1. rész

Zene: Linkin Park – Breaking the habit

http://www.youtube.com/watch?v=v2H4l9RpkwM

1. rész

*

Elképesztő volt a hőség.

Úgy éreztem, szívesebben bújnék ki a bőrömből, mintsem elviseljem azt az égető napsütést, melytől szinte lángolt a testem, és mindannyian gyöngyözve izzadtunk tőle. Percenként kortyoltam bele a sörömbe, majd amikor elfogyott a felmelegedett ásványvizemre hagyatkoztam. A legborzasztóbb az egészben az volt, hogy órák óta vártunk, és még mindig rengeteg eltölteni való időnk volt…

Nyár volt. Meleg, perzselő, tomboló nyár. Ezer meg ezer ember sétálgatott körülöttünk, sokan közülük erősen ködös tekintettel kavarogtak a tömegben. Nem volt ritka a részeg ember látványa sem, sőt már kezdtem szégyellni magam, hogy csak egy sört ittam. De nem inni jöttünk…

Egy neves fesztiválon voltunk – én, és másik négy barátom. A hangulattal szerencsére nem volt baj, jó társaság voltunk, de kezdtünk elfáradni a türelmetlen várakozásban. Linkin Park koncertre jöttünk. A színpadjuknál már két órával a koncertjük előtt hatalmas tömeg verődött össze, de próbáltunk addig előrébb furakodni a tömegben, amíg legalább középtájra jutottunk. Már vagy egy órája álltunk ott, beszélgettünk és tűrtük az erős, délutáni napsugarakat. A tömeg azóta jóval sűrűbb lett mögöttünk, így a torkom hiába áhítozott egy korsó hideg sörért, tudtam, hogy ha ott hagyom a többieket, egyedül nézhetem végig a koncertet.

- Teljesen elgémberedtek a lábaim – panaszolta Jonghyun. – Azta, mennyi ember… Lassan már lépni se lehet.

- Én meg szomjan halok…

- Mir, légyszi, ne emlegesd az italt, mert már így is úgy érzem magam, mint aki lenyelte a Szaharát…

Ekkor mozgolódás támadt előttünk és a színpad felé kaptam a fejem. Feltűnt egy harminc-körüli férfi a színpadon, és a mikrofonhoz sietett, majd köszöntötte a közönséget.

- Úgy tudtam, csak nyolckor kezdődik a koncert… még csak negyed nyolc – nézett az órájára Jaejoong, aztán szemöldökét ráncolva pillantott Jokwonra.

- Rám ne nézz, ugyanúgy fogalmam sincs róla, mi történik, mint neked.

Szerencsére nem kellett sokáig várnunk, mire megtudtuk, mi történik. A színpadon lévő férfi bejelentette a következő fellépőket – egy tánccsapat fél órás előadása következett. Előszedtem a táskámból a egy prospektust, és fellapoztam, de Mir kikapta a kezemből.

- Tényleg… – szólalt meg az oldalakat tanulmányozva. – A programfüzetben is benne vannak. Tizenkilenc órakor a Spectrum tánciskola fellépése, húsz órakor pedig Linkin Park. Stimmel. Bár kicsit csúsztak…

- Mindig csúsznak… – szólt Jonghyun.

- Talán nem is baj, hogy van még egy fellépés, addig se unatkozunk – csillant fel Jokwon szeme. – Ó, ha több hely lenne itt, én is táncolnék… Szerintetek jók lesznek? – Jaejoong felemelt szemöldökkel fordult oda hozzá.

- Hát, fesztiválra hívták őket, szóval szerintem biztos.

- Azért én kíváncsi leszek – jegyeztem meg.

Nem kellett sokat várnunk, és már indult is a zene. Elég lassan kezdődött, sőt… túl lassan. Két táncos jelent meg, egy fiú és egy lány, és lassú táncba kezdtek. A fél szemöldökömet felvonva figyeltem őket. Most komolyan ennyi? Valami pörgősebbre számítottam. A fiú játszi könnyedséggel fordította át a lányt magán – nagyon szép volt, csak… lassú.

Aztán mintha meghallották volna a gondolataimat, az egyik pillanatról a másikra váltott át a zene egy gyors, erős, ütemes ritmusra, és hirtelen még vagy hét-nyolc másik fiatal is ott termett a színpadon.

