10. rész

Zene: SHINee – Sleepless night

http://www.youtube.com/watch?v=AxRoJD7c-sk

10. rész

*

Már kellemesebb volt az idő, amikor elhagytam az iskolát. A Nap már lefelé kúszott az égen, és a hőmérséklet is egész tűrhető volt. Kinn álltam az autóm mellett, amikor Taemin is megjelent a bejárati ajtóban.

Egy egyszerű atléta volt rajta, és szűk farmer. Soha korábban nem láttam még ilyen szerelésben, így eléggé összeszorult a torkom, amikor kilépett a napfénybe. Elég kínosan éreztem magam, de szerencsére nem figyelt. Köhintettem egyet, bepattantam a kocsiba, és gyorsan összeszedtem magam, amíg ő is beült.

- Kitaláltad, hová megyünk? – kérdezte.

- Először is enni, mert én éhen halok. – Felragyogott az arca, amikor ezt mondtam. – Remélem, megfelel.

- Enni? Hát persze!

Nem kellett sokat autóznunk, mire találtunk egy utcai büfét. Az út szélén leparkoltam, majd a bódéhoz mentünk. Az ételek eszméletlen illatokat árasztottak, még a gyomrom is fájdalmasat kordult, amikor beleszagoltam a levegőbe.

Rövid nézelődés után két adag kimbappal távoztunk. Sétálni kezdtünk kezeinkben a kis ételes dobozkákkal, néha-néha bekapva egy-egy falatot, közben pedig az iskoláról beszélgettünk. Sok mindent elmondott, de róla nem tudtam meg semmit.

Séta közben egyszer csak a Han folyó partján találtuk magunkat. A folyó mellett zöld bokrokkal övezett széles ösvény haladt.

- Megyünk arra? – kérdeztem, és fejemmel a folyó felé intettem.

- A partra? Erre a szakaszra csak szerelmespárok meg futók járnak.

Megrántottam a vállam. – Futhatunk, ha gondolod… – Elmosolyodott. – Na, gyere. A víz mellett biztosan frissebb a levegő!

Végül beadta a derekát és elindultunk a sétányon. Igaza volt, tényleg sok párocska andalgott, vagy éppen ücsörgött a padokon arrafelé. A legtöbbjük aranyos volt, aztán megpillantottunk egy párt az egyik padon, akik lágyan, mégis érzékien csókolóztak, s látszólag tudomást sem vettek a külvilágról. Egyszerre pillantottuk meg őket, majd mindketten a torkunkat halkan megköszörülve néztünk más irányba. Egy kis ideje csend volt köztünk, s bár őt nem zavarta, én kicsit kényelmetlenül éreztem magam, így megszólaltam: – Mesélj magadról.

Érdeklődve kapta fel a fejét, és rám nézett. – Rólam? – Bólintottam. – Mit meséljek?

Nem is tudtam, mit feleljek. Amikor először beszélgettem vele annyira nyitottnak tűnt, de ekkor már kezdtem én is azt érezni rajta, amit a többi diákja – az elérhetetlenséget, a távolságtartást, melyet a kedvességével leplezett… s nekem úgy tűnt, mintha ő nem is igazán lenne tisztában ezzel a tulajdonságával. Kicsit elvarázsolt srácnak tűnt, aki maga sem érti pontosan, mi zajlik a fejében. Pedig első látásra annyira magabiztosnak tűnt… A gyilkos ösztöneire, amelyeket a színpadon mutatott is csak halványan emlékeztem már…

Egy kicsit sajnáltam őt, hiszen biztosan nem lehet könnyű úgy ismerkedni, hogy közben az ember olyan nehezen enged közel magához valakit.

- Nem is tudom… ami eszedbe jut.

- Hát… van egy bátyám, Jinki. A szüleim vidéken élnek, úgyhogy nem sokat látom őket. Gimnazista korom óta élek itt, sokáig a bátyám lakásán laktam, amíg nem volt rendes munkám.

- Akkor jól kijössz vele.

