8. rész

Zene: SHINee – Nightmare

http://www.youtube.com/watch?v=RvwLCn9QpOU

8. rész

*

Pénteken már alig bírtam kivárni, hogy elszabadulhassak munkából. Elegem volt a papírokból, az aláírásokból, a dátumokból, a számítógépekből, a légkondiból, meg mindenből. Táncolni akartam, s ez annyira elhatalmasodott rajtam, hogy a lábaim már maguktól doboltak a padlón, amivel az őrületbe kergettem a munkatársaimat.

Aztán amikor végre teleszívhattam a tüdőmet a kinti, pokolian meleg és poros levegővel, boldogan indultam haza a cuccaimért, és már siettem is a suliba. Volt még időm bőven, ami azt illeti igazán elmosogathattam volna, de egy perccel se bírtam volna többet otthon tölteni, mint amennyit kellett. Nem foglalkoztam a mosatlannal, gondoltam úgyis megvár, így inkább lekaptam egy könyvet a polcról, a táskámba vágtam, átöltöztem, és már indítottam is az autómat.

Beérve köszöntem Sohee-nak, aztán a százhatos terem elé siettem. A fülem kicsit közelebb toltam az ajtóhoz, így már hallhattam a zene mellett Taemin ritmusos számolását. Az órámra néztem – de még majdnem másfél órám volt. Egy pillanatra elszörnyedtem magamon… Minek jöttem én ilyen korán? Tiszta hülye vagy, Key… Aztán csak megrántottam a vállam, a táskába nyúltam, kiástam a könyvem a nadrágom alól, kerestem egy fotelt, és kényelembe helyeztem magam.

Belemerültem az olvasnivalómba, észre se vettem, amikor az ajtó egy halk nyikkanással kinyílt. Csak arra lettem figyelmes, amikor egy ismerős hang a nevemen szólított.

- Kibum? Hogyhogy ilyen korán itt vagy?

Felnéztem. Taemin kicsit meglepett volt, aztán még egyszer az órájára nézett. Mellette egy másik ismerős arc állt, a gimis lány, akinek a múltkor majdnem neki mentem.

- Öhm… szia. Csak nem volt más dolgom, úgyhogy előbb eljöttem otthonról – feleltem, és becsuktam a könyvet. Taemin aprót sóhajtott, aztán homlokráncolva rám nézett.

- Kérhetnék egy szívességet? – kérdezte, s közben idegesen az ajkát rágcsálta.

- Persze.

- Yoonseo az előbb elesett, megrántotta a csuklóját. Be kéne szaladni vele a kórházba. – Bólogatni kezdtem. – Ah, nagyon köszönöm! Majd meghálálom valahogy!

- Semmiség, úgy is ráérek – mosolyogtam rá. – Gyere, Yoonseo!

- Yoonseo, haza fogsz tudni menni? – szólt még utánunk Taemin a táncterem ajtajából.

- Igen, majd felhívom apát, hogy oda jöjjön értem. – Bólintott egyet, aztán visszasietett a csoportjához, mi pedig a kijárat felé vettük utunk. – Köszönöm, oppa, nagyon kedves.

- Igazán semmiség – mosolyogtam rá. – De ne magázz, kérlek, olyan vénnek érzem magam tőle – nevettem, mire ő bólintott.

- A múltkor is nagyon szimpatikusnak tűntél, oppa.

- Nagyon köszönöm. Nem fáj a kezed?

- Még nem, most még csak zsibbad. Nem kell aggódni miatta – legyintett a másik kezével, aztán felnézett az arcomba. – Hogy megy a tánc? Sokat tanultál?

- Igen, elég sokat – bólogattam. – Nagyon gyorsan behoztam a lemaradásom nagy részét. Gyere, ott az autóm.

- Autóval jöttél? Jaj, de jó!

- Miért?

- Mert a Tanár úrnak nincs autója, és így könnyebb lesz eljutni a kórházig – mondta, amikor kinyitottam neki az ajtót, és beült az anyós ülésre, majd a saját oldalamhoz szaladtam, és bepattantam én is.

- Hogyhogy nincs? Egy barátom szerint sokkal könnyebb barátnőt keríteni, ha van kocsid.

- A Tanár úrnak régóta nem volt senkije. Ami azt illeti, kicsit sajnálom is őt, elég magányos mostanában, és azóta többet aggódik.

- Én még nem vettem észre rajta. Milyen régóta nem volt barátnője?

Indult a motor, és kikanyarodtam a forgalomba.

- Barátnője… vagy három éve. De régebbi diákjaitól hallottam olyat is, hogy srácokkal is látták, de igazság szerint nem hiszek nekik. A Tanár úr a táncot leszámítva elég nyugodt ember, és tök kedves, meg minden. Nem hinném, hogy ilyen kicsapongó életet élne, meg ezek ezer éves pletykák, akkor születtek, amikor a Tanár úr elkezdett itt tanítani. Áh, tuti marhaság az egész… – ingatta a fejét.

- Aha, biztosan az.

