69. rész

Zene: Younha – The reason why we broke up

https://www.youtube.com/watch?v=Eg3HiQDgOKY

69. rész

#

Az ajtó a kelleténél hangosabban csukódott, amikor Minho távozott a lakásomból. El se köszönt, a tekintetét is csak félve emelte rám, aztán sarkon fordult, és itt hagyott a konyhapultnál.

Megcsókolt… – visszhangzott a fejemben – és én visszacsókoltam… Ez a gondolat talán az elsőnél is jobban felzaklatott.

Feltehettem volna magamnak a kérdést, hogy miért, de felesleges lett volna. Minho elmondta, miért tette, de nekem nem volt egy igazán elfogadható érvem sem. Elkábultam, kikapcsolt az agyam, és emiatt túl későn reagáltam. Kifogásnak nem rossz…

Valójában fogalmam sincs, mire gondoltam a csók közben, pedig alig pár perce történt. Csak ő és én voltunk a lakásomban, ám mégsem fogtam fel, hogy Minho kényezteti a számat és a hátamat. Csupán… a váratlansága ellenére is annyira jól esett, hogy nem is akartam megszakítani.

Újra felidéztem magamban az emlékeimet – ahogy a lábaim közé lépett, ahogy a derekam simogatta, és aztán a nyakába kapaszkodtam, mintha a szeretőm lett volna… A hideg futkosott a hátamon, de egyszerűen nem bírtam túltenni magam rajta.

Puha ajkai voltak, puhábbak, mint ránézésre gondoltam volna. Puha és meleg, a nyelve pedig a hideg víztől síkosan nyalta meg a szám. Beleborzongtam, mert kellemes volt, aztán rögtön az ajkamba haraptam, mert tudtam, hogy ez tilos. Az is vétek, hogy hagytam, de hogy még élvezettel is gondoljak vissza rá, kicsit túllőtt a célon.

A hajamba túrtam és belekapaszkodtam, mintha az segített volna bármin is.

Verd ki a fejedből, Taemin, nem szabad erre gondolnod!

Helyette inkább Key virtuóz csókjaira gondoltam. Arra, ahogyan azok a pici ajkai a bőrömhöz értek, ahogy feltüzeltek, ahogy sóhajtva felnevettek, ha valamelyik érzékeny pontjához ért a kezem. Ahogy a keze olyan helyeken is talált rajtam gyengepontot, ahol fogalmam sem volt róla, hogy van – és az őrület szélére kergetett vele, amikor cirógatva megkereste őket. Majd felidéztem, ahogy az ajkai úgy játszottak az enyémeken, ahogy a gitáros ujjai játszanak a húrokon… mindig tudta, milyen dallamot akar kicsikarni belőlem, és hogy hogyan érheti el.

Nyugtató volt erre gondolni. Így könnyebb volt elhitetni magammal, hogy nem én voltam a bűnös.

Az én párom Key – jelentettem ki magamban. – Key, aki mindent megváltoztatott. Key, aki a feje tetejére állította az életem.

#

Hiába zártam le magamban a témát, öt perccel később már ugyanúgy ekörül forogtak a gondolataim. Minho megcsókolt, ami azt jelentette, hogy – még ha nem is szándékosan – megcsaltam Keyt.

Bántott ez a gondolat, mert a rémálmok és a kaparásnyomok ellenére sem akartam ezt tenni vele. A kaparásnyomok… a rémálmok… Key eltorzult arca, amikor hajnalban a bőrömbe kapaszkodva küzdött a démonaival.

Be kellett látnom, hogy sajnos nem ez a csók az első olyan dolog, ami bánt, amióta összejöttem Kibummal. S attól féltem, hogy nem is az utolsó.

Beszélnem kellett vele, ebben igaza volt Minhonak – bár már tudom, ő miért akarta annyira, hogy szakítsunk, de erre most próbáltam nem gondolni. Keynek és nekem sürgősen le kell ülnünk beszélgetni, és nekem őszintének kell lennem. El kell mondanom mindent… a csókot is.

Kelletlenül elhúztam a számat.

Ki fog akadni… Talán jobb lenne, ha a csókot csak később mondanám el…

Lassan bólintottam az üres konyhának. Az lesz a legjobb, igen. Remélhetőleg így könnyebben elviseli majd.

#

Az ajtó résnyire nyitva volt, amikor Key a lakáshoz ért. Belépett, én már odabent vártam rá, majd egy pici mosollyal és egy gyors csókkal üdvözöltem.

- Szia – sóhajtottam, ő pedig lazán átkarolta a derekam.

- Örülök, hogy ma másodszor is látlak. Bár minden nap ilyen lenne!

