68. rész
*
Jonghyun sokat válogatott, amíg a butikban
voltunk, de végül sikerült rábeszélnem az egyik öltönyre a tíz közül. Úgy éreztem, ő
is elégedett a választással, úgyhogy váratlanul megállt az egyik cukrászda
előtt, és megkérdezte, milyen fagyit kérek.
Mosolyogva kértem egy málnásat, mire Jonghyun
elég furcsán nézett rám.
- Csak
egyet?
- Tegnap
este nagyon bekajáltam. Egy elég lesz.
Ő nem szerénykedett, kapásból egy három gombócos
kelyhet rendelt magának. Az egyik asztalnál megettük – és elég furcsa volt,
hogy ő is akkor végzett, amikor én.
Már kezdett megint fájni a gyomrom az elfojtott
idegességtől, amiről eszembe jutott Taemin, és az is, hogy el kell mennem hozzá
– és hogy valószínűleg megint elzavar majd… vagy követelőzik… vagy ami még
rosszabb: a tettek mezejére lép.
Jonghyunnal hazafelé indultunk, de előbb
megállítottam őt egy kiszolgáló étteremnél. Gyorsan rendeltem két doboz ételt,
aztán az autóhoz sétáltunk, de én nem szálltam be.
- Nem
jössz?
- Most
jöttem rá, hogy van még egy kis dolgom.
- Ne
várjalak meg?
- N-nem,
nem kell… majd haza buszozok – válaszoltam, és a leghitelesebb mosolyom villantottam
rá. Játékosan megvonta a vállát, megköszönte a segítséget a ruhaválasztásban,
majd egy rövid integetés után elhajtott.
Én pedig a legközelebbi buszmegállóhoz mentem,
és elindultam Taemin lakása felé.
*
A megszokott helyen tett le a busz, a közeli
park túloldalán. Sietve haladtam a célom felé, nem is néztem oldalra, s közben
azon gondolkodtam, hogy Taemin vajon mit csinál a lakásában, amikor valaki a
nevem kiáltotta.
- Key! –
Hirtelen megfordultam, és akkor láttam, hogy Minho szólt utánam. Lassan állt
fel a buszmegállótól nem messze lévő padról. – Szia.
Meglepett a felbukkanása. Mit kereshet itt?
- Szia. Mit
csinálsz errefelé?
- Taeminnel
szeretnék beszélni, úgyhogy már itt vagyok egy ideje, és várom, hátha
találkozok vele. Remélem, hogy innen látni fogom, ha hazajön, de csak itt tudok
leülni. Nem tudod véletlenül, hová tűnt el? Érdeklődtem a suliban, de senki nem
tud semmit azon kívül, hogy a héten kórházban volt. Furcsa, hogy nekem se
szólt, melyikbe vitték. A telefonján se tudom utolérni, és ő sem hív, pedig
fejből tudja a számom… Ráadásul Jinki is keresi, és rettentő ideges, hogy nem
tud róla semmit. Át akarja vitetni őt abba a kórházba, ahol ő dolgozik, de
mivel fogalmunk sincs, hol van… így nem jutunk egyről a kettőre…
Ajaj…
Próbáltam természetesen viselkedni, hogy ne
tűnjön fel neki semmi, és ne lássa, mennyire meglepett, amit mondott. Egészen
eddig fel sem merült bennem, hogy valaki a keresésére indulhat. Milyen hülye is
voltam…
- Nem
tudom, én se találkoztam vele napok óta. Nem is kerestem őt egy ideje…
- Pedig
amióta megismert téged nagyon sokat voltatok együtt. – Karba tette a kezét, és
kíváncsi szemekkel nézett le rám. – Hogyhogy nem is kerested őt? Csak nem
miattad volt olyan furcsa a múlt héten?
- Igazából…
volt egy kis félreértésünk, de már megbeszéltük.
- Képzelem,
milyen kicsi lehetett az a félreértés, ha egy hétig másképp viselkedett, majd a
következő héten nyoma veszett…
- Minho,
túlreagálod, a kettőnek semmi köze egymáshoz!
