62. rész

Zene: AutoKratz – The fallen

https://soundcloud.com/bitemyshoulderlittlelamb/autokratz-the-fallen

62. rész

#

A tükör előtt állva néztem magammal farkasszemet. Dühös voltam, mert a testem még mindig nem mozgott elég gyorsan, rozsdásnak éreztem magam, ami szörnyen idegesítő volt. Nem értettem, mit kéne tennem, hogy újra a régi lehessek, hogy újra úgy tudjak táncolni, ahogy a rabságom előtt.

Mit tehetnék még érte?

Az elejéről kezdtem a koreográfiát. A zenét már be se kapcsoltam, mert biztos voltam benne, hogy nem tudom követni a tempót. Magamban számoltam, és direkt lassabban csináltam mindent, remélve, hogy ettől majd kicsivel jobban érzem magam és lesz egy kis sikerélményem. Tudtam, hogy ezzel csak becsapom magam, de még mindig jobb volt, mint dühömben ököllel beleütni a falba…

Az elmúlt napokban kezdtem megtelni energiával. Az, hogy napokig nem ettem, nagyon legyengített, de most pár nap alatt kezdtem visszanyerni az erőmet. Nem volt tökéletes, de már ennyitől is képes voltam azt érezni, hogy tehetetlenebb vagyok, mint valaha.

Egy biztos: ha a testem olyan állapotban lett volna, amilyenben egy héttel korábban volt, Kibum aligha tudott volna egy napnál tovább fogságban tartani. Fürge voltam, de most ezt a tulajdonságomat valamiért átmenetileg elveszítettem – pedig mindennél nagyobb szükségem lett volna rá.

Mikor tánc közben léptem, egy pillanatra a bokámba nyilallt a fájdalom. Megkapaszkodtam az ablakpárkányban, de láttam, hogy semmi komoly nem történt, csak kicsit félre léptem. Reméltem, hogy tíz perc alatt elmúlik a fájdalom.

Miközben a bokámat vizsgáltam, hangokat hallottam a szoba falain kívülről. Nem kellett megnéznem, anélkül is tudtam, ki az…

Úgy döntöttem, fájós lábbal nem megyek ki a szobából, így inkább leültem a fölre. Masszírozni kezdtem a bokám fölött, amikor az ajtó halk nyikkanására lettem figyelmes.

- Szia – köszönt. Felnéztem rá, de nem volt kedves a tekintetem. Gondoltam, már úgyis megszokta… – Mi történt?

- Egy kis baleset – vágtam oda neki barátságtalanul, mire oldalra nézett zavarában.

- Beszélhetnénk?

- Attól függ. Visszakapom végre a kulcsaimat, vagy sem?

- Nos… erről szeretnék veled beszélni.

Érdeklődően vontam fel a szemöldököm – mindenre számítottam, csak erre a válaszra nem. Egy pillanat alatt megtelt a vérem adrenalinnal és enyhe remegésbe kezdett a kezem az izgalomtól.

Alig vártam, hogy megszólaljon. Először sóhajtott egy hosszút, aztán kibökte:

- Kiengedlek… de… ahhoz… meg kell ígérned nekem valamit.

- Mégis mit?

- Én… hát… – nyelt egyet. – Azt szeretném, ha… elfelejtenél. Örökre.

A szemöldököm a homlokom közepére csúszott, a jobb kezem pedig szinte automatikusan megszorította a bal csuklómon a kötést. Az alatta lévő hosszú sebekbe tompán belenyilallt a fájdalom. A gondolataim között kételkedés kavargott, majd picire összehúzott a szemhéjakkal meredtem rá hosszú másodpercekig.

Nem bírt a szemembe nézni. Megalázkodva hajtotta le a fejét, szánalmas látványt nyújtott.

Nagy levegőt vettem, aztán beszélni kezdtem.

- Te viccelsz velem… Fogva tartottál egy hétig, megszégyenítettél, éheztettél, tönkretettél, elszakítottál az életemtől, a munkámtól, attól, amikért tizenhárom éves korom óta dolgoztam, és azt kéred tőlem, hogy felejtsem el?

A hangom egyre erősödött, a mondat végén már kiabáltam, de nem számított, mert úgysem hallotta rajta kívül senki. Majd’ szétfeszített a düh.

- Van egyáltalán fogalmad róla, miken mentem keresztül?

- Sajnálom, Taemin… El sem tudod képzelni, mennyire sajnálom!

- Én is rohadtul sajnálom, hogy nem tudom visszapörgetni az időt!

Láttam az arcán, hogy eltorzul, ahogy a küszöbről lenézett rám. A lelkébe gázoltam… mintha kést döftem volna a szívébe… de nem érdekelt, mennyire fáj neki.

- Bár sose ismertelek volna meg!

- Taemin, kérlek, soha többé nem kérek mást tőled! Nem is kell többé látnod engem! – a szavait követően könnycseppek csillantak a szemében.

- És mégis mihez kezdek utána? Hm? Élem tovább az életem abban a lakásban, amitől elfog a hányinger, ha csak ránézek?

- Én nem… én…

- Halvány fogalmad nincs róla, mit műveltél velem! Hogy éjszaka csak lámpafénynél merek elaludni, mert attól rettegek, hogy valamelyik éjjel bedrogozva eljössz ide, és megint…

- Megígértem, hogy soha többé…

- És mégis mit ér a te szavad? – kiáltottam, miközben az ujjaim a parkettát kaparászták, s az én szemeim is keserű könnyeket hullattak. – Mire megyek vele? Amikor minden este szerepelsz az álmaimban, csókolsz, és én engedem, és nem tudok még ellenkezni sem! Minden este végignézem ezt, mintha élvezném, aztán a saját őrült szívverésemre ébredek, és riadtan nézek szét a szobában, mert attól rettegek, hogy te ülsz az ágyam végében! Ilyenkor mire megyek egy szaros ígérettel?

Éreztem rajta, hogy mindjárt kibukik a száján, hogy mennyire sajnálja. Lángoló tekintettel néztem őt, s végül egy sóhajtás után csendben sütötte le a szemeit a padlóra. Talán tudta, hogy ez volt az a szó, amire a legkevésbé voltam kíváncsi. Hallottam már elégszer…

- Menj el.

Halkan mondtam, a hangom remegett, hideg aura lengett körbe, amitől talán még ő is megfagyott a küszöbön állva. Nem mozdult, csak felpillantott rám, tekintete végigpásztázta a reszkető vállaim, a könnyes arcom, majd nagyot nyelt, de nem szólalt meg.

- Menj már!

Lassan, akadozva, de megfordult, és a válla fölött hátra-hátra pillantva eltűnt a szemem elől. Hallottam még a lépteit, ám amikor már nem látott, kendőzetlenül előtört belőlem a zokogás. Nem érdekelt, hogy hallja, ahogy az sem, ha a folyosón valaki másnak is feltűnik a zaj, amíg nyitva volt az ajtó. Nem érdekelt semmi… csak azt kívántam, bár lenne már vége mindennek, bár csapna belém egy villám, de az imáim süket fülekre leltek…

Nem történt semmi. Nem mertem többé kárt okozni magamban, gyáva voltam hozzá, az isteni csoda pedig nem akart megtörténni. Így vártam egy másik csodát, s utolsó erőmmel imádkozhattam egy megmentőért… remélve, hogy ez az álszent isten valaha hajlandó lesz segíteni rajtam.

 .