70. rész

Zene: Decyfer Down – Fading

https://www.youtube.com/watch?v=E4i-gxFbRi4

70. rész

*

Vasárnap reggel korán felkeltem. Azt reméltem, hogy ha Taemint a korai órákban látogatom meg, talán nem találkozok Minhoval. Most óvatosabb voltam, autóval mentem, és úgy álltam meg, hogy ha Minho a parkban, vagy annak a közelében van, akkor még véletlenül se találkozzak vele. A bejárathoz legközelebbi sarkon bukkantam fel, és sietve, szinte futva tettem meg az ajtóig a távolságot.

Igen, menekültem. Féltem, hogy ha távozok azon az ajtón, ami elválasztott az utcától, már nem is lesz más választásom.

Felszakadt belőlem egy sóhaj, aztán a lifttel az ismerős ajtó elé mentem. Rutinosan kaptam elő a kulcsokat, már nem kellett keresgélnem, melyik kulcs melyik zárba való. Úgy ismertem azt az ajtót, mintha a sajátom lett volna.

Lenyomtam a kilincset, és halkan beljebb löktem az ajtót. Az előszoba, és amit a küszöbről láttam, tiszta volt. Gyorsan beléptem, s a csörömpölő kulcscsomóval a kezemben már be is zártam a bejárati ajtót, melyet belülről poros cipőnyomok borítottak.

- Tedd csak le a pultra – hallottam Taemin már szinte unott, érdektelen hangját valahonnan az egyik szobából. – Vagy ki is dobhatod. Nem vagyok rászorulva.

- Taemin… – sóhajtottam. – Muszáj enned valamit.

- Ó, van ebben a lakásban annyi keserűség, amivel én jóllakok – minden jókedv nélkül felnevetett. – Nem kell aggódnod értem, Kibum… – legyintett. – Nem mintha amúgy aggódnál.

Beljebb léptem, próbáltam követni a hangot. Nem lepődtem meg, amikor a táncterem falának dőlve, a földön ülve találtam rá.

- Hát itt vagy.

- Meglepődnél, ha nem lennék itt. Úgy értem, ha kiszabadulnék.

Nem válaszoltam. Rágni kezdtem a szám szélét, hogy ne is kelljen megszólalnom. Az arcára pillantottam, és ekkor láttam, hogy flegmán megvonta a szemöldökét, majd a szoba másik pontját kezdte nézni.

- Sejtettem.

- Döntöttél már?

- Arról, hogy hagyjalak-e meglógni a rendőrség elől?

- Én nem…

- De, hidd el, ugyanarról beszélünk. – A hangja természetellenesen nyugodt volt. Talán most pont ezzel próbált megfélemlíteni. Tudta, hogy az én életem ugyanúgy az ő kezében van, ahogy az övé az enyémben. Tudta, hogy a döntésével hatalmában áll mindkettőnk életén változtatni, és számomra hogy csak a kimondott szó ígérete a biztosíték arra, hogy ő nem szegi meg a szavát. Tudta, hogy rettegek – s szándékosan nem akarta megkönnyíteni a dolgom.

Esdekelve pillantottam felé, de ő csak elmosolyodott.

- Mondd csak… Elkezdtek már hiányolni?

Bennem rekedt a levegő. Azonnal Minho jutott eszembe, ahogy a parkban ülve várta Taemint.

- Kíváncsi vagyok, hogy a bátyám elkezdett-e már keresni. Azon gondolkodtam a napokban, hogy erre mennyi lehet az esély. Nem hívtam fel őt másfél hete… ráadásul tudja, hogy fejből tudom a telefonszámát. Illett volna felhívnom őt a kórházi telefonról, nemde? De nem tettem, szóval már biztos nagyon aggódik…

Nagyot nyeltem, amit bizonyára ő is hallott, mert újra megjelent a szája sarkában egy fanyar mosoly.

