64. rész

 

Zene: Adam Lambert – Outlaws of love

http://www.youtube.com/watch?v=I2XAmVtFIEo

64. rész

*

Próbáltam olyan csendesen zokogni, ahogy csak lehetséges volt, de még így is többen utánam fordultak az utcán. Lehajtottam a fejem, és hagytam, hogy a szégyen egyszerűen elemésszen…

Megpróbáltam. Olyan nehéz volt kimondani, hogy örökre felejtsen el engem, mintha a gyomromon keresztül tépték volna ki a szívem, mégis megtettem. Már nem láttam más megoldást, márpedig az idő egyre csak fogyott… azt szerettem volna, ha soha nem derül ki, hogy Taemin lassan egy hete a saját lakásának a rabja, és hogy… mindennek én vagyok az oka.

El akartam felejteni. El akartam hitetni magammal, hogy egy nyomasztó rémálom volt az egész. Ki akartam sírni magam, hogy végül ne maradjon bennem más, csak üres emlékhüvelyek, amelyekre olyan nyugodt ridegséggel gondolhatok vissza, mintha másvalaki emlékeit látnám magam előtt.

Ezt akartam. Ürességet. Egy tiszta lapot, egy új lehetőséget, amit talán nem fogok elrontani.

De ő ezt elutasította. Talán valahol igaza volt… mégis reméltem, hogy a szabadság lehetősége majd csábítóbb lesz számára, mint az, hogy továbbra is nyíltan gyűlölhessen.

Úgy tűnt, nem érte be ennyivel, neki nem volt elég az, amit eddig visszaadott a lelki nyomorból. Nem tudta, hogy én mennyire szenvedek ettől a helyzettől… hogy mennyire megrontotta az én életem is ez a pár nap, talán nem is érdekelte. Bár, ez nem meglepő – ha a helyében lennék, én talán már megöltem volna a fogva tartóm… de még nincs kizárva, hogy rám is ez a sors vár majd.

Eddig kétszer próbálkozott kiszabadulni. Először önmagát vette célba, ám az nem sikerült, ezért megcsókolt, hogy ellophassa a kulcsokat. Legközelebb talán leüt valamivel… vagy rosszabb…

Talán nem kéne többé oda mennem… de nem hagyhatom még egyszer magára. Különben sem rémiszt meg a halál – talán még könnyebb is lenne leélni egy életet a Pokolban, mint megélni a Poklot ebben az életben.

Talán… de nem is érdemlem meg, hogy könnyebb legyen.

*

Másnap sem szűnt meg az a fura érzés. Az irodai légkör maga volt a Pokol, így is éreztem magam egész nap.

Aznap semmi sem jött össze, emiatt azt éreztem, hogy már a munkahelyemen is mindenki utál, és még egy kávét sem mertek főzetni velem, nehogy rájuk öntsem a szerencsétlenkedésemmel.

A főnököm is tajtékzott, amikor megtudta, hogy valamit elrontottam az egyik papíron. Kiabált, míg én csendben hallgattam, közben pedig magamban elmormoltam egy imát, hogy legyen már vége, és hadd menjek haza.

Csak magányra vágytam…

Semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy hogyan tudnám meggyőzni Taemint, hogy fogadja el az ajánlatom. Képes lettem volna lemondani róla, bármennyire is szerettem, mert tudtam, hogy amíg világ a világ, ő soha nem fog szeretni engem. Nem akartam a bocsánatát, nem akartam, hogy megértsen, csak azt akartam, hogy amennyire csak lehet, törölje ki az életéből ezeket az emlékeket…

… hogy ne mondhassa el senkinek.

*

Kiszipolyozottnak éreztem magam, amikor otthonról elindultam Taemin lakására. Nem akartam sokáig lenni, csak friss kaját szerettem volna neki vinni, ahogy az elmúlt napokban is tettem.

Most mégis nagyobb súly nyomta a vállam. Aggódtam. Reméltem, hogy az előző napi kifakadása után megnyugodott, és rájött, hogy nagyobb a gyűlöleténél a szabadságvágya. Bíztam benne, hogy így lesz.

Kiléptem a liftből, az ismerős ajtóhoz sétáltam, majd beléptem. A hűtőbe tettem az ételt, aztán szétnéztem, de szokás szerint nem jött elő sehonnan. Halkan a szobájához osontam, bekukkantottam az ajtórésen, de nem volt bent senki. Ekkor hallottam a másik szobából némi zajt.

Bekopogtam a dolgozószobájába, ám válasz persze nem érkezett, úgyhogy lassan lenyomtam a kilincset.

Odabent állt a szoba közepén, a teste halványan csillogott a hűvös izzadtságtól az ujjatlan póló alatt.

- Nem fogadom el a feltételedet, ne is álmodj róla – mondta nekem háttal állva, s csak a tükörből vetett rám egy dühös pillantást.

- Taemin… szabad lehetnél… soha többé nem kéne látnod…

- És hová mennék szerinted? Azt hiszed, képes lennék egy másodperccel is tovább itt maradni, ha végre szabad lennék? Menekülnék innen, csak nem tudom, hová… Talán egy kórházba? Mit szólsz? Rögtön kiderülne minden, és már a nyakadban is lenne a rendőrség. Vagy spóroljam meg ezt a kört, és menjek rögtön a rendőrségre? Melyik tetszik jobban, Kibum?

- Én… én nem így…

- Persze, hogy te nem így gondoltad. Felejtsük el egymást, igaz? És mindent, ami köztünk történt. Viselkedjünk úgy, mintha sosem találkoztunk volna. Így van?

- Hát… hát én…

- Igen, így – mondta ki helyettem.

- Taemin, én nem akarlak többé bántani! Én nem akarom ezt! De már péntek van, és ez a hét is lassan letelik, és a munkahelyeden keresni fognak, és nem akarom, hogy miattam kelljen kilépned, és…

- Kilépnem? – kérdezett vissza éles felhanggal. – Ugye ezzel nem arra akartál célozni, hogy felmondatnál engem a munkahelyemen azért, hogy a mocskos kis titkod titok maradjon?

A pulóverét összegyűrte a kezében és dühtől tajtékozva a padlóra dobta.

- Ne válaszolj. Ne szólalj meg. Hagyj békén. És most három másodpercet kapsz, hogy eltűnj a szemem elől, különben hozzád vágok valamit! Takarodj! – üvöltötte.

Nem volt választásom. Egy utolsó pillantást vetettem a merev vállaira és a ziháló mellkasára, aztán sarkon fordultam, és amilyen gyorsan tudtam, távoztam. Mikor bezártam az ajtót, akkor jöttem rá, hogy talán jobb lett volna, ha maradok… hiszen ennél az életnél még a halál is jobb.

 .