56. rész

Zene: Rock Mafia – The big bang

http://www.youtube.com/watch?v=mDVsRsUN9Ac

56. rész

*

Azon a keddi estén én voltam az óvóbácsi. Senki nem fogta vissza magát a piálást illetően, de nekem muszáj volt az állítólagos gyomorrontásom miatt, így mindenkinek egyértelmű volt, hogy aznap ki marad józan.

Annyira nem bántam, mert ilyenkor nem tettek fel zavarba ejtő kérdéseket, amiért hálát adtam, ráadásul a gondolataim is sikerült néha elterelniük az őrült viselkedésükkel. Ám, amikor egy kicsit nem figyeltem oda rájuk, rögtön arra gondoltam, hogy nekem is nagy szükségem lett volna egy kis mámoros felejtésre.

De talán jobb volt így… így senkinek nem fecsegtem el a titkom.

- Mir, ez milyen lap?

Felkaptam a fejem, és a többiek felé néztem, akik még mindig kártyáztak… vagyis valami ahhoz hasonlót műveltek az ebédlőasztal körül – egyre kevesebb sikerrel, amit már abból is könnyen le tudtam szűrni, hogy Jonghyun épp a saját lapjait mutogatta az ellenfelének… Nem értettem a kártyajátékokhoz, de azt még én is sejtettem, hogy nem egy előnyös lépés.

- Az… az izé… ne rángasd, nem látom!

- Én nem rángatom!

Igazság szerint Jonghyun keze, és Mir feje is furcsán mozgott… ha nem zsibbasztottak volna le a gondolataim, még nevettem is volna rajtuk, de inkább csendesen figyeltem.

- Hagyd, semmire se megyek veled… Mindegy, leteszem! – kiáltotta, és az asztalra csapta a lapot.

- De nem is te jössz még! – szólt rá Jaejoong a mellette lévő székről.

- Hát mit válogatod annyit azokat a kártyákat? Dobd le valamelyiket! Ezt szerencsejátéknak hívják, nem észjátéknak!

- Köszönjük a bölcs tanácsot, Jonghyun, ez a mondat jelenleg a te szádból hangzott a leghitelesebben… – jegyezte meg Jokwon is az italát lötykölve a pohárban. Erre a megszólalásra már én is felnevettem.

- Ne nevess, Kibum! Különben is, miért nem a szokott helyünkön vagyunk? – kérdezte visszafordulva a többiek felé.

- Mert túl sokat piáltunk az elmúlt időben, és alkoholistának fognak hinni minket. – szólt oda Jaejoong. – Mellesleg tegnap este nem voltál éppen szent életű, ordibáltál, és beszóltál a biztonsági őrnek is, és összetörtél két poharat, mi meg fizethettük… Jobb nekünk most a kocsmánk nélkül.

- Ja, jó, értjük, de figyi, tesó… – Mir kissé labilisan dőlt oda Jokwonhoz. – Miért nem hívtál akkor ide lányokat? Ez a te bulid!

- Lányokat akarsz? A szomszédban van egy…

- Igazán? – Mir szeme úgy csillant fel, mint egy kisfiúnak, amikor fagyit lát. – Hány éves?

- Úgy hetven körül…

- Jaj, ne már! – Csoportosan röhögtünk fel Mir reakcióján.

- Sőt, ha megint olyan sokat kiabálsz, mint tegnap, biztos lehetsz benne, hogy találkoztok is!

- Én a fiatalabbakra bukom… Kibummie, te fiatalabb vagy nálam!

- Ember, engem hagyj ki a perverz fantáziáidból! Különben is, mióta vagyok én lány?

Ám Mir csak nevetett.

- Gyere, Key, a testem készen áll! – kiáltotta, és lendületesen feldobta a levegőbe a kártyalapjait. – Basszus, pedig nyerésre álltam! Asszem…

Jokwon a fejét oldalra billentve nézett rá. – Sose álltál még nyerésre, drága barátom… Ha pénzben játszanánk, már a gatyád is ráment volna.

- Mindegy! Kibumot biztos nem zavarná, ha rámenne a gatyám is! Igaz? – felpattant, és leült mellém a kanapéra. A feltűnően gyors és erőteljes landolásából arra következtettem, hogy megbotlott valamiben, talán a saját lábában, és mellém zuhant. De nem is ez volt a legmeglepőbb az egészben, hanem amikor nem sokkal később még arcon is puszilt.

Tág szemekkel néztem rá, majd hosszan pislogni kezdtem, s végül kimondtam az egyetlen mondatot, ami a fejemben kavargott:

- Te részegen tényleg homi vagy!

- Jaj, ember, ne kezdd már megint!

- Te kezded mindig!

Gyanakvóan méregettem a srácot, mikor Jaejoong is mellém huppant, kezében két teli, ámde vészesen ingadozó, és erős szagú pohárral. – Folyton csak a hiszti, igyál már valamit!

