65. rész

Zene: Juniel – Bad man

http://www.youtube.com/watch?v=yPOzf56G-jQ

65. rész

#

Ébren vártam meg és néztem végig a függöny résein át, ahogyan felkel a nap.

Kibum hátulról a derekamat ölelve aludt – akkor éppen békésen, de a mellkasomon már látszódott néhány vörös csík, melyeket a körmei hagytak rajtam. Tudtam, hogy miket álmodik, hiszen nem olyan régen bevallotta, mert nem bírta tovább magában tartani.

Ez még önmagában nem is zavart volna. Persze, sajnáltam őt, de ezen kívül nem tudtam mást csinálni az álmaival – aztán az én fejemben is megjelentek sejtéseim szerint pontosan ugyanazok a képek. Ugyanazok a rettentő, erőszakos és kegyetlen víziók minden egyes éjjel.

Ekkor már lassacskán egy hete nem tudtam rendesen aludni tőlük. Kibum még hosszabb ideje.

Nem értettem, miért történik ez velünk. Olyan… furcsa volt az egész, nem hittem volna, hogy ilyen a valóságban megtörténik. Abban sem hittem, hogy az álmok valóban jelentéssel bírnak, erre napok óta azt álmodom az újdonsült barátommal együtt, hogy minden éjjel akaratom ellenére megerőszakol.

Mintha az élet nem akarta volna, hogy együtt legyünk, és ezzel akart szétválasztani minket. Mintha a sorsunk nem tartozna össze…

Megráztam a fejem. Ez butaság. Legalább is remélem…

Nem beszéltünk még róla, ő még nem tudta, hogy mindketten ugyanattól szenvedünk. Csak Minhonak mertem elmondani, mert ő kívülálló, de ő is csak azt tudta mondani, hogy beszéljük meg ketten a dolgot.

Tényleg azt kellett volna… de nem éreztem magam készen rá.

Nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Nem tudtam, hogyan mondhatnám el úgy, hogy ne aggódjon értem… talán nem is lehet. De nem akartam őt még ezzel is terhelni, hiszen már az is nagyon megviselte, hogy neki látnia kellett az egészet. Kiborulna, ha megtudná…

Tehetetlenségemben nagyot sóhajtottam, és a mellkasomon pihenő karját kezdtem el cirógatni, miközben a plafont bámultam. Újra és újra átgondoltam az egészet, majd mocorogni kezdett mellettem, amikor a nap sugarai a szemébe sütöttek. Elbújt a testem mögötti árnyékba, de még így is kényelmetlenül mocorgott, végül felsóhajtott.

- Ébren vagy? – kérdeztem.

Egy kis ideig nem válaszolt, aztán egy újabb sóhaj után a nyakamhoz motyogta: – Hát te meg miért nem alszol még? Tök korán van…

- Nem bírtam aludni – feleltem, majd egy mosolyt felöltve a hátamra fordultam, hogy lássam az arcát. Az állát a mellkasomra tette, a szemei pedig laposakat pislogva néztek vissza rám.

- Nem vagy beteg, ugye? – megráztam a fejem. – Akkor miért?

- Marhaságokat álmodtam.

Sajnálkozva húzta félre a szája sarkát. – Én meg a szokásosat. Még mindig ugyanolyan szörnyű. – A homlokát a kulcscsontomnak nyomta, aztán újra felemelte a fejét. – Kérhetek egy csókot? Az kiverné a fejemből ezt az egészet…

Fél kezemmel megsimítottam a fejét, majd pár centit közelebb húztam, és lassú, édes csókot adtam a szájára.

- Köszönöm. Most már jobb.

Nem mondtam ki, de nekem is jobb lett utána. A mosolyom is őszintébb lett.

- Gyere, igyunk egy kávét – suttogta.

- Rendben. De dupla adagot kérek.

#

Egy órával ébredés után mentem el Kibum lakásáról, de még haza sem tudtam menni, mert Minho azonnal hívott. Az iskolától egy nem messzire lévő egyszerű kis étterembe hívott reggelizni.

- Te mit kérsz? – nézegette az étlapot.

- Én csak iszok valamit. Nem rég ettem.

- Otthon? Fel se szoktál kelni olyan korán…

- Ja, nem, Kibumnál aludtam, ő csinált kaját.

Picit elmosolyodott, de alig lehetett látni. – Ha ezt tudom, nem hívlak el.

- Nem gond, úgysincs sok erőm dolgozni ma. Elég fáradt vagyok, mert nem sokat aludtam.

- Hogyhogy? – Az étlapra szegeztem a tekintetem. – Megint az álmok? – Kelletlenül bólintottam. – Azt hittem, hogy azok el fognak múlni…

- Én is. Vagyis reméltem.

- És beszéltél már vele?

- Nem. És még pár napig nem is fogok.

- De miért…? – A szemöldökei zavartan húzódtak közelebb egymáshoz a homlokán.

- Mert… – sóhajtottam. Szétnéztem, majd kicsit felhúztam a pólóm alját, ahonnan kivillant az egyik vöröses kaparásnyom. Minho szemei kidülledve cikáztak a folt és az arcom között.

- Azonnal el kell neki mondanod, Taemin, ennek a fele sem tréfa!

- Nem. – feleltem, mire úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. – Nem mondom el neki, mert akkor kiborulna, azt pedig nem akarom.

- De, Taemin, ez nem normális! Hallottál már valaha is hasonlóról, mint ami köztetek van? Mert én nem… És ha mindketten ettől szenvedtek, sőt, még bántalmaz is, talán egyszerűbb lenne mindkettőtöknek, ha…

- Minho – szakítottam félbe, mielőtt kimondhatta volna –, nem azért kezdtem járni vele, hogy az első problémánál magára hagyjam őt! Természetes, hogy próbálok segíteni rajta, és ott vagyok neki. És hogy nem akasztok még több bajt a nyakába, amikor így is gyötri magát miatta!

- De ő is elmondta neked, hogy mikről álmodik!

- Igen, de akkor még egyikünk se tudta, hogy engem is kísérteni fognak. Nem az ő hibája.

- De ez nem normális, amit művelt veled…!

- Nem tudta, mit csinál, mert aludt. Nem ő tehet róla.

- Persze, most még elnézed neki, mert csak egyszer történt meg. De ha ez gyakori lesz? Mit fogsz csinálni, ha ez sosem múlik el? Inkább nem alszol és elviseled ezeket a kaparásnyomokat, csak hogy vele lehess?

- Minho…

- Ez nem normális! Nem kell eltűrnöd! Kérlek…

- Ezt fejezd be, Minho. Még a végén félreértem – súlyos pillantást vetettem rá, ő pedig a kezére nézett.

Egy percig csendben ültünk, megvártuk, amíg nagyjából lenyugszik a másik. Végül ő szólalt meg előbb:

- Egyet mondj meg nekem, Taemin. És kérlek, legyél őszinte. Mindezek után… nem félsz tőle?

Oldalra pillantottam, majd vissza az étlapra. Zavartan a szám szélébe haraptam, s mikor láttam, hogy még mindig engem figyel, rántottam egy kicsit a vállamon.

Ez volt a válaszom.

.