72. rész

Zene: U-KISS – Take me away

https://www.youtube.com/watch?v=i1wDA9ALKwU

72. rész

#

Elegem volt. Végleg.

A dolgozószobám padlóján feküdtem egész nap, a gondolataimat pedig ellepték az idegesítőbbnél idegesítőbb gondolatok.

Majdnem másfél hete voltam rabságban. Magam sem értem, hogy nem őrültem meg tőle… Hogyan bírtam ki? Miért nem próbálkoztam erősebben? Miért nem ütöttem le? Miért voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, majd vége lesz?

Sóhajtottam. Délelőtt tizenegy óra volt, Key órákkal ezelőtt elment. A város zaját csak halkan hallottam a társasház hátsó parkolója felől beszűrődni, a nappali falán pedig idegesítően ketyegett az óra. Olyan volt, mintha a homokórában egyesével peregtek volna le a homokszemek, s azt sejtette volna velem, hogy egyre fogy az időm. Meghalok, vagy megőrülök. Akkor inkább a halál… S talán már nem kell sokat várni addig.

Tik-tak…

A nem messze lévő park felől gyerekek visongásait hallottam a résnyire nyitott ablakon keresztül. A szomszéd felhangosította a rádióban a kedvenc dalát. Megpróbáltam már átkiabálni neki, de vagy nem volt itthon, vagy összekeverte a hangom a parkban játszó gyerekekével. Fel se tűnt neki, hogy másfél hete nem látta a szomszédját…

Elkeseredetten sóhajtottam fel, a könnyeim is majdnem útnak indultak. Vajon Jinki tényleg megtalál? Vagy csak arra volt jó ez a gondolat, hogy ráijesszek Keyre, és legyen mivel áltatnom magam?

Nem. Ki kell innen szabadulnom – parancsoltam rá magamra. – Talán ha leütném valamivel, elég időm lenne felkapni a kulcsokat, és elrohanni. Felpattanni az első buszra, és eltűnni a városban. Csak egy kis idő kell! Meg tudom csinálni!

Bizakodva szívtam tele a tüdőm levegővel. Azon gondolkodtam, hová mehetnék. A legjobb az lenne, ha azonnal Jinkihez mennék a kórházba. Biztosan megőrül már az aggodalomtól… Vagy vidékre, a családomhoz. De ők valószínűleg nem is sejtik, mi történt velem, csak a frászt hoznám rájuk. Jinki biztosan nem mondta el nekik, ő is tudja, mennyire aggódnak értem a szüleink. Akkor talán… Minho, vagy Hyunwoo? Ők biztosan hiányolnak…

Ekkor a gondolataimat egy éles hang szakította félbe.

Csengettek.

Elkaptam a tekintetem a plafonról, felültem, és kinéztem a bejárati ajtó felé. Valaki állt előtte. Valakinek kellett ott lenni! Valaki, aki nem Key!

Felpattantam, és az ajtó előtti folyosóra futottam. Nem kiabáltam ki, úgyse hallotta volna, így csak izgatottan vártam, hogy mi fog történni. Aztán megmozdult a kilincs, az a valaki megpróbálta kinyitni, majd furcsa kaparó hangokat hallottam – aztán recsegést…

Az adrenalin pumpált a véremben, hirtelen rossz gondolataim támadtak. Mi van, ha egy betörő? Mi van, ha mégis Key az? Le kell őt ütnöm! El kell szaladnom! El kell tűnnöm örökre!

A konyhába siettem, és jobb ötlet híján a kezembe kaptam egy porcelántányért. Elég kemény volt, bíztam benne, hogy ha azzal fejbe vágom őt, talán fél percre kiütöm, és elég kábult lesz ahhoz, hogy ne tudjon követni.

A recsegés folytatódott, visszamentem az ajtóhoz, és felkészültem arra, hogy bármelyik pillanatban kinyílhat. Így is történt, egy perccel később a zárak darabokra törve szakadtak ki a helyükről. Az ajtó olyan gyorsan nyílt ki, mintha valami felrobbant volna a túloldalán. Már emeltem a tányéromat a magasba, de ekkor láttam meg, aki mögötte állt…

Mindketten ledermedtünk. Minho volt az. Erősen zihálva, és tágra nyílt, csodálkozó szemekkel állt a folyosón, majd mikor végig nézett rajtam, és az elhanyagolt külsőmön, döbbenet lett úrrá az arcvonásain. Láttam a szemeiben, hogy neki nem kell magyarázkodnom.