- Igen, csak mostanában nem sok ideje jut rám a munkája miatt. Sebész, úgyhogy folyton dolgozik. – Egy pillanatra elmerengett, aztán nagy levegőt vett, és újra rám nézett. – De te nem a bátyámról kérdeztél, ha jól emlékszem – nevetett. – Halljuk, mit szeretnél tudni rólam?

Egy másodpercre elgondolkodtam – a kérdések tolongtak a fejemben, de az egyik zavarba ejtőbb volt a másiknál, és ekkor jöttem rá, hogy mindent tudni akarok róla. Ismerni akartam őt. Ismerni annyira, hogy egyetlen pillantásából tudhassam, mire gondol anélkül, hogy egyetlen szót is szólna. Egyszerűen belé akartam látni.

Nagyon picit megráztam a fejem, hogy kitisztuljon az elmém, és arra gondoltam, hogy ha ezt elmondanám neki, talán soha nem lenne lehetőségem megismerni. Így inkább egy egyszerű kérdést választottam.

- Mikor van a születésnapod?

- Ami azt illeti… – a tarkóját vakargatta – jövő héten lesz.

- Tényleg? – a szemeim kíváncsian csillantak fel. – Melyik nap?

- Pénteken.

- Remek, akkor pénteken meghívlak valahová és megiszunk egy… valamit. Ugye nincs még programod?

- Nem igazán – a fejét rázta és mosolygott.

- Csodás! Mondtad, hogy egyedül vagy, szóval akkor otthon nem fog várni senki, igaz? – A fejét rázta, és láttam rajta az izgatottságot. – Tényleg, mióta nincs neked kapcsolatod? – Végre feltehettem a kérdést, ami már egy hete a fejemben motoszkált… Muszáj volt tudnom, és tőle akartam hallani.

- Hát… két-három éve szakítottunk az akkori barátnőmmel, az is az én hibám miatt történt így… Rajta kívül volt még pár próbálkozásom, de… egyik se akart összejönni. Úgyhogy egy ideje szólózok.

- Mostanában nem is próbálkozol?

- Nem igazán… nem vagyok valami jó kezdeményező – ismerte be, és megvakargatta a tarkóját. – És te hogy állsz a lányokkal? – kérdezte váratlanul.

- Hát… – Hogy is fogalmazhatnám meg? – hadilábon.

Megingatta a fejét, aztán az arcom kezdte vizsgálni. – Fura. Pedig helyes srác vagy, pillanatok alatt találhatnál valakit…

A lélegzetem is elakadt, amikor meghallottam, mit mondott. Akaratlanul is elmosolyodtam, talán kicsit el is pirultam, és hiába próbáltam tenni ellene, egyszerűen nem sikerült felöltenem magamra a hűvös állarcot. A feltörő mosolygási kényszerem egy kicsiny csücsörítéssel próbáltam leplezni.

- Olyan szép innen a város! – szólaltam fel hirtelen. – Gyere, üljünk le a vízpartra egy kicsit!

Szelíden elmosolyodott, és utánam jött, majd leült mellém a fűbe. Csillogó szemekkel néztem fel az égre, ahol már halványan látszódott a Hold, és a Nap is lemenő-félben volt, lassan maga után húzva a sápadtkékes égboltot.

Nem tudtam elrejteni a jókedvem, egyszerűen kitört belőlem – majd Taeminre néztem, s úgy nevettem el magam, mint egy tinilány. Úgy viselkedtem, mint ahogy addig talán soha… megtört a kemény maszkom, melyeknek lehullt darabjaival gondolatban boldogan kacsáztam a Han folyó felszínén.

Habár egyetlen szót se szóltam, mégis kinyíltam előtte – s boldog voltam. Boldoggá tett a tudat, hogy a lelkembe láthat, mégsem ismeri a piciny titkaimat.

Mélyet sóhajtottam, és tovább figyeltem a várost a folyópart másik felén, majd a gondolataimba süllyedtem.

Egyetlen mondat – ennyit mondott csak, mégis bearanyozta az estémet. Talán nem is úgy gondolta, ahogy én értelmeztem, mégis… hálás voltam.

Hálás voltam neked, Lee Taemin.

 .