- Ez már sokkal jobban tetszik – mondtam, és bólogatni kezdtem, Mir pedig a kezét lóbálva hangosat kiáltott, majd tapsolni kezdett.

Jól szórakoztunk, nagyon színvonalas fellépés volt. Fél órát táncoltak, és egyáltalán nem volt unalmas, bár a táncosokon a vége felé már lehetett látni, hogy fáradnak. Sokan voltak, lehettek vagy tizenöten, folyton váltogatták egymást, amit nem is csodáltam, mert olyan intenzitással táncoltak, hogy azt még Jokwon se bírta volna tíz percnél tovább.

Mikor befejezték, nagy tapsot kaptak a közönségtől. Széles mosollyal az arcukon meghajoltak, aztán egy lány a mikrofonhoz sétált.

- Nagyon szépen köszönjük a tapsot és azt is, hogy felléphettünk egy ekkora közönség előtt! – mondta lelkesen, bár még hallani lehetett a hangján, hogy mennyire kifáradt. – De mindenekelőtt szeretnénk mindent megköszönni Lee tanár úrnak, hiszen rengeteg energiát fordított a felkészítésünkbe. Nagyon köszönjük, Tanár úr!

A csapat tapsolni kezdett, páran a színpad széle felé integettek, ahonnan egy meglepően fiatal fiú lépett elő. Nem tudom, mire számítottam, talán a „Tanár úr” megnevezés zavart meg, de nem egy huszonévest vártam. Mikor kicsit jobban megnéztem, még fiatalabbnak tűnt – talán velem egy idősnek. Szerényen meghajolt, az ujjait tördelte, közben kedvesen mosolygott a táncosokra és a közönségre egyaránt.

A táncosok kiabálni kezdtek valamit, de egy szót sem lehetett érteni belőle. Aztán a hatalmas hangfalakból újra vad taktusok szólaltak meg, melyet erős, elemi dübörgés követett, még a föld is megremegett a lábunk alatt. Amíg a táncosok felléptek, nem is volt feltűnő, hogy ilyen erős mélynyomókkal van felszerelve a színpad.

A srácok ámuldozva néztek a színpad felé, mire én is elszakítottam a tekintetem a közönségről, és újra a fiúra néztem.

Az ajkaim enyhén elnyíltak, mikor megláttam, hogy táncol. Nyoma sem volt az előző szerény, ujjtördelős fiúnak – egy férfit láttam, aki bármire képes, akit az ösztönei irányítanak, s azok az ösztönök csak egy dologra hajszolták: vadászatra. Arra, hogy néhány másodperc alatt leterítse a prédáját, elcsábítsa, az ajkaival csókolja, a szemeivel felnyársalja, s mikor már aléltan fekszik előtte, kitépjen a húsából egy darabot, majd véres szájjal mosolyogva sorsára hagyja.

A kegyetlen mosoly helyett azonban egy kedves, gyermeki vigyort vetett a közönség és a tanítványai felé – összezavarodtam tőle, hiszen én egy gyilkos mosolyát vártam, nem egy angyalét. Úgy fél percig táncolt, mégis annyira elvarázsolt… a közönség lelkesen tapsolt, de én annyira elmerültem a képzeletemben, hogy egyszer sem bírtam összeütni a tenyerem. Sokkal mélyebb tiszteletet éreztem annál, mintsem azt tapssal ki lehetett volna fejezni.

Kirázott a hideg. A többiek nevetve fordultak felém, és finoman vállon veregettek.

- Mi van, Key? Csak nem fázol? – kérdezte röhögve Jaejoong.

- Jól vagy? – kérdezte Jonghyun, de ő is vigyorgott.

- Jól, persze.

- Akkor jó. De aztán nehogy rosszul legyél a koncert alatt.

Tényleg, a koncert. Egy kis időre ki is ment a fejemből, hogy miért állunk a tömeg közepén.

- Még húsz perc, és kezdik. De úgyis késnek még valamennyit…

Még húsz percig merenghetek. Még húsz percig tart a csoda, s aztán elszáll, emlék marad, majd elhalványul…

.