Nem tett fel egy kérdést sem – odalépett hozzám, és szorosan magához ölelt, én pedig a tányér éles csörömpölésének hangja mellett erőtlenül simultam a régi barátom karjaiba. Egy pillanatig azt hittem, hogy bevertem a fejem, és álmodom, mert csak álmaimban öleltek ilyen odaadással – aztán rájöttem, hogy Minho sosem szerepelt az álmaimban, s ettől annyira megkönnyebbültem, hogy a könnyeim, amiket az előbb a padlón fekve visszanyeltem, most előtörtek belőlem.

Végre biztonságban voltam.

- Taeminnie…? Mi történt? – Egy kicsit eltávolodott, hogy jobban lásson, az arca szembe került az enyémmel, a keze pedig vigasztalóan simogatta a hajam. – Ki tette ezt veled?

Szemlesütve megráztam a fejem és nagyot nyeltem, abban bízva, hogy ettől majd csillapodik a sírásom, de semmire se mentem vele.

- Key volt, igaz? – Könnyes pillantásomat azonnal az arcára emeltem. Honnan tudta? Megkeményedett a tekintete mielőtt megszólalt volna. – Sejtettem… Már akkor is gyanús volt, amikor találkoztam vele. – Idegesen fújta ki a levegőt, aztán meglepő módon eltűntek a homlokáról a ráncok, és kedvesen nézett rám. – A részleteket később megbeszéljük, most mielőbb el kell tűnnünk innen. Össze kell szednünk neked néhány ruhát, aztán fel kell hívnunk Jinkit is! Majd meg őrült az aggodalomtól…

- Köszönöm – suttogtam. Ez volt az első szavam hozzá, amióta rám törte az ajtót. – Soha nem leszek képes meghálálni neked…

Mosolyra görbült a szája. A fél kezével, amivel a hajam simogatta közelebb húzott magához, és egy hosszú puszit adott a homlokomra, majd az arcomra… kis várakozás után pedig ugyanilyen törékeny gyengédséggel csókolta meg a szám – s én nem ellenkeztem. Furcsa volt, mintha a négy évvel korábbi Szilveszter éjszaka elevenedett volna fel bennem, amikor Minho majdnem megcsókolt. Most is csak egy pillanatig tartott, de mindent megváltoztatott. A szemeibe néztem, amelyekben láttam azt az egyértelmű, izgatott csillogást. Most neki nem volt szüksége magyarázatra…

- Ez elég jó hála – mosolygott, én pedig örültem, hogy nem mondta ki, hogy szeret. Féltem, hogy ebben az állapotban nem jól reagáltam volna a vallomására. Így halványan visszamosolyogtam és hagytam, hogy letörölje a könnyeimet. – Gyere, szedjük össze a cuccaidat, aztán tűnjünk el innen örökre.

*

Jonghyun néhány óra múlva engedte csak, hogy elmenjek tőle – addig nem engedett ki az ajtón, amíg úgy nem gondolta, hogy most már jól leszek, és nem vagyok veszélyes saját magamra. Nem tudta pontosan, hogy mi bajom, de azzal tisztában volt, hogy valami nagyon nagy dolog történhetett.

Talán hülyeség volt elmondani neki, és jobb lett volna, ha örökké hallgatok. De elegem volt a hallgatásból. Tudtam, hogy ha valahogyan nem vetek véget ennek az egésznek, talán még rosszabb következményekre számíthatok… egyszerűen muszáj volt.

Jonghyunnak azt ígértem, hogy egyenesen haza megyek, veszek egy forró fürdőt, és összeszedem magam. Ehelyett azonban bepattantam a kocsimba, és Taemin lakásának a közelében parkoltam le vele.

Itt az ideje véget vetni mindennek. Már nem számít, hogyan…

Idegességtől reszkető térddel szálltam be a liftbe. Nem tudtam, mi vár rám, így elképzeltem azt, hogy másnap már a rendőrség fog kopogtatni az ajtómon. Talán még ma… Számos bűnöm van, amiért megérdemelném a büntetést, én mégis Isten haragjától féltem.

Sosem bocsát meg nekem.

