2014. május 23., péntek

71. rész

Zene: Westlife – Us against the World

71. rész

*

A hófehér bőrét hosszú, vörös foltok csúfították el, amiket nem akart, hogy lássak. Körömnyomok. Az enyémek. Szinte emlékszem, amikor éjszaka álmomban az ágyba markoltam az ujjaimmal a kéjes és undorító kielégülés közepén – s rá kellett jönnöm, hogy nem csak álom volt…
Bántottam Taemint. Alig akartam elhinni, hogy ez már a valóság, és nem csak egy beteges álom!
A könnyeim elhomályosították a látásom, s már az egész arcom csillogott tőlük. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni.
- Az ott – a hasára pillantva céloztam a csúnya kaparásra – mennyire régi?
- Mai – felelte halkan, mégis olyan volt, mintha a kést forgatná bennem. Hát tényleg nem csak álom volt…
- És az álmok? – Szippantottam egy nagyot. – Mikor kezdődtek nálad?
- Még az előtt, hogy te beismerted volna, csak a… annak az embernek, aki… megerőszakolt, először nem volt arca. Nem tudtam, hogy te vagy az, vagy hogy te is ugyanebben a cipőben jársz. Csak az után láttam a te arcod miután elmesélted te is.
A testem remegett az idegtől. Mérges voltam a világra, féltem a következményektől, nem tudtam, mi legyen a következő lépés. Mit lehet ilyenkor tenni? Miért teszi ezt velünk az élet?
- Miért történik ez, Taemin? – kérdeztem reszkető hangon.
- Nem tudom… – Sóhajtott, és a vállamra tette a kezét. – Próbáltam én is rájönni, de nem jutottam sokra, sőt, Mi…
- Sőt? Sőt micsoda?
- Semmi, Kibum, semmi.
- Mit akartál mondani? Valamit akartál, csak nem mondtad végig!
- Minhonak is elmeséltem – bökte ki végül, mire még a folyamatos remegésem is elmúlt egy fél percre, annyira sokkolt a hír. – Kérlek, ne haragudj, de valakinek muszáj volt elmondanom, és te…
- Minho előbb tudta, mint én?
- Igen, és sajnálom, de nem akartam, hogy te még rosszabbul érezd magad!
- És mégis mi mindent tud Minho?
- Kibum, kérlek… ne idegesítsd fel magad ezen!
- Én nem vagyok ideges! Na jó, eléggé idegesít a dolog! Feltételezem, hogy a kaparásokról is előbb tudott nálam!
Nem felelt. Láttam, ahogy a tüdejében megreked a levegő…
- Tehát így van. Tényleg előbb tudta. És mit mondott? Hogy őrült vagyok? Hogy szakíts velem, mert nem vagyok normális? Biztosan most is azon gondolkodik a parkban ücsörögve, hogy mekkora őrült lehetek. Így már világos, miért nézett olyan bambán maga elé!
- De ne így fogd fel, ő a legjobb barátom!
- Igazán? Ha annyira a legjobb barátod, akkor tudod azt is, hogy hányszor bámulta már a segged a táncórák alatt? Én tudom, mert elég sokszor láttam, ahhoz, hogy egyértelmű legyen, mi a helyzet. Tisztában vagy vele, hogy a legjobb barátod beléd van zúgva?
Újabb csend. Kínos, végeláthatatlan csend, amit csak a szívünk eszeveszett dübörgése zavart meg. Az a fajta csend, ami még egy határozott igennél is többet mond.
Kitágult szemekkel vártam, hogy válaszoljon, de nem szólt, csak a szája mozgott, s még azok sem úgy, ahogy vártam. Fogaival lassan beleharapott az alsó ajkába, lejjebb hajtotta a fejét, és zavartan oldalra nézett. Egyértelmű volt az üzenet…
- Szóval… tudod.
Lassan bólintott.
- És őt nevezed a legjobb barátodnak? Aki ki tudja mióta szerelmes beléd, csak nem merte bevallani? Tényleg, mikor ismerte be? Mióta tudod?
S megint csend. A tekintete továbbra is a kávézóasztal lapján nyugszik, a fogai pedig újra lassan beleharapnak az alsó ajkába – de csak egy kicsit, mintha nem is akarná, hogy lássam. Mintha… titok lenne. Aztán az arcomon kisimultak a ráncok, amikor rájöttem a titokra.
Hirtelen megértettem, hogy Minho miért nem ment haza…
- Taemin…? Történt valami, igaz? – Kétségbeesett pillantását ekkor emelte vissza rám. Még mindig nem tudott megszólalni, de már nem is kellett. – Amikor Minho az előbb itt járt… – láttam a szemeiben gyülekező könnyeket – megcsókolt, igaz?
Mindkét szeméből kicsordultak a sós könnycseppek. Tehát igaz.
Mély levegőt vettem. Aztán kifújtam. Beszívtam és kifújtam. Párszor még elismételtem, de a nyugalmam csak látszólagos volt. Éreztem, hogy már csak egy szikra kell, és robbanok.
- Sajnálom, Kibum…
Aprókat bólogattam, az öklöm a számhoz szorítottam, de nem bírtam magammal. Ennyi kellett, már égett a gyújtózsinór, s csak pillanatok kérdése volt a pusztítás…
Belemarkoltam az egyik díszpárnába. Odaképzeltem Minho arcát, megszorítottam, és a szekrény felé dobtam, aztán már csak néhány dísztárgy koppanását hallottam a padlón, majd egy váza éles csörömpölését.
Taemin riadtan nézett rám, én pedig a tekintetébe fúrtam a sajátomat. Visszaültem mellé, a kanapé kartámaszának nyomtam a vállait, és csókolni kezdtem. Nem érdekelt, hogy előtte Minho érintette az ajkait, én csak vissza akartam kapni őt – azt az embert, akit egyszer már megkaptam, aki miatt annyi mindenen keresztül kellett mennem… és akit az élet nem akart mellettem tartani…
Vadul támadtam meg a száját, majd a nyakát, nem érdekelt más, csak a bőre puha, hívogató tapintása, az egyre hangosabb zihálása, miközben távolról hallottam, hogy a nevem kiáltja.
Aztán az ujjai belemarkoltak a vállaimba, és többszöri próbálkozásra sikerült eltartania magától a testem. Ekkor kitisztult a látásom, elvonult a fejemben lévő köd, majd zavartan néztem rá.
- Kibum…! – Úgy nézett rám, mintha késsel fenyegettem volna. A szemeiben rettegés csillant, a levegőért pedig zihálva kapkodott.
Nagyot nyeltem. – S-s-sajnálom… – dadogtam, s a kanapéról felpattanva elrohantam a lakásból.
Mit tettem?

