58. rész

Zene: Daughter – Still

http://www.youtube.com/watch?v=nHlDU7GokIc

58. rész

*

A negyedik kilométerbe kezdtem bele a Han folyó partján. Izzadt voltam, és fáradt, a meleg is nagyon sokat kivett belőlem, úgyhogy mire visszaértem az autómhoz, már úgy éreztem, hogy haldoklok. Teleittam magam vízzel, attól kicsit észhez tértem, aztán hazaindultam.

Otthon volt még maradék a hűtőben. Napok óta alig bírtam enni, de aznap végre sikerült. A gyomrom már sajgott az éhségtől, de akármilyen éhes voltam, csak akkor tudtam enni.

A tompa, égető fájdalom nem múlt el, de már nem mardosott annyira, amikor felálltam az asztaltól. Mindent ott hagytam, és a fürdőszobába siettem, hogy lemossam magamról az izzadtságot. Langyosra állítottam a vizet, beálltam a zuhany alá, és hagytam, hogy hosszú perceken keresztül csak folyjon rajtam a víz.

A testemben éreztem a közeledő izomlázat. Összesen nyolc-kilenc kilométert futhattam le, de azt nem tudtam, hogy megérte-e. Enni ugyan tudtam, és végre nem zaklatott senki, de közben csakis Taemin körül jártak a gondolataim.

Aznap még nem voltam nála. Tudtam, hogy utált, és jobban örült volna, ha soha többé nem kell látnia, de muszáj volt valami kaját vinnem neki.

Eszembe jutott, miket vágott a fejemhez, amikor legutóbb nála jártam. Végre el tudta mondani, mennyire undorodott tőlem… visszafelé természetesen ez nem volt igaz. Én ugyanúgy vágytam volna rá, ha tehettem volna; éppen úgy, ahogy az álmaimban láttam minden éjjel.

Beleharaptam az ajkaimba a gondolattól, miközben tisztában voltam vele, hogy nekem csak ennyi juthat belőle: gondolatok. Képek, amik nem valósak, együtt töltött boldog éjszakák, amik sosem lehetnek az enyémek. És a csókja… az a kábító, édes, őrjítő csókja, ahogy a puha ajkai hozzám értek, s a nyelve hegyével az ajkaim nyalogatta…

Csak képek.

Hamis emlékek, amik valójában nem az enyémek. Csak álomvilág – mégis úgy csalogatott, mint a szomjazót a víz.

A kezemmel lassan végigsimítottam magamon. Nem bírtam tovább, akartam őt, de tudtam, hogy soha többé nem kaphatom meg – így kénytelen voltam a hamis emlékekre bízni magam, és élvezni a látvány nyújtotta gyönyöröket, miközben csukott szemmel elképzeltem, hogy a víz helyett ő simogatja a testem.

Fantázia, mindössze…

Nekem csak ennyi jutott.

#

A dolgozószobámban a tükör előtt feküdtem. A plafont bámultam, s merengtem, amikor ajtónyílást hallottam odakintről.

Egy pillanat alatt végigfutott rajtam egy hideg fuvallat. Ez ő volt. Hallottam, ahogy bejött, aztán újra bezárta az ajtót, majd lépteket. Féltem, hogy felém közelít, de csak a konyhából hallottam némi zajt.

A szemeim le sem vettem az ajtóról. Látni akartam őt az első pillanatban, ha mégis úgy dönt, hogy megkeres a lakásban.

Felültem, majd a hátamat a falhoz toltam és abba kapaszkodva álltam fel. A lábaim remegtek, attól féltem, hogy összecsuklanak alattam, ha lépni kezdek, de helyette csak puha, légies, mégis bizonytalan léptekkel indultam előre. Az ajtóban kemény ujjakkal kapaszkodtam meg, a lélegzetem erősödött, amikor mozgást láttam a konyhában.

Tudtam, hogy keménynek kell lennem. Akkor nem mer bántani.

Ráhúztam a kemény maszkot a gyenge, összetört gyermek arcára, és remegő lábakkal léptem előrébb. Háttal a falnak dőltem, és megszólaltam.

