67. rész

Zene: Donghae & Eunhyuk – I wanna love you

http://www.youtube.com/watch?v=Ag1zFAlZ49g

67. rész

#

Nem olyan volt a hangulat, mint vártam. Az előbbi emelkedett hangú szóváltásunk után jobbnak láttam, ha nem szólalok meg, és hagyom őt enni. Minho rendelt magának egy tál salátát, én pedig csak egy üdítőt, azt kortyolgattam olyan lassan, ahogy csak tudtam.

Időközben megcsörrent a telefonom. Kibum írt egy üzenetet, hogy a dzsekimet nála felejtettem, és hogy amíg nem megyek el érte, addig azzal fog aludni. Elvigyorodtam az orrom alatt, ami Minhonak is feltűnt, de nem tette szóvá.

Megvártam, amíg az utolsó falat is eltűnik a tányérjáról, aztán rá mosolyogtam, és ezzel láthatóan őt is megnyugtattam. Fizettünk, majd az étteremből kiérve ő fordult oda hozzám.

- Sietsz dolgozni?

Elhúztam a szám szélét. – Nem. Szabadnapom van, úgy döntöttem.

Minho szélesen elmosolyodott.

- Akkor sétáljunk egyet, amíg nincs olyan meleg. Hazakísérlek, oké?

Bólintottam, és elindultunk. A magas épületek árnyékában lépkedtünk a hosszú úton, és örültem, hogy végre elmúlt a kettőnk között lévő feszültség. Kicsit meg is rémisztett, ami azt illeti, de aztán elhessegettem azt a gondolatot, hogy Minho azt szeretné, ha szakítanék Kibummal.

Csak félt engem. Ez lehet az oka.

Már beszélgettünk egy ideje, amikor végre a lakásom közelébe értünk. Nem siettünk, kényelmesen ballagtunk a járdán. Régi emlékekről nosztalgiáztunk azokból az időkből, amikor megismertük egymást. Akkoriban a tánccsapatom csak öt emberből állt, még gyűjtögettem a táncosokat, már ahogy sikerült, amikor Hyunwoo az egyik próbára beállított egy idegen sráccal a háta mögött. Minhoval.

- Emlékszel arra, amikor megnéztük, hogy táncolsz? Egyszer meg is botlottál.

- Ne is említsd, nagyon izgultam!

- Nem volt rá okod. Jó voltál. Még egész jól emlékszem rá.

- Tényleg? Mire emlékszel még?

- Arra, hogy azt hittem, hogy külföldi vagy… és modell – nevettem, majd ő is.

- Modell?

- Hát… ja. Magas voltál, és tök jól néztél ki, úgyhogy ezt feltételeztem rólad.

- Ezt bóknak veszem – szólt nevetve, amikor a lakásom lépcsőházának bejáratához értünk.

- Esetleg iszol valamit? Feljöhetsz, ma ráérek.

- Aha, egy pohár víz jól esne. Nagyon meleg van idekint.

Bemenekültünk az ajtón a hőség elől és a lakásomba siettünk. Beérve rögtön a konyhába mentem, és töltöttem két pohár hideg vizet, majd Minho is utánam jött.

- Jó régen nem voltam itt. Sokkal szebb most a lakásod.

- Köszönöm – szóltam, és odasétálva mellé a kezébe nyomtam a poharat. Rögtön bele is kortyolt, majd jólesően sóhajtott.

- Taemin…

- Hm?

- Remélem, délelőtt nem sértettelek meg. Nem akartam.

- Nem – mosolyodtam el. – Tudom, hogy csak azért mondtad, mert aggódsz értem.

Lassan bólintott egyet, aztán három kortyra megitta az összes vizet, ami a poharában volt. Kissé meglepve néztem rá, de aztán megkérdeztem:

- Öhm… töltsek még?

Újabb bólintást kaptam válaszul, úgyhogy elkértem tőle a poharát, és visszaléptem a pulthoz. Miközben a hűtőhöz léptem és lecsavartam a kupakot, kinéztem az ablakon az út felé, ahol egy szirénázó mentőautó parkolt le. Talán valaki rosszul lett ettől a tikkasztó hőségtől, gondoltam. Aztán hirtelen valami elhúzott az ablaktól, visszafordított, s már csak arra eszméltem, hogy ajkakat csókolok.

Vad volt, gyors és szenvedélyes, a keze a hátam simogatta, míg én a konyhapult szélébe kapaszkodtam a sokktól. Erőt éreztem a csókban és kapkodást, mintha sietnénk valahová, így automatikusan a nyakára csúsztattam a kezeim, és egy simítás után belemarkoltam a vállába.

Ujjai a derekam felé siklottak, közelebb húzott magához, majd a lábaim közé lépett, amitől az ajkai közé sóhajtottam. A keze még lejjebb csúszott volna, ha a konyhapulttól odafér, így az egész hátam érzékien végigkarmolva folytatta a csókot, majd az egyik tenyerét az arcomra fektetve engedte el az ajkaim.