A szám sarka mosolyra rándult, aztán a szemébe nézve így szóltam: – Gyere, üljünk le. Beszélni akarok veled valamiről.

Éreztem, ahogy a kezei kicsit megkeményednek, ahogy a testem ölelte, majd kelletlenül elengednek.

- Komolynak tűnsz…

- Hát… egy kicsit komoly is – feleltem a térdem bámulva.

- Várj. – Hirtelen szólt közbe, nem számítottam rá, mert már lelkiekben felkészültem a beismerésre. A meglepettségtől az arcára pillantottam. – Idefelé láttam Minhot a parkban ülni, és nagyon gondolkodhatott valamin, mert nem vett észre. Itt volt nálad?

Már is elszorult a torkom. Úgy éreztem, mintha már is hazudnék, pedig még meg se szólaltam… de nem akartam elmondani neki a csókot… még nem. Elég lesz neki a többit feldolgozni, nem hiányzik még ez is! Ráadásul… még én sem fogtam fel igazán…

- I-igen, volt itt. Csak beugrott egy pohár vízre. De az már több órája volt, hogyhogy azóta nem ment el? – tettem fel a kérdést inkább magamnak, mint neki.

- Ezek szerint nem ment – vonta meg a vállát. – De te mit szerettél volna?

Zavartan pillantottam rá, amikor feltette ezt a kérdést. Egy pillanatra már el is felejtettem, hogy valójában mit akartam. Vallomást tenni. Az álmaimról. Igen…

- Mi az? Csak nincs valami baj? – Aggódva kereste a tekintetem, megszorította a kezem, én pedig nem tudtam, mit válaszoljak. Alsó ajkamra haraptam, amikor a szemeibe néztem. – Taemin?

- Hát… van valami, amit már el kellett volna mondanom. – Láttam a szemében a féltő kíváncsiságot. Nem szólt közbe, várta, hogy mit fogok mondani. – Tudom, hogy ki fogsz akadni, pont emiatt nem akartam elmondani, de sajnos muszáj. Úgyhogy… kérlek szépen, ne idegesítsd fel magad nagyon, jó?

A keze hirtelen erősebben szorította az enyémet. – Mi az, mondd már!

Sóhajtottam.

- Emlékszel arra, amikor arról meséltél, hogy miket álmodsz, amióta összejöttünk?

- Hogyne emlékeznék. Egy hete mondtam el. Remélem, nem ijesztettelek meg vele! – tette hozzá rémülten.

- Nem az a baj, hanem… – Újabb sóhaj. – Én… én is… szenvedek tőle.

- Micsoda? Bántottalak talán? Mert nem akartam, sosem bántanálak szándékosan, sajnálom, ha valamivel…

- Nem, Kibum. Én is látom őket. Az álmokat. – A tekintetünk találkozott, s láttam az övében a döbbenetet. Az arcizmai ellazultak, a szája elnyílt, a szeme furcsán csillogott. Meg sem bírt szólalni, csak bámult rám, mintha szellemet látott volna.

- Taemin… én…

- Nem a te hibád. Ez senki hibája, de úgy érzem, fontos, hogy tudj róla. Azt hittem, elmúlik majd, és akkor nem kell ezzel felzaklatnom téged, de… nem múlt el, és neked sem múlt el, szóval…

- Sajnálom! – meg sem várva, hogy végig mondjam, magához húzott, átölelte a vállam, és a nyakamhoz hajolva engedett útnak néhány könnycseppet. – Annyira sajnálom!

- Semmi baj, Kibum… – a kezeim lassan simogatták a combját és az oldalát, ezzel próbáltam megnyugtatni.

- Szerencse, hogy én nem bántottalak – suttogta, mire a testem megfeszült a karjai között. – Mi az? – emelte fel a fejét a vállamról, s könnyes szemeivel nézett az enyémbe. – Taemin… Ugye nem…?

Elkeseredett zavarodottság lett úrrá az arcvonásain, majd egy pillanattal később olyan gyorsan kapott a kezem után, hogy nem is tudtam volna elhúzni előle. Rámarkolt a csuklómra, körbeforgatta a kezem, aztán amikor nem látott semmit, a pólóm széléhez nyúlt.

- Kibum, azt ne…!

Késő… meglátta, az egyik legnagyobb kaparásnyomot az oldalamon, ami még akkor is ugyanolyan vörös volt, mint reggel. Csak egy pillanatig látta, de elég volt neki, hogy megértse, hogy azokat a hosszú foltokat ő hagyta rajtam.

Egy végtelenül hosszú pillanat következett. Egymás szemébe néztünk, s olyan volt, mintha egymás lelkébe nyertünk volna betekintést.

 .