Egy pillanatra megállt, a homlokán a ráncok is
kisimultak, majd leengedte a karját.
- Bocsánat…
csak aggódom érte.
- Nem gond.
Nyugodj meg. Én a hét eleje óta nem láttam. Megkért, hogy hagyjam magára, mert
valami vírust szedett össze, és nem akarta, hogy elkapjam. Azóta meg lehet,
hogy már meg is gyógyult, és talán hazament a szüleihez.
- Talán… –
Lassan bólogatott. – De azért felhívhatott volna. Mellesleg… te mit csinálsz
errefelé?
- Hát, én…
itt dolgozik a közelben az egyik barátom, neki viszek ebédet – feleltem
mosolyogva. – Megyek is, mert még a végén kihűl. Szia!
- Rendben,
szia!
Elsiettem onnan, és csak az első zebránál álltam
meg. Körbenéztem, hogy nem figyel-e valaki valahonnan, de mikor rájöttem, hogy
nem kell aggódni, nagyot sóhajtottam.
Ez
rizikós volt…
Taemin lakása felé vettem az irányt, és amikor
sikerült bemennem, letettem a kaját a konyhába. Nem észleltem mozgást sehol,
így körbenéztem a pici lakásban, hogy ő vajon merre lehet, majd a fürdőszobában
a földön ülve találtam rá.
- Taemin…
Nem válaszolt. Rám se nézett. Gyűlölt engem.
- Taemin,
tudom, hogy utálsz, de muszáj enned. Le fogsz gyengülni.
Elfordította a fejét, és a fürdőkádat mustrálta,
de nem szólt egy szót sem.
Azóta nem evett egy falatot sem, amióta… arra
céloztam, hogy ha nem sikerül megegyeznünk, akkor lehet, hogy a munkahelyét is
elveszíti. Már az arcán látszottak a jelek, a szemei kezdtek beesni, a bőre
kezdett újra sápadtabb lenni, a szája kiszáradt.
- Kérlek…
nem akarom, hogy szenvedj…
- Akkor
engedj ki, és hagyj engem békén!
Újra a szívembe tiport, de már nem lepődtem meg
rajta, ismerős volt az érzés. Most már több, mint egy hete a saját lakásának a
rabja volt, és mivel nem tudott üzenni a külvilágnak, és öngyilkos se akart
lenni, így csak várt, hogy mikor engedem végre el. De sajnos volt egy
feltételem, amiből nem engedtem…
- Ígérd
meg, hogy nem beszélsz erről senkinek, és szabad leszel. Nem kell
megbocsájtanod, csak felejtsd el, amit veled tettem, utána látnod sem kell, ha
nem akarsz…
Újból makacs hallgatás volt a válasz. Majd
láttam a vállán, hogy megremeg, végül egész testében reszketve, könnyektől
csillogó szemekkel pillantott rám.
- Menj
innen! Kérlek! Hagyj ma békén!
A térdére hajtotta a fejét, és sírt. Úgy
gondoltam, jobb, ha mielőbb eleget teszek a kérésének, így egyetlen szó vagy érintés
nélkül felálltam, és ott hagytam. Kimentem a lakásból, alaposan bezártam az ajtót,
majd letörten baktatva léptem ki az utcára és indultam el az autóm felé.
A park mellett jártam, amikor Minho hangja újra
megütötte a fülem.
- Kész is
vagy? Odaadtad az ebédet az ismerősödnek?
Egy pillanatig lefagyva álltam a járdán, aztán
remegéstől elcsukló hangon feleltem: – Igen. – Köhintettem egyet, hogy elmúljon
a furcsa remegés. – Te meddig maradsz?
- Hát…
mivel ma nem dolgozom… sokáig.
- Rendben.
Sok sikert! Remélem, sikerül összefutnod vele – hazudtam egy kedves mosollyal
az arcomon, aztán a buszmegálló felé indulva elsiettem onnan.