#

Percekig sokkos állapotban feküdtem a díszpárnák között, ahol Key hagyott. Nem bírtam feleszmélni… Úgy viselkedett, ahogy az álmaimban, s ezzel a frászt hozta rám. Mozdulni se tudtam a döbbenettől, csak amikor a kezem az arcomhoz emeltem, hogy letöröljem róla a feltörő könnycseppeket.
Féltem tőle, igen. Minhonak igaza volt.
Minho…
Reszkető kezekkel a telefonom után nyúltam, és hívtam őt.
- Taemin? – szólt bele. – Mi történt?
Egy remegő sóhaj tört fel belőlem. – Minho?
- Baj van? Olyan furcsa a hangod, mondd már, mi történt.
Lenyeltem a számban lévő nyálat, aztán szippantottam egy nagyot. Tudtam, mit akarok mondani, de olyan nehezen formálódtak meg a számon a szavak. Össze kellett szednem magam, majd suttogva, hogy ne remegjen a hangom, végre megszólaltam:
- Átmehetnék hozzád egy kicsit?

5 megjegyzés:

Kaida írta...

Szegény Key... El nem tudom képzelni, hogy érezheti most magát :/
Egyre inkább a negatív szál felé húz mindkettő. T-T Azért, remélem jobb lesz, rendezik a dolgokat és együtt maradnak...
De hogy ilyen közel a vége, nem tudom, mi lesz o_o
A kombináló képességem még mindig cserben hagy~

Unknown írta...

Na ne már! De Key mi a frászkarikát művelsz itt is! Ne már! Nem lehet mindkét szálon egy "gazember"! Mikor olyan ennivalóan édes! :-)

??:) írta...

Nagyon sajnálom szegény Keyt...
Remélem, hogy minden rendben lesz :o
Nagyon kíváncsi vagyok mi lesz ebből. Várom a folytatást és kár, hogy nemsokára itt a vége. :) :/

Ézemi írta...

Pont ettől féltem, hogy Key okot ad, hogy Taemin féljen tőle. És máris negatív lett a pozitív szálból, hiába is beszélik meg. De még mindig azt mondom, hogy ez nem valóság.

Ence írta...

Ez is csak azt bizonyítja a számomra, hogy Key-ben szimplán csak felerősíti a jellemét a drog. Oké, tudom, ez sem olyan egyértelmű, mert a szörnyű dolgok hatására kezdett el ő is változni, de reagálhatott volna másképp is. Az elfojtott düh mégis így tört fel belőle. Az, hogy a párnát eldobta, egy dolog, de itt megállhatott volna. Nem kellett volna a Taemin iránti birtoklás vágyának köszönhetően, a rémálmokhoz hasonló szörnyűséggel kierőszakolnia a csókot, okot adva ezzel Taeminnek a félelemre. Ezt most nagyon elcseszte.
Viszont mindjárt itt a vége, és ezzel felvetődik, hogy két rész alatt mi tud még történni, illetve, hogy mihez kezdek ezután... :/ Most nem tudom eldönteni, hogy folytassam-e a következő résszel, vagy hagyjam meg későbbre...

Megjegyzés küldése