66. rész

Zene: 30 Second To Mars – Bad romance

https://www.youtube.com/watch?v=MeX2nLza4AY

66. rész

*

Újra a folyóparton futottam. A nap már lemenőben volt, és kellemes hűs szél fújt a víz fölött, ami azt sejtette, hogy hosszú idő után végre várható egy kis eső. Vágytam rá, hogy vihar tomboljon, és tisztára mossa a poros, mocskos várost… hogy lemossa a lelkemet, és megtisztítson a bűneimtől.

A bűnök, amelyeket Taemin ellen követtem el, és amelyeket addig a napig sem tudtam igazán felfogni. Tönkretettem őt és magamat is, ráadásul mindenkinek hazudtam… Biztos voltam benne, hogy ha egy özönvízben meghalnék, a Pokolra jutna a lelkem – és maga Lucifer kínozna az örökkévalóságig.

Vezekelni akartam. Azt szerettem volna, hogy ha Isten, még ha hátat fordítva is, de tudomást vesz rólam, és meghallgatja az imáim. Hogy talán tesz velem egy csodát, ad még egy esélyt – még ha Taemin nélkül is kell élnem a továbbiakban.

Talán elköltöznék – gondoltam, miközben kikerültem egy kézen fogva sétálgató fiatal párt a széles járdán. – Vagy jobban tenném, ha itt maradnék? Feltűnés mentesebb lenne, ha nem menekülnék el…

Nem kéne ilyeneken gondolkodnom. Hiszen ha nem fogadja el az ajánlatomat, valószínűleg úgy is futnom kell… De hová fussak? Hová bújjak? Menjek a családomhoz? Vagy inkább külföldre egy eldugott helyre? Talán minél messzebb kéne…

A saját erőteljes zihálásomat hallgattam, miközben zakatoltak a gondolataim. Hiába próbáltam leállítani őket, egyre csak fel-fel bukkantak a fejemben ezek a cseppet sem vidám felvetések, úgyhogy már meg sem próbáltam elterelni a figyelmem, és csak futottam előre a napnyugtában.

Még vizet inni sem álltam meg, képtelen voltam egy helyben maradni akár egy másodpercre is. Mintha már most is menekülnék valami elől – gondoltam, mire keserűen összeszorítottam a számat.

Menekülni… vajon az sikerülne? Képes lennék rá?

Ekkor Jonghyun képe jelent meg a lelki szemeim előtt. Képes lennék a legjobb barátomat magyarázat nélkül itt hagyni? Úgy értem… tudja, hogy valami bajom van, de szerencsére nem sejti, hogy mekkora, így inkább arra vár, hogy megoldjam magamtól, vagy ha nagyobb a gond, akkor elmeséljem neki. Nos, mivel eszem ágában sem volt elmesélni se neki, se senkinek ezen a földön, magamtól pedig aligha tudom megoldani, ezért lehet, hogy még erre kényszerülök… Lehet, hogy el kell hagynom őt és a többi barátom. Sőt, talán még meg is utálnak, ha se szó, se beszéd, kilépek az életükből.

Érthető. Én is utálnám magamat érte.

Arra pedig már gondolni sem mertem, hogy mi lenne, ha megtudnák, mit tettem az elmúlt egy hét alatt… gyűlölnének, ahogy Taemin, és ahogy én is gyűlölöm magamat.

Egy nagy sóhaj tört elő a torkomból, s meredten bámulva kocogtam tovább a folyó partján. Mit tegyek? Mit tehetek? Miben láthat még a magamfajta egy kevéske reményt?

*

Hazaérve olyan fáradt voltam, mint eddig talán még soha. Nem is tudom, hány kilométert futottam, de azt tudtam, hogy jócskán túlzásba vittem. A lábaim fájtak és zsibbadtak, és amíg a zuhanyzóba mentem azon imádkoztam, hogy másnap ne legyen túl erős az izomlázam.

Siettem a zuhannyal, mert a gyomrom már őrületesen hangosan korgott az éhségtől. Fájt, de örültem neki, mert tudtam, hogy most végre az elmúlt napokkal ellentétben rendesen fogok enni.

Megtörölgettem magam, felkaptam a köntösöm, hogy még öltözni se kelljen, és a konyhába rohantam. Kinyitottam a hűtőt és mindent megettem, ami csak jól esett. Nem érdekelt, hogy később fájni fog-e a gyomrom, vagy sem – kihasználtam, hogy végre nem fog korogni a gyomrom, és görcsölni a stressztől.

Mikor végeztem a mosogatóba tettem a tányérom, majd a kukába dobtam a gyümölcshéjakat és a joghurtos dobozokat. Elnyomtam egy ásítást, amikor kifelé indultam a konyhából, és egyenesen a szobámba indultam.

Fáradt voltam. Abban bíztam, hogy talán annyira elfáradtam, hogy álommentes éjszakám lesz.

Tévedtem. A bántóan boldog képek nem tűntek el… a rengeteg futással csak azt értem el, hogy talán kevesebbet láttam, mint szoktam. Mintha nem fogtam volna fel mindent, és ez egy kicsit megnyugtatott. Nem aludtam jól, de jobban, mint az elmúlt napokban…

Késő lehetett, amikor magamhoz tértem, a nap már magasan járt az égen. Felkaptam a fejem, szétnéztem, és az egyetlen szokatlan dologra kaptam a tekintetem, ami a szobában volt.

- Jonghyun? Te mit keresel itt?

- Többnyire téged.

- Ahj, Jézusom… a frászt hoztad rám. Mennyi az idő?

- Fél tíz.

A szemeim hirtelen elkerekedtek és felültem az ágyban.

- El fogok késni!

- Honnan?

- Hát melóból! Állj fel, a takarómon ülsz!

- Kibum, szombat van…

Felszaladt a szemöldököm a homlokomon. – Oh… Tényleg. – Sóhajtottam, a kócos hajamba túrtam, aztán újra Jonghyunra néztem. – Nem akarok bunkó lenni, de miért is jöttél?

- Te adtál nekem kulcsot még nagyon-nagyon régen – felelte vigyorogva.

- Igen, vészhelyzetre. Nem arra, hogy szombat reggel arra ébredjek, hogy az ágyamon ücsörögsz.

- Jó pár napja nem beszéltünk. Aggódtam miattad, azt hittem, beteg vagy, azért jöttem. De amint látom, semmi bajod.

- Jól látod. Bár, ami azt illeti, elég morcos vagyok.

- Hát azt én is észrevettem! Viszont szerencséd van, mert már megfőztem a mai kávét.

- Anyám… Mióta vagy te itt?

- Úgy fél órája. Alig vártam, hogy felébredj végre. Úgyhogy ki az ágyból, kapd össze magad, és gyere el velem vásárolni!

- A világon semmi kedvem vásárolni… sőt, megmozdulni se – azzal fáradtan hátradőltem a párnáim közé.

- Nem is kérdeztem. Na, gyere, öltönyt kell vennem az unokatesóm esküvőjére!

- Miért, mi baja az előzőnek?

- Az már kicsi.

- Kihíztad, mi? – kuncogtam az orrom alatt.

- Nem, vállban szűk, ha tudni akarod!

- Rendben, Dagi Jonghyun. Elmegyek veled, de csak a kávé miatt. És meghívhatnál egy fagyira is!

- Dagi? Na, jól van, most szépen köszönj el a fagyidtól!

- Ne, nem úgy értettem! Nem is vagy dagi! Vicceltem!

Összeszűkült szemekkel nézett rám. – Most az egyszer elnézem – motyogta vigyorogva. – És most öltözz!

 .