- Csak nem félsz? – Tudta, hogy rettegek. – Furcsa. Pontosan egy hete nem féltél… – a szeme körüli izmok megkeményedtek, a tekintete szúrós lett –… akkor erőszakoltál meg.

Lehajtottam a fejem, és tűrtem, ahogy a könnyek összegyűltek a szememben. Elfordultam, s köszönés nélkül magam mögött hagytam. Ő meg sem mozdult, hiszen felesleges lett volna megerőltetnie magát. Bízott abban, hogy a dolgok úgy történnek majd, ahogy elképzelte, amíg én csapódva csuktam be magam után az ajtót.

Nem bírtam tovább.

Menekülnöm kellett – innen is.

*

Szinte rátenyereltem a csengőre, amikor Jonghyun lakásához értem. Kérdés nélkül beengedett, mert már írtam neki egy üzenetet, hogy perceken belül ott vagyok nála. A lépcső felé siettem, felrohantam az emeletre, majd amikor kiléptem a lépcsőházból, Jonghyun már a nyitott ajtóban várt.

Homályosan láttam őt a könnyeimtől, de futni kezdtem felé. Mikor a nyakába borultam, meglepetten kezdte simogatni a hátam.

- Key, jól vagy?

Nem válaszoltam. Az arcom a vállába fúrtam és nagyokat szippantva kapkodtam a levegő után.

- Kibum? Jól érzed magad? – a feje kicsit felém fordult, de nem emeltem fel a sajátom. – Történt valami baj?

Nem jöttek más ki hangok a torkomon, csak a fullasztó zokogásom szaggatott sóhajai. A keze a hátamra csúszott, óvatosan megütögette a vállam, bízva benne, hogy ettől kicsit lenyugszom.

- Gyere be, Kibum. Gyere, üljünk le odabent.

Behúzott a derekamnál fogva, becsukta az ajtót, és rögtön a szobája felé terelt. Mintha tudta volna, hogy a nem a konyhaasztal a megfelelő hely ehhez a beszélgetéshez. Elengedett, hogy leülhessek az ágya szélére, majd helyet foglalt mellettem. A lábai és az egész teste felém fordult, s a fél kezével a vállára húzta a fejem.

Mikor kicsit megnyugodtam lenézett rám, és a kezével elmaszatolta a könnyeimet, s halkan megkérdezte:

- Mi történt?

Nem akartam sírni. Kényszerítettem magam, hogy ne törjön fel belőlem újra a sírás. Nagyokat nyeltem, mélyeket sóhajtottam, azt hittem, sikerülni fog. – Én…

Amint megszólaltam, újra ránehezedtek a tüdőmre az érzelmeim. A félelem, a menekülés… a tudat, hogy mindenkinek csalódást okoztam.

Végül magam elé meredve halkan kiböktem, ami a szívem nyomta:

- Borzasztó dolgokat tettem, Jonghyun… szörnyűeket. Egy szörnyeteg vagyok!

Megsimogatta a hajam, és halkan vigasztalt. – Nem vagy az. Biztosan csak túlreagálod…

A szívembe markolt ezzel a mondatával. Jonghyun sosem nézett volna ki belőlem rosszat… tudta, hogy néha hülyeséget csinálok, de eszébe se jutott volna rosszat feltételezni rólam.

Őszinte akartam lenni vele. El akartam mondani, de tudtam, hogy azzal összetörném őt is…

- Nem… tényleg így van – leheltem. – Rosszul cselekedtem. Olyan dolgokat tettem, amiket képtelen vagyok megbocsátani magamnak, és nem is tudom jóvá tenni. Borzalmas ember vagyok! De kérlek, Jonghyun, ne kérd, hogy elmondjam neked… könyörgöm…

Erős zokogástól fulladt el a hangom. Már nem bírtam tovább, csak a menedéket kerestem, s fejemet a nyakába fúrtam.

- Rendben – szólt, s a vállaimat ölelve halkan csitítgatott. – Nem fogok kérdezősködni.

- Nem akarom, hogy te is gyűlölj. Nélküled… talán már halott lennék.

.