- Ötödik napja tartasz bezárva. – Abbahagyta a mozgást, a háta nem mozdult többet. – Mégis meddig tart még ez?

Lassan megfordult. Először a földet nézte, aztán a lábfejemtől felsiklott a tekintete a mellkasomig. Nem nézett a szemembe.

- Nem tudom, Taemin.

- Mondd csak, mi a helyzet a suliban? Hiányoltak?

- Tegnap felhívtam Sohee-t, és… – Alig vártam, hogy elmondja, milyen hazugsággal áltatta őt is. – Azt mondtam neki, hogy beteg vagy.

- Igazán? És mégis meddig nem tudok menni dolgozni?

- Azt… azt nem tudom.

- Remek. – Sóhajtottam egyet elkeseredettségemben. Sírni lett volna kedvem, de azzal nem oldottam volna meg semmit, csak törékenynek tűntem volna a szemében. Nem akartam hagyni neki, hogy újra gyengének lásson. – Sosem jutok ki innen.

Egy pillanatra a szemembe nézett, de amikor látta, hogy én is őt nézem, a sarokba szegezte a tekintetét.

Félt tőlem… és én is féltem tőle.

Nem értettem, mi értelme volt még mindig bezárva tartani engem. Ha azt várta, hogy feldolgozzam, akkor még hónapokig a rabja lehetek… És… mi másra várt volna?

Felszívtam a tüdőmet levegővel. Éreztem, ahogy a szívem lüktetni kezdett, s az ereimben tombolt az indulat, amit erőnek erejével próbáltam visszafogni. Ő már a sarok helyett a cipője orrát bámulta, amitől még mérgesebb lettem.

Hát azt se érdemlem meg, hogy a szemembe nézz?!

Elfojtottam a dühöm, s a nyugodtság látszatát erőltettem magamra, amikor újra beszélni kezdtem.

- Tudod… borzasztó unalmas itt. A tévé nem köt le sokáig, táncolni nem tudok… vagyis nem úgy, ahogy én azt szeretném, mert ahhoz gyenge vagyok, és ez eléggé felbosszant. Úgyhogy néha elgondolkodok rajta, hogy ha legközelebb ide merészkedsz, megöljelek-e. – Láttam a szemében a döbbent rémületet, s végre a szemembe nézett. A tekintete az arcomat pásztázta, sejtettem, hogy azt akarta tudni, hogy komolyan gondolom-e. – Elég ideje vagyok fogoly… talán csak így szabadulok meg a fogságtól. Erre gondolok néha, Kibum…

A körmöm kezdtem piszkálgatni. Azt akartam, hogy komolyan vegyen, hogy tudja, nem tartana sokból leütnöm őt, vagy belé állítanom a konyhakést, amivel az ereimet is megpróbáltam felvágni. Látszott, hogy ő is ugyanerre gondol.

Csendben maradt, nem ellenkezett, hogy ne tegyem. Talán valahol mélyen ő is ezt találta a legjobb megoldásnak, csak gyáva volt meglépni, ahogy én is.

- Aztán meg arra – folytattam –, hogy képtelen lennék a te véreddel beszennyezni a kezem. Akárhogyan is gyűlöllek, képtelen vagyok a te szintedre süllyedni.

Nem tudtam megállapítani, hogy megkönnyebbült-e. Az arcán nem mozdultak az izmok, a teste dermedten állt, mindössze a szemében gyűltek a könnyek. Egy percig úgy állt a konyhaszekrény előtt, mint egy szobor, én pedig a dolgozószobám ajtajából figyeltem, hogy mikor mozdul meg végre. Végül sóhajtott egyet, és az ajtó felé rohant. Messze voltam tőle, és hiába indultam el én is arra, villámgyorsan kinyitotta az ajtót, és elhagyta a lakást. Még csak félúton jártam, amikor újra hallottam a zár kattanását.

Újabb nap, Taemin. Egy újabb nyomorúságos nap.

 .