna a világon mindenkinek elmondani, sőt, kedvem lett volna odamenni, és megcsókolni, de nem tehettem. Ez magánügy. Senkire sem tartozik, csak kettőnkre, és jobb, ha ez egyelőre így marad.

Óra végén már mindenhol izzadtam, de a kedvemet ez se vette el. Az öltözőbe mentem, a csapnál kicsit megmosakodtam, aztán felvettem az utcai ruhámat, kicsit még rendbe szedtem magam, és kimentem a már üres öltözőből.

Taemin még ott volt, de akkor kivételesen nem a kameráját nézegette, hanem egy pohár vizet szürcsölgetett. Amikor meglátott elmosolyodott, lerakta maga mellé a poharat, s csak nézett.

- Jó volt a mai óra – mondtam. Tovább nézett ugyanazzal a hívogató arckifejezésével. Leengedte a kezeit maga mellé, aztán a fenekével nekidőlt az asztalnak, de nem szólalt meg. Közel sétáltam hozzá, a cuccom ledobtam az asztal mellé, és felé fordultam. – Mit szólnál egy kávéhoz?

- Nem is tudom… lehet, hogy jól esne.

- A múltkor megígérted, hogy eljössz, úgyhogy jönnöd kell – kuncogni kezdtem. – Most épp nem lesz órád, jól tudom?

- Jól.

Nem válaszoltam. Felemeltem a közelebbi kezét az asztal széléről. Egyszer megsimítottam a kézfejét, majd egy kicsit az ujjaival játszottam. Egyszer csak a csípőm felé nyúlt, és lassan közelebb vont magához.

- Remélem, nem baj, ha közel húztalak.

- Dehogy. – Halkan sóhajtottam egyet. – Taemin, el se tudom mondani, milyen boldog vagyok…

- Miattam?

- Igen, mert én… nem hittem volna, hogy ez sikerülhet. És most annyira örülök, hogy azt el sem tudom mondani…

Kedvesen rám nevetett. Élveztem, hogy velem foglalkozik, hogy nekem mosolyog, és hogy végre tudja a titkom. De azt a csodálatos érzést semmi sem múlta felül, hogy ő ezt elfogadta – akkor is, ha nem voltak olyan mély érzelmei, mint nekem. Ha undorodott volna tőlem, nem lett volna velem.

Egymás szemébe pillantottunk, aztán félénken közelebb hajoltam. Azt akartam, hogy érezze, hogy ha nem akarja a csókot, akkor elhúzódhat. Nem akartam ráerőltetni magam. Ám ő nem húzódott el, s még az utolsó pillanatban is csak cikázott a tekintetem a szemei és a szája háromszögében, mikor végül egy enyhe sóhaj kíséretében egymásra találtunk.

A nyakát, a haját és az álla vonalát simogattam, ő pedig a kezemhez ért. Képtelen voltam betelni a selymes bőre és a puha haja tapintásával, de megpróbáltam visszafogni magam. Ő azonban jól viselte, piciny mosoly bujkált a szája sarkában, amikor elvált tőlem. Elengedte a derekam, és ragyogó arccal megszólalt:

- Gyere, igyuk meg azt a kávét.

- Meghívlak. Ne is ellenkezz.

Nevetett. – Hát jó. A sarkon lévő kávézó megteszi?

- Ha szerinted finom, akkor igen.

- Nagyon finom – angyalian vigyorgott. – Neked is ízleni fog. Gyere, induljunk – a vállára kapta a táskáját, majd tenyerét a hátamra tette, jelezvén, hogy kövessem. A kezére néztem, de mindkettőben volt valami, így elvetettem az ötletet, hogy kézen fogva menjünk… talán még korai is lett volna – sőt, jobb is, ha az iskolában egyelőre titokban marad – már csak Minho miatt is.

De ezeket a gondolatokat megtartottam magamnak. Addig éreztem jól magam, amíg Taemin nem tudta Minhoról azt, amit én már a kezdetektől fogva láttam rajta. Ám inkább elvetettem a gondolataim, és egy enyhe vállrándítással becsuktam magam mögött az ajtót.

 .