Végre… Végre kiszabadultam, és nem buktattam le
magam. Tudtam, hogy mielőbb el kell érnem, hogy Taemin elfogadja a feltételemet,
különben nekem végem. Talán még neki is, ha sokáig ott marad…
Talán a világnak is hamarosan vége… a
világomnak, és mindennek, amit valaha szerettem benne.
.
5 megjegyzés:
Hónapok óta ovasom a ficid, de még mindig nem tudom igazán Keyt ilyen helyzetben, ilyennek elképzelni! Nagyon jó lett így is! Imádom és várom a folytatást mindkét szálon! :-)
Én most értem arra a pontra, hogy elegem van. Komolyan. Nagyon reméltem, hogy Key nem marad drogos erőszaktevő, és igazán megkönnyebbültem, amiért befelé fordult és marcangolja magát - mondtam már, hogy ezt a szálat jobban kedvelem, de most már kezdem türelmem veszteni. Úgy érzem Key egyhelyben toporog és ez az értelmetlen semmittevés kikészít. Persze, értem én, hogy milyen helyzetben vannak ők, de valamiért már nem tudom tolerálni. Talán 4-5 része van ez, hogy fogva tartja, látogatja és nem történik semmi. Taemin megzuhanása nagyon szívbemarkoló, bár az ő makacsságát sem értem, Keyé meg egyenesen megbolondít.
Azt vártam Jonghyuntól, hogy kicsit jobban átlát majd a szitán, szóval várom, hogy mikor döbben rá, Kibummal nincs minden rendben.
A másik szállal kapcsolatban - most már azt szeretem jobban :D - egyszerűen csodálatos, ahogy a két világot összekapcsoltad és ahogy érzékelik ők ketten. Minho megjelenése abszolút kérdéseket von maga után, hogy milyen szerepe lesz még.
A fantáziád előtt leborulok, nagyon szép történet és a szálak vezetése is az, egyszerűen született tehetség vagy, a párbeszédeid mindig nagyon valóságosnak hatnak, szóval csak így tovább. Érzem, hogy nem sokára véget vetsz az egésznek, kíváncsian várom a folytatást. Csak kezdj valamit Keyjel. :3
Hú, Adrienn, milyen hosszú komment ez *-* Először is köszi, hogy ilyen összefoglaltan leírtad a véleményed! :D
Keyről a véleményed elfogadom, és tartom - kicsit hülye a srác, és van némi pszichés baja. ^^' Viszont nagyon igyekeztem jól megírni a végét (bár be kell vallanom, azért lehetett volna kicsit jobb is, mint amilyen lett), és remélem, válaszokat fogsz kapni belőle :D Bár mindenre nem, a fici vége arról szól, hogy elgondolkodtasson :P
Azt pedig nagyon köszönöm, amiket a másik két bekezdésben írtál, nagyon jól estek ezek a szavak, főleg, hogy most a fici befejezésénél mindennek éreztem magam, csak fantáziadúsnak meg tehetségesnek nem xD Nehéz szülés volt a vége, sajnos itt-ott érezni is rajta, de még szándékomban áll csiszolni rajta. Nagyon remélem, hogy sikerülni is fog, drukkolj :'D
Fel se tűnik Keynek, hogy Minho többet is láthatott? Bár a rendőrség vinné el otthonról, még az is jobb lenne, mint a mésik verzió.
Na, most valahogy az az érzésem van, hogy a végén Key meg fogja unni Taemin makacsságát és feladja magát a rendőrségen. De talán összevesznek és megöli! Valamelyik a másikat! *-* Nem vagyok őrült, csak izgalom éhes! Viszont nem tudom, mi is lehetne a legjobb vég az egésznek. Már annyi mindent írtam ezzel kapcsolatban, hogy az agyam üresbe kapcsolt. De bízom benned, szóval biztos, hogy nagyon fog tetszeni a vége. :D
Minho szerintem is többet látott, szinte hallottam a gyanakvó hangját. Talán csak annyit, hogy Key bement abba a bizonyos épületbe, de talán még annál is többet. Kezd valahogy 2Min-es irányt venni nálam a dolog. Talán Minho lesz a fényes páncélba öltözött lovag?...
Megjegyzés küldése