Kiléptem a liftből, és lassan a megszokott ajtóhoz sétáltam, ám mikor közel értem már láttam, hogy valami nincs rendben vele. Előhúztam a kulcsokat, aztán megláttam a zárak melletti furcsa nyomokat. Először lenyomtam a kilincset, de nem bírtam így kinyitni, majd a masszív fának dőltem. Másodszori próbálkozásra az ajtó kulcs nélkül kinyílt.

… de a lakás… üres volt.

Ijedten kapkodtam a fejem azt várva, hogy valamelyik sarokból rám támad valamivel. A szívem zakatolt, a tekintetem ugrált egyik tárgyról a másikra, az ujjaim tettre készen remegtek a testem mellett… de nem történt semmi.

Úgy két percig álltam a bejárattól pár méterre, de minden bántóan mozdulatlan volt – mintha minden meghalt volna.

Erre a gondolatra a hálószobába rohantam, és hangos csapódással rontottam be az ajtón. Nem tudom, mit vártam, talán azt, hogy az ágyán fekve fogom találni, felvágott erekkel, a plafonra meredő halott tekintettel… de csak az elhagyatott bútorokkal teli szobát láttam.

Ennyi azonban még nem nyugtatott meg. Gyorsan a szomszédos ajtóhoz léptem, és a dolgozószobába is ugyanilyen vehemensen léptem be. Üres. Kihalt. Ám még ez sem volt elég, a fürdőszobát is megnéztem, de ott sem találtam mást – csak a csendet.

Egyértelmű volt, hogy Taemin eltűnt, és hogy nem egyedül sikerült neki. Az is nyilvánvaló volt, hogy vagy a bátyja, vagy Minho segített neki, és mostanra már biztonságban van. Biztonságban… tőlem.

Már csak azt nem tudtam, hogy én biztonságban voltam-e.

Lomha léptekkel baktattam vissza a bejárat felé, amikor a konyhapulton észrevettem egy papírfecnit és rajta egy tollat.

Odamentem, hogy szemügyre vehessem. Csak pár sor volt rajta – és nekem szólt. Szomorú, sőt, mi több, keserű hangneme volt, kihallottam belőle az irántam érzett gyűlöletét és csalódottságát…

„Nem teszek feljelentést ellened, mert nem akarlak többé látni. Csak ezt az egyet add meg nekem.”

Elveszítettem őt. Örökre.

A szívem kihagyott néhány ütemet… nem tudtam eldönteni, hogy a fájdalom vagy a megkönnyebbülés az, amitől összeszorul a mellkasom. Könnyek szöktek a szemembe, s hagytam őket útnak indulni.

Talán hálásnak kellett volna lennem, de ez volt az egyetlen érzés, amire abban a pillanatban képtelen voltam. Hálás lehettem volna Istennek, vagy akár annak, aki megmentette, hogy nem nekem kellett megoldani ezt a lehetetlen helyzetet… mert talán arra sem lettem volna képes.

Ám amikor körbenéztem a lakásban fájdalmat éreztem – mintha a szívem helyét egy bomba foglalta volna, ami most felrobbant a testemben. Fizikailag éreztem magamon a nyomást, ami végül a földre gyűrt, s így zokogtam a konyha padlóján, amíg a nap el nem tűnt a ragyogó, nyári égboltról.

~ * ~

A bűnbocsánat nem a gyenge embereknek való. Nem azoknak, akik félnek az igazságtól, az élettől, s a haláltól… vagy akik félnek a Pokoltól. A bűnbocsánat… nem nekem való.

Nem érdemeltem volna meg.

Már mindent értettem. Tudtam, hogy a sorsom nem a boldog, gondtalan élet. Nem voltam elég erős hozzá, hogy boldog lehessek. Elbuktam, s számomra már csak az imák maradtak, melyek erőtlen sóhajok közt szálltak fel ajkaimról.

Istenem… hallod te még az imáimat?

Talán könnyebb lenne a Sátánhoz imádkozni…

Mondd, Isten, miért nem szóltál, hogy már megírtad a sorsom? Miért kínzol, miért büntetsz? Vajon halálom után is megbüntetsz majd azokért, amiket tettem?

Gyűlölsz engem, Isten? Elítélsz engem…?

Lehetek én még valaha boldog? Talán majd a jövőben, ha megszán engem az ég… de az már nyilvánvaló, hogy Taemint és engem nem egymásnak szánt a sors.

Mondj le róla, Kibum… ő már sosem lesz a tiéd.

 .