Végre kinyitottam a szemem… és szembe néztem a valósággal.

Egy percig nem is tudtam megszólalni a döbbenettől.

- Minho…

- Én sajnálom, én…

- Minho, mit csináltál? – Rápillantottam az egymást ölelő kezeinkre, amit aztán le is fejtettem a nyakából. Az ő szorítása is engedett rajtam, majd hátrébb lépett. – Ez…

- Ne utálj engem, Taemin…

- De… mégis… Minho, mégis mit képzelsz, mit csinálsz? Tudod, hogy foglalt vagyok!

- Tudom, de… én… – erőteljesen sóhajtott, s a szemembe nézett – én… régóta szeretlek. – Tágra nyíltak a szemeim, amikor ezek a mondatok elhagyták a száját. Ő is látta a reakciómat, mégis bátortalanul folytatta. – Akkor szerettem beléd igazán, amikor szakítottál Ahyounggal… De nem akartalak zavarni az érzéseimmel, így inkább nem mutattam ki őket, de most, hogy együtt vagy Keyvel… sokszor mesélsz róla, és láttam, ahogy megcsókolt téged! Aztán meg azok a kaparások… Tudod, milyen nehéz ezt végignézni és elviselni? Próbáltam jó képet vágni hozzá, de nem bírom tovább, most már végre ki kellett mondanom, ezt tudnod kell!

Egy percre meredten néztem magam elé. Mégis… hogy történhetett meg ez? Hogyan és miért nem vettem észre? Kibumon sem láttam semmit, amíg nem lépett… Ennyire vak lennék?

- Sajnálom, én… muszáj volt valahogy végre tudatnom veled, különben beleőrülök!

A fejemre szorítottam a kezeim.

Nem vettem észre… pedig volt rá négy évem. Sem az ő érzelmeit, sem Kibuméit nem vettem észre, akkor mégis hányan lehetnek még hasonló helyzetben…?

- Hányan éreznek még így irántam a csoportból? – tettem fel a kérdésem egyenesen neki szegezve, s csak ekkor tűnt fel, milyen furcsán hangzott a kérdésem, de nem foglalkoztam vele. – Most már komolyan érdekel!

Villogó szemekkel pillantottam rá. Elég váratlanul ért, amikor halkan kuncogni kezdett, mégsem tudtam sokáig rá nézni.

- Tulajdonképpen egyik lány se rugdosna ki az ágyából… Néha áthallani a férfi öltözőbe, amikor rólad beszélnek. Sok szépet mondanak…

Újabb sóhaj – hogy lehetek ilyen vak?

- Haragszol? – kérdezte. A szemébe néztem, aztán egy fél másodpercre az ajkaira, majd azonnal el is kaptam a tekintetem és a földre szegeztem.

- Nem… azt hiszem. De ez nem azt jelenti, hogy bármikor megteheted! Kapcsolatban élek, Minho, és ezt nálad jobban csak Kibum tudja, és nem fogom őt megcsalni!

- Akkor sem, ha félsz tőle?

- Szüksége van rám.

- Egyre furcsábban viselkedik, pont te szoktál róla sokat mesélni, és tudom, hogy kényelmetlenül érzed magad.

- Arról nem ő tehet!

- De ha nem lennél vele, elmúlna! Akkor nem álmodnál sorozatosan arról, hogy hogyan bánt téged!

- Ne erőltesd, Minho. Már döntöttem. Térjünk vissza oda, hogy barátok vagyunk, és ezt, ami itt történt, felejtsük el, jó?

- Nem akarom elfelejteni… Taemin, nem érted? Sosem voltam igazán a barátod! Szinte a kezdetektől fogva vonzódom hozzád! Már vagy négy éve vágyok erre a csókra, és te viszonoztad!

- Fel sem fogtam, hogy te vagy az! – Kicsit megemeltem a hangom, ahogy az indulataim is kezdtek erősödni. A fejemhez vágta a tényeket, és ez még jobban összezavarta a gondolataimat.

- Akkor mit hittél? Hogy Key vagyok?

- Igen! Nem tudom…

Valójában Key csókja teljesen más volt, mint Minhoé. Ő mindig finoman kezdte és lassan csavarta el a fejem, de Minho szinte rögtön belevágott a közepébe, időm se volt felismerni, kit csókolok, ösztönből feleltem az ajkai érintésére – és beletelt némi időbe, mire kihátráltam ebből a kábulatból.

- Nem tudod… Értem. Nem veszem magamra, mert én támadtalak le, de örülnék, ha elgondolkodnál ezen egy kicsit. Azt hiszem jobb, ha én most megyek, jobb lesz neked, ha nem zavarok tovább.

- Minho, nem zavarsz, én csak…

- Gondolkodj, Taemin. Kérlek.

 .