Yoonseo nem is tudta, mennyit jelentett nekem az, amit akkor mondott. Igaz, azt mondta, hogy szerinte nem igaz, de mégis… felcsillant egy reménysugár, és én nem hagytam, hogy kialudjon a fénye.

Tovább beszélgettünk, de közben az én gondolataim egyik fele nem az autóban járt. Azon agyaltam, amiket Jonghyun mondott… Igen, Jonghyun rengeteg hülyeséggel traktált, de hirtelen… hirtelen érdekelni kezdtek azok a baromságok, amikkel már egy hete tömte a fejem.

Tisztában voltam vele, hogy ha nagyon beleélem magam a dologba, akkor egy hatalmas pofára esés lehet a vége – de akkor ezeket a gondolatokat kizártam a fejemből, és hagytam, hogy a fantáziám egy picit elkalandozzon.

Yoonseo-t elkísértem az ügyeletre, aztán mondtam neki, hogy vissza kell mennem.

- Persze, menj csak. Apu úgy is fél órán belül ideér, addig pedig nem lesz bajom – mosolygott, aztán intett volna nekem, de eltorzult arccal tette vissza az ölébe a karját. – Áúcs! Elfelejtettem, melyik fáj…

- Figyelj oda jobban, mert ha megerőlteted, nagyon sokáig fog gyógyulni. Most nem fáj?

- Csak egy kicsit. Kibírom, ne aggódj, oppa. Köszönöm, hogy segítettél.

- Én is köszönöm.

- De micsodát?

- Hogy volt kivel elütnöm az időt – kacsintottam rá, aztán intettem neki, és visszasiettem a suliba.

*

- Yoonseo hogy van? – kérdezte Taemin, amikor a gimis csoportot végül elküldte az öltözőbe.

- Ne aggódj, semmi baja. Szerintem pár nap alatt kiheveri.

Nagyot sóhajtott, s akkor megláttam rajta azt, amiről Yoonseo beszélt – az aggodalmat. A szép arcán ideges ráncok jelentek meg, aztán picit megrázta a fejét, és újra megvillantotta felém a mosolyát.

- Van egy hírem a számodra, nem tudom, mennyire fog tetszeni. – Kíváncsian néztem rá. – Kicsit elszámoltam magam, ami azt illeti. Ne is kérdezd, hogy sikerült… kicsit szétszórt vagyok néha… – magyarázkodott.

- De mi lenne az?

- A hétvégén melyik nap érsz rá? – meglepett a kérdés. – Csak mert időközben haladtunk a versenycsapat táncával, és nem is tudom, ez hogy mehetett ki a fejemből… Istenem, olyan figyelmetlen tudok lenni… – sóhajtott. – Viszont még azt is meg szeretném mutatni, mielőtt hétfőn beledobnálak a mély vízbe. Gyorsan tanulsz, szerintem menne, a kérdés, hogy ráérsz-e. Ha nem, megoldjuk máshogy.

Egy mosoly jelent meg az arcomon.

- Semmi halaszthatatlan tervem nincs a hétvégére. Szombat este?

- Nekem jó. Akkor holnap is találkozunk a szokott időben.

*

Óra után mondtam Taeminnek, hogy várjon meg, és hazaviszem. Kicsivel később végeztünk, mint legutóbb, szóval valószínűleg a buszát sem érte volna el, úgyhogy újra felajánlottam neki a fuvart.

Egész órán Yoonseo szavain gondolkodtam. Próbáltam alaposabban megfigyelni, hátha láthatom egy kis jelét annak, hogy vonzódik-e a férfiakhoz, de semmi. Aztán arra gondoltam, hogy amikor először voltam itt, a lány diákjaival is ugyanúgy bánt, mint a fiúkkal – kedves, szerethető, de mégis kicsit távoli. Ahogy Yoonseo mondta: magányos.

Úgy éreztem, lépnem kell ahhoz, hogy valamilyen következtetésre juthassak. Taemin minden embert nagyjából ugyanúgy kezelt, mindenkivel barátságos volt, és tisztelettudó. Egyszerűen hiába néztem a szemébe, csak egy falat láttam. Megfejthetetlen volt.

- Lehet egy kérdésem? – kérdeztem tőle, amikor már egész közel jártunk a lakásához.

- Mondd csak.

- Nagy gond lenne, ha holnap előrébb hoznánk az órát?

Furcsán nézett rám: – Miért? Este mégis programod van?

- Nem, csak… utána ráérsz… dumálni? – Egy pillanat erejéig elszakítottam a tekintetem az úttestről, és rá néztem. Elég zavart volt, de kíváncsi. – Tudod, a versenycsapatot nem ismerem, csak egyszer láttam őket, és örülnék, ha legalább veled kicsit jobban ismernénk egymást. Ami azt illeti, eléggé izgulok a hétfő miatt…

- Ó! – enyhültek a vonásai. – Persze. Bár nem hinném, hogy félnivalód lenne, de ha téged ez megnyugtat, akkor benne vagyok.

 .