- Nem ihat, mert beteg! Különben is, az óvóbácsi ne igyon! Hogy visz így engem haza?

- Én aztán azt se bánom, ha itt alszotok! – mondtam, és elvettem Jaejoong kezéből a poharat.

- Ez a beszéd!

- Ne már, Kibum, most komolyan, így hogy megyünk haza?

- Hát taxival!

Úgy nézett rám, mint egy idiótára, aztán inkább megvonta a vállát, és lehúzott valami töményet.

#

Este volt, mire sikerült megnyugodnom annyira, hogy enni tudjak az ételből, amit Key hozott nekem. Nem éreztem magam éhesnek, a gyomrom már annyira hozzászokott a fájdalomhoz, hogy csak akkor érzékeltem igazán, amikor az első falat lecsúszott a torkomon.

Majd falni kezdtem az ételt. Félő volt, hogy kihányom, de már az sem érdekelt. Arra gondoltam, hogy rosszabb már nem lehet.

Reméltem, hogy ha Key látja, hogy jobban vagyok, és képes vagyok a két lábamon közlekedni, majd visszaadja a kulcsaimat, de nem így történt. Félt kiengedni engem és visszaadni a szabadságom. Kíváncsi voltam, meddig akar még így tartani engem, mint egy háziállatot, amit néha megetet… Perverz volt és gusztustalan az egész szituáció, és nem értettem, hogy kerültem bele… a kiutat pedig nem láttam.

*

Mázlim volt, hogy Jonghyun lakása csak a másodikon volt. Nem volt áram az egész társasházban, biztosan kiment valami biztosíték, mert az utcán és a szomszéd épületekben itt-ott égett a lámpa. A lift sem működött, és így is elgondolkodtam rajta, hogy talán jobb lenne elmenni hozzám, de ahhoz túl messze laktam, hogy Jonghyunt odáig elcibáljam magammal, és a taxi is elment már.

Úgyhogy maradt a lépcsőzés, és mire felértünk a másodikra, igencsak kifáradtam. Mikor a megfelelő emeletre értünk, Jonghyun végig a falban kapaszkodott, majd amikor megálltunk az ajtó előtt, előbányászta az egyik zsebéből a kulcsot.

- Na, add azt ide!

Kinyitottam az ajtót, és betessékeltem rajta őt. Lassan ment, de már irányíthatóbb volt egy kicsit, mint amikor elindultunk Jokwontól. A cipőjét a sarokba rúgta, aztán a kabátját is ledobta a földre, és a falnak dőlt a szobája ajtajánál.

Odabent sötét volt, mindössze azért lehetett látni a lakásban, mert az utcai lámpák közel voltak az ablakhoz, egyébként némely sarokban vaksötét volt.

Felakasztottam a kabátot a helyére, és odamentem elé.

- Lefekszel, vagy kell még valami? Siessünk, mert fáradt vagyok…

- Aludj itt!

- Jaj, Jonghyun, ne már…!

- De, egyszer kibírod! Gyere már! – Elkezdett maga után húzni. – Olyan savanyú voltál egész este, úgyhogy most itt alszol!

Kelletlenül nyögtem egyet, de már az ágya mellett voltam. Akkor döbbentem rá, milyen fáradt voltam, amikor megláttam a puha takarókat.

- De ha éjszaka nem leszel nyugton, lerúglak az ágyról! – Nem is vártam tovább, bemásztam az egyik oldalra, Jonghyun pedig ruhástul a másik felére dőlt. Már arra se volt erőnk, hogy legalább megpróbáljunk átöltözni.

Ő is bebújt az ágyba, aztán odamászott mellém, és az arcomhoz hajolt. Azt hittem, mondani akar valamit, így felé fordultam, de ekkor az ajkai találkoztak az enyémekkel. Meglepődtem, ő már nem annyira, talán fel sem fogta, mi történik – aztán lassan, még egyszer óvatosan végigsimított azokkal a puha, selymes ajkaival a számon. Amikor eltávolodott, laposakat pislogva nézett rám, úgy nézett ki, mintha abban a pillanatban fogta volna fel, mit csinált.

- Hoppá – szólt –, ezt az arcodra akartam…!

- Le akartad smárolni az arcom, kedves tőled…

Felröhögött. – Neeem, az csak – hikk’ – automatikusan jött. Bocsi!

- Ugyan… – legyintettem – már kezdelek megszokni, Jonghyun. Talán még az életem szerelme is te leszel…

- De nekem barátnőm van – motyogta. A hangját már csak a párnán keresztül hallottam.

- Az előbb nem úgy tűnt, mint akit zavar.

- Szeretem őt. Téged is szeretlek, Kibum, de azért nem abban az értelemben, ahogy őt…

- Ne magyarázkodj már, vicceltem, te marha! – kicsit keserűen nevettem fel, aztán a sötétben megérintettem a vállát, és párszor megtapogattam. – Most már aludj, holnap reggel mindketten mehetünk dolgozni. Jó éjszakát!

 .